Lélekszirteken

belélegzem a csillagokat neved suttogom rekedten s tébolyultan menekülök a sűrűsödő éjszaka oltalmába hajlékony testedre vágyom kecses melleid közt bolyongani vulkánod izzó kráterében hamvadni el Nausikaa s hogy befedjen tajtékos takarójával a hullámok szerelmes mormolása Oláh András (1959-)

A nap eloson. Elbújtatva fényét elszunnyad e szikrázó szembogár. Párnára hajtja mindenki fejét, kit nem tart éberen gondolatfonál. Feslett ingét kitűrve leng a csönd, hánykolódva függeszkedik rojtjain néhány nyugtalan-lázadó föltevés, mint tűzhányó az elme romjain. Doktor Virág (1978-)

a hangtalan nyugalom meg-meghajlik, lapos, lusta hullámként érinti meg a kipárnázott határokat, fényben úsztatja a védelmező tér-szeletet. Csuhaj-Barna Rebeka (1991-)

ha szemben állnék a tengerrel nem érdekelne mi van mögöttem néznék az alábukó horizontra nem lenne jelen se múlt hagynám cserezze bőröm a sós szél olyan lenne mindenki arca mint a hullám riadtan partra simulva a tengerrel ha szembe állnék gondolnám milyen esendőek a partra szakadtak nem tudnék dönteni lépjek-e rábízzam-e magam vagy maradjak reménytelenben mögöttem megannyi széppel mik idesodortak s már magam se tudom én vagy amivel szemben állok az-e a tenger Birtalan Ferenc (1945-2018)

színes gyermekrajzok de ne húzd át a groteszkre sikeredett embert besatírozott angyalka szárnyakkal tüllcsíkokkal és hurkákba redőzött girlandokkal ugye mégis repülünk a képzelet helikopterén még ha furcsán erőlködik is a motor és gyenge lengőlétrán imbolyog a túlsúly mint krikszkrakszember gyermekrajzokon Boda Magdolna (1956-)

bérházak botladoznak lehajtott fejjel sehova se vezető lépcsőkön átázott télikabát: velünk együtt bérletet váltottak a gyászra… te visszahúzódsz a törvényes törvénytelenbe én beléd falazva élek s mindketten tudjuk: köröttünk már sohasem nőnek égig a fák - - - Oláh András (1959-)

Templomi csöndben, Éjjeli ködben Aszkéta-ágat zörrent a szél, Valahol messze, Csillag szemekre Szürke ködfátylat borít a Tél. Túl a tetőkön, Dárdás fenyőkön: Zöld diadémon, pára lebeg, Sűrű vadonban Halkan, titokban, Fenyő-óriások könnye pereg... Néma a szikla, Kristály patakja, Jeges páncélban tompán zubog, Mogorva ormon Nincs rododendron, Csak sötét árnyak: Tantalusok. Mélyen a völgybon, Fűzfa berekben, Néha, titokban zörren a szél, S fent a magasban Pára alakban Halkan suhanó szellem: a Tél. Wass Albert (1908-1998)

Te a gyújtópontban szikrázva fellobbanó esély. Én a lebegésből rutinosan gyávuló ereszkedés. A lepke száll ilyen végérvényesen a gombostű hegyére. Bátai Tibor (1969-)

Égő levelek Hullnak éjjel a fákról. Felfelé hullnak – Felgyújtják az eget. Alatta állok. Veled. Acsai Roland (1975-)

  B. I. barátomnak, nemzedéktársamnak Még nyárnak mondja magát suhanásnak és csobogásnak ahogy keresztül életeden... még fénynek és nevetésnek zápornak csillaghalálnak ahogy hullik át két kezeden a por és a pára virága s mintha füzéréül az éjnek akart volna üzenni magának a nyár még egyszer épp Teveled. (Post scriptum) De csak a versed jött és verseid könyve benne hajladoztak a nyárban a nyírek törzsükbe dedikáltad nevedet - de várom Barátom Szent István hetében a megígért levelet. Nagy Gáspár (1949-2007)

