Lélekszirteken

A hely színei, ahol él, a fehér kékben az ecset, a sárga, ahogy megered, a zöldben a tengeri szél. A barna, ahogy beleér, az ég, hogy sokkal közelebb, az emelkedik, mintha egy, a hirtelen valami dél. Az idő, hogy mennyi szeszély, a szivárványban a szegek, a valóság fölött a hegy, az elnyeli mindet a mély. A véletlen, hogy nem cserél, a fény, hogy akkor melyiket. Bertók László (1935-2020)

A tornyok tűje csipkésen remeg, pára-gyöngyök adják a keretet, hőségben lassan bomló mélynyomat, csak elmosódott vonalakat ad. Tapogatódzva indulnék feléd, de szétolvad majd mindegyik kerék, tüllfüggönyön át vibráló csöndben lassan olvad az idő köröttem. Tass Marianne (1930-)

... mint a kútkáván felejtett üres pohár, fészkébe bújó apró kismadár, ki repülni fél... ...avaron síró halk zizegés, szalmaszálon futó remegés... ...s mint dallamot felejtő öreg gitár ki porosan sarokban áll... .... lassan elmeszesedő gondolat.. elhalványult karcolat... vagyok mint fényétől megfosztott selyem, falról lehulló vakolat... örökös kárhozat. Ruder Jana (1958-)

Hófehér hegedűn hófehér dallamok az álom szárnyain szállok és hallgatok ez az a ragyogás ömlő szimfónia felizzó kottasor: nem szabad szólnia Tass Marianne (1930-)

Minden készen áll. Az életed teljes, nem hiányzik semmi belőle. Aki szeret, hogyan karcolhatná meg üvegét? Reggel a kezedre teleírt lepke, szárnyas pernye száll. Ilyen törékeny. Nem akarok semmit. Állok a közeledben, beleszagolok a szélbe. Simogatom a neved. Balla Zsófia (1949-)

Bolyai mondá: a végtelenben találkoznak; de mióta a végtelen te vagy, magam is tudom, ha párhuzamosaimmal – a napot, a holdat – átkarollak, s ujjaimat – a világ végén valahol – a derekadon összekulcsolom. Bella István (1940-2006)

A bőrömnek olyan íze volt, akár a sósperecnek, színe meg mint a sarki pékségben a cipók héja, barna volt a nyár is, barna és fűszeres, illatként illantak felhők fölé a virágok, ropogott a fagyitölcsér, málnapettyes lett a világ, a madarak csőrükben hozták-vitték a kéket, várfalak épültek, ahol föld és víz összeért, homokállatok sorjáztak háttal az égnek, nehéz cseppek ültek a homlokunkon, a napernyő – akárcsak letépett, pöttyös gomba – pörgött, pörgött a szélben; éjjelente pedig – amint csitult a hullámok viaskodása – alászálltam a mélybe, delfinként suhantam víz alatti legelők felett, hagytam, hogy átjárjon a sósság, borzongasson a félsz, és a fény járt az eszemben, hogy majd üvegbe zárva viszem magammal haza, amikor csomagolni kell. Csík Mónika (1978-)

A versek finom, remegő hártyát képeznek a mellkasomban, mondta Esti, és ennyi talán elég is lesz a túléléshez. Rémán Zsófi (1991-)

Ákácillat s finom, fanyar homok Kevert íze érzik a langyos légen, ........... nagy csönd és fehéren Szétszórt tanyák, vak, néma otthonok... Magányos séta ............ ...............homok Lelkemben........... lomok, Ó, kincsem, álmom... semmiségem... 1915 Tóth Árpád (1886-1928)

Magadba töltöd a reggeli kávét, és várod, hogy kiszorítsa az éjszaka hálóján fönnakadt fantomképeket. Évek óta így teszel: sötétséget űzöl sötétséggel. Szöveted résein át távozik a szemgödörben összegyűlt, cseppfolyós káprázat: felázott álmaid kihűlt szennyvize. A poshadt lámpafényben elképzeled, milyen lenne, ha néha minden visszafele történne. Megtörténne visszafele minden: kávéból vizet főzni, kigombolni az inget, kioldani a cipőfűzőt, majd elindulni előre, hátad mögé szegezett úti céllal. Sosem érkezni meg, mindig csak máshova. Megszületni végül. Taizs Gergő (1984-)

megvagy rajtam kaptalak eltorzít ez a túlközelség a roppant súly amihez képest minden semmiség ki se látszol gesztusaid alól – figyelmem pókhálójában vergődve várod a véget a tragikus folytatást anélkül hogy tudnád milyen fontos vagy mit veszítesz Fecske Csaba (1948-)

