Lélekszirteken

A képzelet vad útvesztőiben, az ösztönök zsigertárnáiban, ahol a vakmerőség megterem, mert a sötétnek sárkányarca van, hol a világ fonák lesz hirtelen, viharvert orom nyúlként elrohan, kötél nyakadon a fény értelem, erőd löttyedt bőr, avas nyári vaj, véred agyadon kiforr s mosolyod álca-vigyor: — eljuthatnál valami véglegeshez, miben lényed vágyadnál teljesebb lesz Keresztury Dezső (1904-1996)

1. Szerettem a szelet, a lágyat, a fergetegek sok vágtázó paripáját; de öregen más: ez a reszketeg zuhanás mint kések erdeje jár át: szédít a jégszínű ég, rám omlik a messzeség: a kékek, pirosak, - vérsárgák! 2. Neked mi kéne? A hajdani hajsza, a hajnali hallali?! A mindennap megújuló élet: a magányos dáridó? Hagyd el! A csönd nagyobb erő, s biztosabb otthon a temető. És akinek az sem jutott? Őrzik az örök csillagok! 3 . A végső vers nem ária, nem parádés produkció, nem csillogó vásárfia, csak elsóhajtani-való. Mert mélyről jön, hát egyszerű, érvényes, mint a közhelyek. Ősjel: enyém csak a sűrű vértől, amelyből vétetett. Közérdekű, mit elsóhajt, a dallá könnyült fájdalom; tünékeny fény csilláma rajt hanyatló, őszarany napom. Keresztury Dezső (1904-1996)

Hogy mondjam, mi ködnek az ég, hogy mondjam el, mi vagy nekem, hogy mondjam fényed mély delét, hogy mondjam: ez a szerelem, hogy mondjam el a hű hitet, hogy mondjam el szót nem lelő zavarban, hogy mondjam el az életet, hogy mondjam el, ami elmondhatatlan? Keresztury Dezső (1904-1996)

Ha nem vagy nálam, akkor is velem vagy. Elküldelek s követlek; újra elhagy kalóz kedvem s hiányod visszaszív. Úgy élsz bennem, mint kezemen a néma vonások, gyors madárban röpte célja, kút mélyén tiszta víz. Ahogy szólsz, jársz, tüzét vidám eszednek, vágyad tündér játékát őrizem meg, szemedből a tekintet, bőröd meleg színéből, szád izéből, ölelésedből, csípőd halk ívéből újrateremtelek. Mély álmomban csókodra ébredek fel, minden nap újra és új értelemmel fogalmazlak meg: így élsz igazán! A szélbe rajzollak s kilépsz a szélből, ha arcom lengeti a víz, színéről szemed néz vissza rám. Mint tükörben a tükör tükörképe: végtelen arc fonódik egy füzérbe; melyik vagy te? és én melyik vagyok? Én adok fényt neked, te fénylesz bennem, s bennünk a világ. Vagy a végtelenben valami még nagyobb. Keresztury Dezső (1904-1996)

Te voltál a táj, mit szemem meg nem unt még; te vagy a szabály, melytől nem szabadulnék; te voltál az éj, amelyben megmaradtam, te vagy a veszély, mely áldássá lett rajtam; te voltál a kín, amit örömmel vártam, te vagy a kinin, mely meggyógyítja lázam; te voltál a szó, mely megoldotta nyelvem, te vagy a bíró, kit igaznak ismertem; te voltál a kút, mely mindig újraéled, te vagy a kiút, ha bekerít az élet; te voltál a vad, mely hozzám szelídült csak, te vagy a szabad szél mely, ha tetszik, elhagy; te voltál a seb, mely elfolyatta vérem, te vagy erősebb, ha nincs, ki megsegéljen; te voltál a kör, mely izzó fegyelembe, te vagy a gyönyör, mely kötöz szerelemre; te voltál a tű, mely sebeim bevarrta, s te leszel a fű, mely nyomom eltakarja. Keresztury Dezső (1904-1996)