Az, hogy élek, Most az, hogy élek Az a szomjúság, Az a fák levelei között a napfény, Egy dallam, ami véletlenül eszembe jut, Egy tüsszentés, Hogy fogom a kezed Az, hogy élek, Most az, hogy élek Az egy miniszoknya, Az a planetárium, Az Johann Strauss, Az Picasso, Az az Alpok, A váratlan találkozások a gyönyörű dolgokkal És a Rejtőzködő gonosz óvatos elutasítása Az, hogy élek, Most az, hogy élek Az az, hogy sírhatok, Az az, hogy nevethetek, Az az, hogy dühbe gurulhatok, Az a szabadság Az, hogy élek, Most az, hogy élek, Az most egy távoli kutyaugatás, Az most a Föld, ahogy kering, Az most egy csecsemő, ami épp felsír valahol, Az most egy katona valahol, aki épp megsebesül, Az most egy hinta, ahogy kileng, Az ez a pillanat, amely épp múlik el Az, hogy élek, Most az, hogy élek Az a madarak verdeső szárnya, Az a morajló tenger, Az egy csiga araszolása, Az emberi szeretet, A kezed melege, Ez az úgynevezett életem Simon Márton fordítása Tanikava Suntaró (1931-)

Czesław Miłosznak A téli szombat délelőttök, amikor semmi dolgunk. Az egyszerű, matt, nehéz porcelánok. Egy kényelmes szék. Egy nyaklánc felcsatolása. Az ablakpárkányon álló, antik ezüst hamutálban a hó. A percekig tartó, felszabadult, abbahagyhatatlan nevetés. A sirályok éjszakánként a hidak felett. Amikor azt hiszed, nincs nálad tűz, mégis találsz a zsebedben. Nézni, ahogy mások horgásznak. A körte. A ribizli. Az agavék csöndje. Életedben először venni le valakiről a pólót. A kihalt utcák karácsonykor. Egy rendes kávé. Az ecset nyoma egy ötszáz éves képen. Fejből tudni bármit. Egyedül utazni egy üres buszon. A régi akciófilmek. A régi híradók. A kocsiból elsőként látni meg a tengert. Felnézni a Sarkcsillagra. Beágyazni. Éhesen ébredni. A százéves lexikonok naivitása. Amikor inkább hazasétálsz. Amikor ez a park, amiben éjszakánként úgy fuldoklom, mint a halott katonalány tüdejében az eltévedt bogár, a kelő napban felragyog Simon Márton (1984-)

Valamin kívül rekedtem. És valahol benn ragadtam. Világok közt a sajátommal magamra maradtam. Valaki megosztotta a mindenséget: kimondhatóra és kimondhatatlanra. Megérthetőre és felfoghatatlanra. Én itt bolyongok e levegőtlen, lezárt terek között. Ki összerakná a részeket, játékaival új világba költözött. Ha így van – hát így jó. Hinni kell, hogy a terek közt a szív az átjáró. ***

1. És összecsomagolsz mindent, ami eddig is kivétel nélkül a sajátod volt. Csak azt hagyod ott, ami neked nélkülözhető a túléléshez, de a másik sem halhat bele. Az arányokat megtalálni és magad mögött hagyni, talán ez a legnehezebb, s hogy mi legyen a búcsú- mondat legutolsó szava. Napokig gyakorlod a tükör előtt, hogy hihető legyen az, ami eleve igaz. Mert ez lesz az a szó, mely évekig átrobog az éjszakáidon, és tehervonatként áll álmaid vágányaira. Ez lesz az a szó, melyet az állomásfőnök az éjszaka közepébe süvít, és minden felkészülés nélkül riadsz verejtékes homlokkal ezerszer felülve az ágyban. 2. Egy végleges ablaknyitással kizárod a tavaszt, és egyszer majd az összes séta minden kopogása lekopik cipőd talpáról. Zsebedben rongyos mozijegy, múlt századi filmek vásznán kullogsz az utcasarkon támaszkodó visszafordulás felé. Szürke zakós ismeretlenek bámulnak egy villogó neonreklámot, szemükben a mindenség fényeivel. Észre sem vesznek, mert te csak ülsz a háttérben, mint egy leselej

Játszik, cirógatja a narancsfa fejét a szél. A jól szabott időből, mint kabát belső zsebéből, kihajol egy fénykép. Fénylő kövekre hajtja fejét az árnyék. Sikít az eltévedt sirály, csőrébe kapja a pillanat-morzsát, elsuhan vele, mint aki kincsre talált. Februárra lakkozott fény zuhog, mintha a nyár, az évszakok tunyasága tükröződne a sziporkázó csillogásban. Élő emlék hideg ujjaival motoszkál a magányba fúlt lombok között, s elkallódnak a szavak a mondatok útjain, a felhők mögött. Lefosztani kéne most ruhát, levelet, de minden csak kapkodás, sodródás, lüktető vágy. Az alkonyatban égre nyíló narancsfák. Böszörményi Zoltán (1951-)