Olykor össze kell szedni a fontosabb dolgokat. S az egészet elpakolni, mert másra kell a hely. Félrerakni, bedugdosni bizonyos lukakba, ahonnan egy vétlen pillanat kinyer. Szinte életbevágó ügyek vesznek el idő-, és helyhiány miatt. S mire adódik idő s lenne mód, a kedv a matt. Ezért ne becsüljük alá az ódon álmokat. Kántor Zsolt (1958-2023)

valami huzatmentes zugot keresünk a téren – egy padot amit még nem lakott be senki – talányok igazítják utunkat meg a tegnapokból előtápászkodó emlékek amikor még nem akartunk kilépni egymás jelenéből s meztelenül elnyúlva hevertünk az ágyon nem törődve beszivárgó zümmögéssel a szomszédban fűnyíró dolgozott de bennünk vágy lobbant újra és tikkadt testeden forrásra leltem hogy aztán hideg pezsgőt szürcsöljünk a hirtelen támadt eperhabos csöndben… de ez most másfajta csönd… hideg reménytelenség karikázik át a téren biztonságodba húzódnék köröttünk a mást-akarás sejtjei nőnek s bár még emlékszem a belőled sugárzó melegségre s az illatodra emlékszem a tegnappá zsugorodó mára ám a föltámadó szél messze sodorja a fák levelét s már csak szétdobált álmok hevernek a téren noteszlapok nem hibáztattál dacosan leszegett fejjel álltam a peronon miközben apró galacsinná gyűrt az egyre növekvő távolság sört ittam a vasúti restiben bolyongtam órákig ismeretlen háztömbök között s nem találtalak mintha

Egy napraforgó lustán elforog, beméri tanyád, falud, városod. Köröznek évgyűrűk, mohos hajad növése fárad, két gally között a nap figyel, szemedbe lóg a bánat. Dienes Eszter (1949-2014)

Vázlatkönyvébe a tér beír néhány lebontott házat, templomot. Kezéből kiesik a radír. Egy sáros dűlőúton ácsorog. Arcába apró kavicsot vág türelmének próbája, a vihar, a teret ide kocsin hozzák, foglyul ejtik téglák százaival. Fordul az év, a hold eltűnik, Telik és elfogy az ördög arca. Másféle túlvilágról dadog, jószándéka őt hozza zavarba. Beválthatják ígéreteit a gazdátlanul ömlő napok? Vörös István (1964-)

Ráírás: Rapai Ágnes: ahogy távolodsz ahogy távolodsz életünk törmelékein át bukdácsolva úgy közeledik az ijesztő jelen amit elveszítettél vagy inkább elrejtettél előlem akaratlanul is megtalálom a hallgatás résein ki-bejár a félelem részeg őszi dongóként zúg fülembe és nyomot hagy elmémen mint friss havon a húgy napok színpadán téblábolok kis ripacs a kellékeket cipelem ama nagy monológra készen érzelmes szavak töketlenkedés hosszú csönd – – – már túl az egészen Fecske Csaba (1948-)

ahogy távolodsz ahogy elviszed az időt oly hangtalanul lebeg ahogy elsimul a táj és rideg kékké merevül a nap ahogy feszes ruhába öltöztet hogy nem vagy és úgy lépkedek hétfő kedd szerda színpadán akár egy tébolyult bohóc szétdúlt kellékek között kutatva ahogy át meg átjár néma kulisszák résein az éj homályt homállyal szorosra varrva elveszett vagyok öntudatlan magával visz a szorongó gyereklét Rapai Ágnes (1952-)