Oly jó ébredni.                     Álmom messzeszédül s a tegnapi szobát már láthatom, ha fuldokolva - az álom vizébül - a paplanomra nyújtom a karom. Ez itt a part már.                Ah, de szép, de szép volt az ébredés csiklandva, tétován, a mosdótálban a közeli égbolt, a zongorázás a másik szobán. Tündéri reggel. A sötét szalonba apuska zongorázik andalogva. Ez Mendelssohn. Álombeli ködök. Úgy hallgatom az ajtó hasadékán s állok a hangok közt kis ingbe, némán, mint hajnali gyöngyvirágok között. Kosztolá nyi Dezső (1885-1936)

Szívdobbanásnyi az este árnya, talán eltévedt madárnak szárnya, most még a hallgatag Hold sem látszik, felhők felett csillagokkal játszik. Míg szél feszül a szemre, szájra, az összes megtépett, színes ágra, felhabzik tengernyi apró tócsa, kicsi gyermeklábak vágya-álma. A szeptember pedig úgy átoson minden kis falun és nagy városon, hogy hajolnak utána mind a fák, vagy csak a pergő esőt bámulják. Én nyarunk ízét viszem magamban, bőröm őrzi kabátba takartan, hogy szép aranyparton ezüstcsendben, megmaradtunk örök szerelemben. Szuhay-Havas Marianna (1968-)

Nem itt, és nem most, ha nem lehet. Ne félj, már tudom az illemet. Amikor és ahol engeded, szó helyett elég majd intened. Hol voltál, hol nem, ott leszek, hol egymás múltját lapozzuk végig. Hol idegen arcok, gyerekek, de sejthetjük bennük a nőt, és a férfit. Önfeledt játszás ez most is. Egészen más, mi változott. Kerülni kell a látszatot. A tét hatványozódott holtig. *** Bátai Tibor (1951-)

Isten szétroncsolt baljával játszom eltévedt gyermek az arcán lábnyom Hajnal van hajnal Tán mindörökre Nincs már ébredés Vér hull a ködre Zalán Tibor (1954-)

Ma megint túl sok lenni én neked Álló nap nem hagyni téged békén Már reggel csodálni karcsú kezed Délelőtt két lábbal hintázni székén Ma megint tenni hová az eszemet Bizony mert nem látni akarni téged Sehol találni nem tőled helyemet Két kézzel hordani magamra kéreg Ma megint érni össze kék szemünk Tekintet nem simogatni lágyan Magunkban mondani ki mit nem merünk Meg persze képzelni úgy el az ágyban Ma megint mászni fel sokadszor a fára Messziről nézni a sok régi szépet Egy kicsit kapaszkodni még az ágba Majd hirtelen rúgni ki alólunk széket Ma megint beszélni te sok hülyeség Túl sokat ittál vagy mi baj van Látni hiányzik barát vagy feleség Ezért most akarni halni a bajban Ma megint írtál vagy ittál oly mindegy Szavakkal ölsz te ha hogy versz is Két kézzel tépni le rólad az inged S védtelen állni mint e vers is Nyirán Ferenc (1951-)

etetlek altatlak sorsommá fogadlak megkötlek kioldlak suttoglak sikoltlak nem látlak nem tudlak kinyitlak becsuklak várlak és küldelek másoknak szültelek örömnek bánatnak céloknak vágyaknak előlem rejtőzöl csendeddel fertőzöl magamért bántalak sorsomnak szántalak kutatlak kereslek holtomig szeretlek *** Kapui Ágota (1955-2018)

Te voltál az, aki nem tudtad átlépni a küszöböt, és közénk dermedt a tükör, hogy lásd magad és lássam magamat, parti házak ablaküvegében hajóit az öböl. Várni tanultunk, mindig tanulni kell a vonásainkban otthonos vágyat, hogy újra ajtóvá váljon a tükör, legyen ki és bejárat. Később már nem hívtalak, nevedről lekopott a festék, már észrevettem a tükörből a napot, már színesek lettek az esték – csak gyöngyeim gurultak szerte, megtelt velük ház, utca, tér. Lesz, aki őket tenyerébe gyűjtse? Mielőtt elvesznek, ideér? Menjünk végig a városon, mondd hangonként, amire eddig nem volt szavad, én megmosom betűid a hóban, hallod, ahogy a jég hasad? Ha mindent végigmondtál, állj ide mellém, nézd, fölöttünk olvadni kezd a nap. Víznélküli öbölben rekedt hajó vagyok nélküled, veszteglek a kikötői ablakok alatt, ne hagyd.

Alig kezdtem megszokni, hogy A havazás a ritka légben Valahol hirtelen eláll, Alig értettem meg, hogy többé Nem tudsz elmenekülni Mohó tekintetem elől, Mely mindenképp látni akar, Alig pillantottam meg rezdülő Szempillám mögül (Ahogy mondani szokás) Lágyan aláhulló hajkoronádat, S alig ismertem föl válladnak A behavazott láthatáron Kirajzolódó árnyékát, És elárult szárnyaidat A végnélküli hótömegben. Megérinthettelek volna, De féltem, nehogy egy mozdulattal Megsértsem áttetsző lényed Letisztult körvonalait. Megtanulhattalak volna kívülről, Kivárva a pillanatot, midőn Riadtan tűnsz el megint, Ha a hófúvás elállt. Lászlóffy Csaba forditása Ana Blandiana (1942-)

„ Cipeli a sánta a táncot, és mintha táncolna maga is.” (Darvasi László) Hát nem ezt teszi az, ki teremt? Az emberre nézett és Isten is elhitte, hogy táncol. Lejtése majdnem kecses volt, de ahol elejtette a dallamot, ott született a félelem. Ezért ölel ily szenvedéllyel az ember – emlékezteti Istenét, mit veszített, és tagadja, hogy maga is fél. (Hát nem így tesz az, ki szeret?)

Zizegőn ragyogó csoda-fákon aranysárga álom lebeg: az odaláncolt ezernyi napnak szabaddá válva a teste pereg. A langyos szélben olvad a lélek: az éjjel már keményre fagyott, avarban kövekre, csontokra lépek, roppan a szikkadt ág, ha halott. Fénybuborékok a vízen előttem, homorú tükörben csillan az ég, elhantolt ábrándok kertjébe jöttem, az idő hűtlen, de fogva tart még. Nehéz remélni a kóborló szívnek, mindig új szenvedélyt, vágyat kutat, új árnyalatait minden színnek, poklokon túli magasztos utat. Árnyakban oldódva pókhálós bokrok, sápatag sugárral szőtt szerelem, bárhova indulok, magamba botlok, s magammal szemben nincs kegyelem. *** A. Túri Zsuzsa (1971-)

A sóhaj fekete pillangók röpte, alkalmi bazár. Óriás denevér a nyár, az éj boltozatába zár. A gondolat bőrén megfeszül a tér, inger-szőnyeget gurít lépteink elé. A pálmafák tövében kóbor álmok ülnek. Csillámlanak lenyomatai a fénynek. Befáslizva él a lélek, átszivárog rajta a vérem. Böszörményi Zoltán (1951-)

Egyszerre nyúltunk a kilincshez ajtót nyitott valamelyikünk hiába szeretném felfogni Van, mihez nem találsz foghatót és van, mit többé nem foghatsz már Azt hittem, hogy nem alku tárgya ha te felsegítesz a földről én felsegítem a kabátod s többé nem zárunk kulcsra ajtót Jobban szeretlek, mint szeretnéd de azt hittem, hogy ez nem nagy bűn Kiírom, kihúzom, átírom áthúzom — kezdem megérteni Legalább majdnem megpróbáltuk megpróbálta valamelyikünk S bár nem vagy itt, de ajtóidat nyitva tartod a szemeimen Bíró Krisztián (1994-)

    „Csak most az egyszer szólhatnék veled, kit úgy szerettem.” (Pilinszky János) Mint kivágott, beteg vén fa, melynek gyökere emlékszik a múltra, olyan vagyok. Már nem lázadok, csak örülök a napfénynek, ha hulló leveleimre rásüt, s még keringő nedveimben kelt némi vágyat, csöppnyi élni akarást, de hiába. Fázósan érkezik az alkony, ilyenkor becsukódom, magányom magamra zárom, s éjjel, mint esőben ázó balkon, rólad álmodom. Nem voltam haszontalan. Teremtem és sokszor árnyat adtam. Eztán is lesz miért halnom, kutyaól leszek vagy gerenda egy ház falában, égig érő létra, meg hintaló a kisgyermek álmában. Ha majd sétálsz az őszi avarban, nem tudod, hogy bennem gázolsz. Ha melegít kályhádban a tűzifa, nem tudod, hogy én hevítelek. Mert így szerettelek. Ledöntött törzsemen ezer apró bogár nyüzsög, mint egykor rólad szóló álmaim. Lassan olvadok bele a tájba, akárha az elmúlás felpörgetett filmkockáit néznéd. Aztán egyszer csak eltűnök. Kifakult filmvászon, fehér vibrálás a vége szakadt szalag