mosolygott a délutáni víz a tóban egy pillanatra mintha lassított volna a nyár neked köszönhetően velünk volt átitatva az a július lépteink anapesztusát kalapálta fülünkbe türelmesen a szarkaláb finom rajzát bámultam vadvízként csillogó szemed körül a szerelem megnyilvánulása volt ez befelé viseltük arcunk konspiráltunk a lopott idő titkát őrizgettük görcsösen a titok köszöni szépen jól érzi magát azóta is nem hittük volna nem semmiképp hogy olyan hétköznapi lesz a vég mint bárki másé ami némiképp negligálja az azelőtt történteket de mindezek ellenére megvagy még kiserkedsz belőlem mint borotva-ejtette sebből a vér hogy így lett tehetünk-e ellene akármit is mondd s van-e még valami közünk ahhoz ami volt Fecske Csaba (1948-)

Egy kettétört utcasarkot Egy hibás járdarészletet Ahol napot isznak a házak A semmit néző nénikék Kikondul egy templom Bor nélküli pohárharang Bakos Kiss Károly (1977-)

A fák, az ágak, varázsütésre dermedt árnyak, nyújtózó mozdulatok csendjébe meredt kezek, télen pőrére vetkezett élettelen gondolatok kifeszítve, a jövendő pillanatképei, csontvázak, vakon tapogatva, kaparva keresve a fényt, az idő mindent lerágó labirintusában. A. Túri Zsuzsa (1971-)

Hogy nem vagy itt. Ahol meg vagy, kellesz is, nem is. Ellátnak, igaz, bekötöznek, „aranyoskám, inni kell sokat”, s „még egy kanálnyit, életem”; én bár nem mondhatom, az maradtál nekem. Kettéhasítva élek. Ágyad üres. A könyveim lehelte, papírszagú hideg engem lapoz. Megroppannak ágydeszkák, székkarok. Mint őszi fa, csöndben, magamnak hulldogálhatok. Tegnap kutatva néztél. Kezemhez csúsztattad kezed, s egyszerre lobbant bennünk elpergő parazsával az ősemlékezet. * Te ott, én itt. Te szundikálsz, én diszkréten pusztulok. Nem ad hangot szerelmünk. Mint lassuló patak, kövek közt elcsorog. Hol van, hová lett, ki szomjazott rá ennyire? …Ott én, itt te. Uram, Uram, de nehéz, de sok. Vasadi Péter (1926-2017)

ha jössz felém parázson át gyere fától fáig farkasok nyomán itt nem lesz mi oltsa szomjadat mérgezve kutak éjszakák ha jössz felém hozd a hegyeket hisz jól tudod vidékek legbelül s a dőlt zúzmarás kereszt árnyait ne legyünk egyedül Pethő Lorand (1983-)

1. Olyan, mintha elment volna az élet. A tábla üresen áll, az út magában baktat. Látlak, mint régi képet, ahogy ragyogtál, aztán abbahagytad a sírást is, együtt a reménnyel. Nem vesz erõt a halál bennem rajtad, de ne félj, ha visszanézel. Látod, úgy gondolok rád, fájva, csöndesen és szelíden, hogy csak az Isten, ha megbocsát. Visszaadtam a szívem. 2. Annyi csodában volt részem, hogy csoda, hogy túléltem! Magam sem hiszem. Nélküled. Napjaim, reményeim ma is keresik helyüket. Belülrõl éltem mindent, és a ferdén esõ fényrésen alig láttam ki, így te sem láthattál egészen. Mert ahonnan írom ezt, ahogy voltam, már mindentõl távol, miután elhagyattam veled mindenem, a tékozló fiúságból, és oda nem jöhettél velem, mert fölvehetsz bármilyen sarut, onnan alig adatik visszaút, ott én az élet mellé estem, vagy az élet nem állt mellém, nem tudom, mindenesetre volt több estem, hogy nagyon kilengém, a léthinta kiakadt, és vele a többi. Kicsordult szemembõl a bánat, alig tudtam letörölni. 3. Ó, én elh

emlékeztess arra ki vagyok ültem fel egy reggel az ágyban úgy ébredtem hogy te mégsem voltál az ágy végénél az ágyneműtartón se melltartód se bugyid s a széken sem találtam az ismerős ruhakupacodat kinéztem de csak vöröshajú kislányok viháncoltak holott az utcában senki ilyen aztán vádló ujjakkal mutogattak felém hangjuk mint kő törte be ablakom emlékeztess arra ki vagyok ültem fel ismét az ágyban de te még mindig nem voltál ijedten indultam kifelé tudva fontos dolog történik nemsokára a kávéfőzőt ott találtam ahol este hagytam csak a konyhabútor volt kitinszerű egy lehalkított telefon zúgott fel valahonnan mélyről mint mellkasomból a sóhaj emlékeztess arra ki vagyok ültem fel már-már sírva az ágyban kétségbeesve dúlva fel a helyed a párnát a paplant – netán odabújtál aztán kiszaladtam a konyhába a telefon még mindig zúgott-vibrált s ahol korában semmi egy fűzfa verődött a párkánynak olyan valótlannak tűnt mint az üzenet amit az idegentelefonra nekem küldtek: „Drágám elmúlt a nyár úgy

Ez a végtelenre lassított vágta a hajnali égen, amikor még értem a növények nyelvét, s a föld ízével nyelvemen fekszem két fölém nyújtott fenyőkéz alatt, hanyatt a véráram folyóján, egy amazóniai dallam emléke után kutatva hiába. Sirokai Mátyás (1982-)

azt mondod beszédes a hallgatás pedig csak a fájdalom üres azt mondod a vakságot nem lehet megunni pedig csak világgá ment a rémület azt mondod a kísértés csak rágalom s minden kés beszorul a sebbe – rád hagyom – azt mondod a semmi sem kevés és a szépség is lehet büntetés azt mondod hallgatni szép s ha van fülem a csöndre ne kérjek új mesét azt mondod az élet is csak taktika s hogy ez mégsem a világok legrosszabbika azt mondod gazdája vagy az időnek pedig legfeljebb rabja csak azt mondod külön világban élünk azt mondom: én élek s te vagy Oláh András (1959-)

Szikrázó gyerekkori rét! Kék lepke villog fölötte. Már soha többet az a kék! Az ég üvegje összetörve. Emlék kékje: vakító nyárég! Aranykor, alvó öntudatlan. Szívben fénylő holdmessze tájék. Azúr lepke boldog magasban! Ha csak egyszer egy rebbenésig! Ha nemcsak a versbe, a szóba. .. Ha csak egyszer még az a rét. Ha egyszer még az az óra! Makay Ida (1933-2011)

Jó volna itt maradni még. Tudattalan-emléktelenül. Csak, mint a hő. A víz. - Az ég. Kihúnyni csöndben, mint az alkony. S egy sugárnyit ragyogni még. Makay Ida (1933-2011)

Mégiscsak otthon oszlopaidban, ajtó nélküli templomodban, fölemelt fejjel, mint a gyermek, mint az istennel játszó szentek, akik festve az oltárképet gyakorta a tükörbe néztek, s elmentek bár, de ott maradtak, s ha visszatérnek, mosolyognak, az Úr csak nézi, nézi őket, mily nagyszerűen sikerültek. Bertók László (1935-2020)

Talán a hangaszálak. Indulna valamennyi. Nyújtózkodnak a széllel, így tudnak hazamenni. Talán az árvalányhaj. Könnyű selyemruhával. Érzékeli a tested, mikor a szellő árnyal. Talán a cickafarka. Csiklandozza a talpad. Simogat, mikor játszol. Megsimítod, ha hallgat. Talán a papsajtmályva. Szétterül, mégis éber. Gyermek vagy vándor, útján belőle megebédel. Talán a bujbujjancsi. Toklásza közveszélyes. Legjobb ingujjba mászó, lerázni nincs esélyed. Talán a pásztortáska. Csörögve szól, ha rázod. Parányi nyeles zörgő társad és hangbarátod. Talán a kígyónyelvfű. Lándzsás útifű másképp. Hegye füzéres gránát, kilőve virágjáték. Talán a murokgallér. Királynő-csipke lebben. Közepén bíbor vércsepp, sóhaj a sziromcseppben. Talán a bodzatányér. Illata égbe vágyik. Zamata nyelveden még, bodzaút bodzaházig... Miklya Zsolt (1960-)

Csinszka látogatása Ahogy a tűsarkú cipő a küszöb előtt, A lépcső emlékezteti a múlt időt. A járást, az érkezést, az elgondolást. Ahogy egy hölgy az ajtó előtt megállt. Pedig az idő nem látnivaló. Csak körbeveszi a tájat, mint mappa. Benne virul a kert, közepén a meggyfa. Bárcsak ráhelyezné a gyümölcsözést is A menny rejtélyes Atyja! Ahogy a dallamokat a madaraknak adta. Úgy adná a bölcsességet az embernek. Mint védelmi képességet a fegyvernek. A képmutatás ellen egyetlen érv maradna. Visszaadná, aki az égboltba szabta. Lenne újra jelenléte, hangja. Kántor Zsolt (1958-2023)

Nálam a múltat is éli jelen, s tegnapi ködszerű kép sóhaja kuncsorog itt ma velem. Bánata még ma is ép. Por lepi lassan a régi fotót, és csak a múlt, mi maradt, s pórusaimba bekúszik a múlt. Viszlek a bőröm alatt. Bozók Ferenc (1973-)

Láz futotta el a kockás terítőt, az asztalt, amelynél egymással szemben ültünk. Csak nem leszek szerelmes? kérdeztem magamat. Éreztem, hogy őt is ugyanaz a bizonytalanság fogja el: a körülmények semmibe vétele. Egy percre arcába temette homlokát. Sóhajtozás támadt minden zöld, kirobbanó lugasban és sírni kezdtek az újszülött levelek. Takács Zsuzsa (1938-)

Érezlek bár, de el nem érlek, karomba hulló messzeségek álmát ringatom. Szélfútta porszem lettem újra, a mindenséggel összebújva fénylő partokon várlak úgy, mintha jöttöd volna hullámok mélyét jelző bója, fárosz, őrtorony. Örvénylő vágyak vére csöppen, időtlen csendbe töltöm, s közben lelkem foltozom ezredév óta ébren, talpon, néha lépteid neszét hallom fénylő partokon. B. Mihály Csilla (1977-)

Szeretlek már. A kezem béna, fogam közt mások versei. Folyvást hiányzol. Nincs szavam, hogy el tudnálak mondani. Hiányzol. Messziről igézi szeptember a folyókat. Látnak kék vadludak is könyörögni szerelmedért. Szeretlek. Várlak. Pécsi Gabriella (1944-)

Ír a fán a levelek világoszöld erein a földre hullott gyümölcsök illatán kábultan táncol üzen a fénynek harmatcseppekbe gyűjti csendes sóhaját ezüsttel borítja s lassan perzseli mély feketére ha majd túl megy a kerítésen visszamosolyog s a vállára vett tarisznyájából kristálytiszta csókot dob. Albert Zsolt (1973-)

Én láttam ezt. (Még sose láttam.) Én jártam itt. (Még sose jártam.) Egy másik életben talán Erre a földre rátaláltam. Egy másik életben talán (Vagy valamely másik halálban), Amikor öntudatlanul S elfátyolozva erre jártam. Vagy el se mentem én soha. Itt voltam mindig, földbe-ástan. S most itt állok, még szédelegve E vértelen feltámadásban. Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

bármit is teszek magam folytatom szótlan üzenet mögöttem a nyom tűntöm éjében nagyon egyedül tétova létem mint a szél elül Fecske Csaba (1948-)

Mikor a zsákot is kirázta, és a homokot átpörgette görnyedő ujjai között, a hegytetőn már szétterült a hold. A torony árnyéka, mint az abroncs, alatta házak, emberek, őszinte bokrok, okos állatok, őrködők, alvók, élvezkedők, belül minden, és minden végleges. Állt az üres zsák és a hold előtt, nem értette, hogy hol vétette el, hogy senkinek sem hiányzik, amit... Nézte saját árnyékát, emlékeit, levetett göncét, vasalt városát, és mint előbb a zsákot, hozzáfogott kifordítani önmagát. Bertók László (1935-2020)

belepte tiszta gyapjával a tél a falut valahol a semmiben tévelyeg az út hangtalan bámészkodnak körben a bumfordi hegyek a seszínű égen a nap nem is Nyugatnak – veszendőbe megy szilánkokra töri a levegőt erdőben a vad röptéhez a vágy nem talál magának madarat fuldoklik a csenevész patak a jég alatt gazdátlan agy gondolatai az iszapba fúródott halak a néma hóban tipegő varjú sötét foszlány az éjszakából csőre a csöndet reccsenti szét zárlatos kábelként sercegnek a zúzmara-lepte fák alattuk a szűz havon láb még nem ejtett hibát a lopva csusszanó éj mint óriáskígyó nyeli el a falut rég elfelejtett hangra siránkozó cinkehang fele Fecske Csaba (1948-)

A legsötétebb függönyömet átszúrja egy aranytű tekintet. Mikor visszafelé bukom le magamban, nyúlik utánam, mint az arany nyál. Azután kikerekedik, leeresztett szemhéjak alól csap ki a lángja; így fele forró. Gyógyíthatna, de csak átjár. Majd lehűl, és elapad. Nyúzza a bensőmet ez a térvesztés, pedig simogat. Mintha kiabálnék, pedig csak suttogok. Vasadi Péter (1926-2017)

Szerelmet ad a szó, ahogy kimondlak, tudod-e, bizsergést reggelizem és lángolást kortyolok rá részegen, szállok akkora fényben, akkora nyárban, akárha szemed vizében, anyám sóhajában, érdes és édes nyelv: ízlellek, só és víz kitárt ege-földje, falánk hullámzás: átölellek s magamba zárlak, ragyogás lázas porszeme, szállok, tudod-e, akkora magányban, akárha sejtmag száll időtlen plazma-árban, nem láthatsz te sem, húnyt szemhéjam beborít, csak hiszed, hogy megtalálsz, s én is, hogy élek, keringlek csak, gyökerem , csöppként az aszályban, keringetlek, parányi Földem , újra-még sugárban, megszületnék már, gondoltam , megszületnék, a fény pirkadó bőrét áttörve, kihasítva, csakhát mihez kezdjek a csontjaimmal, gyönyörű, nehéz csontjaimmal - Ténagy Sándor (1936-2005)

Tócsába lép a szél füttyent és tovafut, hirtelen megfordul s becsapja a kaput. A tócsa laposan pislant s a lusta fák madaras szájukat hirtelen kinyitják. Összevissza zaj lesz, még a lomb is mormog, épülnek a porban porból kicsi tornyok. Megáll az úton a mókusbarna barát és fölötte barnán, egy mókus pattan át. Aztán figyelmesen mi mozdult: megmered, a táj nagy kalapként hordozza az eget. Mire újra mozdul, csaknem minden nyugodt, bokorba bútt a szél s aludni készül ott. Nevetni kész a rét, mosolygós és kövér, gyöngén ring ahonnan asszonyom jődögél. Meglát, szalad felém a fű közt és a nap szétfutó hajába arany csíkot harap. Körben egyre tisztul és folyton csöndesül, az elkergetett fény mindenre visszaül és mi nagy kalapként hordozta az eget: fedetlen áll a táj s felhővel integet. 1935 Radnóti Miklós

A kardvirágok hegye véres, gyors pengéjük szemembe vág. Miféle forrón ömlő vér ez? Véres lesz tőlem a világ. Mi közöm e vad ütközethez? Sötéten izzó alkohol, elömlik, máglyát, tüzet tervez az ég, a légies pokol. A fák között, a fű tövében árnyékok mérges füstje száll. Konok kegyetlen szenvedéllyel gyilkol és gyujtogat a nyár. Pilinszky János (1920-1981)

ez nem az én nyaram volt melynek barnája még bőrödön ezt nem úszom meg szárazon mormolom magamban ahogy hínáros szemedben tempózok vadul én veled vagyok ez az igazság ez a föld hord a hátán engem is ez a fölöttébb furcsa későn eszmélő érzés üt rést megátalkodott köntörfalamon neked szempontjaid vannak nekem szívem ha úgy adódik cserélünk szót szóért reményt sebért sose vagyunk tisztában vele merre billen ki a mérleg nyelve törődj a látszattal légy tekintettel rám is új szerepembe már tökéletesen beleéltem magam Fecske Csaba (1948-)