Most úgy kell tenni, mintha ez lenne a tanulási folyamat, amikor csak az egymás után ismételt szavak vannak, és hiányzik még közülük az összefüggés. Most úgy teszünk, mintha ez is valami közös lenne, valami, ami összekapcsol, ahogy madárszárnyak a repüléssel kettészakított égdarabokat. Én most egy külső kör ívén állok, és úgy teszek, mintha nem is sejteném, hogy van bentebb, csak azért, hogy ugyanazon az íven álljunk. Pedig szavanként diktálnám neked: szeretni azt is jelenti, hogy alátámasztjuk a befejezetlen mondatot, mielőtt az önmagába zuhanna, és szeretni azt is jelenti, hogy úgy teszünk, mintha hallottuk volna a befejezést.

Vincent Van Gogh emlékének vonagló ég alatt napraforgók sárga vére buggyan egymásra hajlanak az alkony széttárt combjai közül az éj hangtalan kicsusszan tántorog az űr sercint meteor zuhan jönnek a hollók a föld alól szállnak kiabálnak elborítanak a ráncos lila halva született éjt óvom karomban Barna T. Attila (1971-)

leeresztett szárnyakkal megjelent a szél nem borzolta fel senki haját nem libbentette meg a fák levelét a kerítésen kívül lebegett a korai naplementében tükröződésnek álcázta magát mintha nem tudná eldönteni láthatjuk-e érezhetjük-e párszor fellebbent a kerítés fölé körülnézett gondolom és mielőtt tovább reppentette volna a külső felhajtóerő futott egy sebes kört itt hagyva illatát Gyukics Gábor (1958-)

válladra terítettem a zakómat így is fáztál csak a szemedből sütött rám valami forróság oly régen éreztem már ilyet körülfont boldogságod hidegtől kéklő kezed mégsem tudott felengedni az enyémben rideg voltam nagyon pedig reszkettél tűnődtem most dideregsz vagy az öröm ráz mint régen amikor orgazmus után ugyanígy láttalak remegni — csak néztél egyre étcsokoládé szemekkel és én mindjobban szégyellni kezdtem magam mert nem érdekelsz már mert egy másik miatt szenvedek régen Nyirán Ferenc (1951-)

Jégcsap cseppenések közt, párát szül a hajnal.  Síró ereszek alatt,  a járda lapba vésett tegnapi zajjal,  valahol ott maradt a perc, mit neked szántam.  A perc, mi elmúlt,  elszaladt, mint apróvad a réten,  mely után jön egy másik. Abban majd megértem,  minden értünk van.  Semmi sincs csak értem.... *** Ernst Ferenc (1969-2023)

várd meg, amíg lehull a hó, vagy jégkristály-törmelék pattog a szürke aszfaltra, figyeld, ahogy árnyékokat rajzol ki a tél a tájban, keresd magad a hóban és az átmenetben, amikor cseppfolyós, színtelen semmi lesz a fehér végtelenből, a csendből bomlik ki a zaj, és a hangok csenddé ülepednek. Száva Csanád (1979-)

Emlékezet, foszló selyemfonál, egy mozdulat, és szerteszálazódol, mintát veszel sokév előtti jóról, de fájdalom magára nem talál fényjárta, síkos rostjaid között. Emlékezet, végképp javíthatatlan, derékig gázolsz nyárban, málnahabban, szikrákon hízott, jégropogó télben, gazdag havak porcukros fellegében. Hát hol a súlyos, tárnamélyi köd, hol a moha, a rozsda, a penész? Hiába süllyedsz, csak felszínen élsz, csak tükrözöl, csak folyton tükröződöl! Égboltra társz szemgödröt, éjkaput, eltervezed, hogy rajtuk majd kijut sok névtelen rém ragacsos sötétje, csillagsugár szűrődik majd helyére, és ott, ahol a kő, a fagy, a por születés óta nő, szorong, bomol, majd szirmot bont a lég fehér virága, nem omlunk néma, dermedt pusztaságba, nem tátogunk kiégett, rusnya földről. Emlékezet, megrögzött álmodó, rés, villanás, parázs és csonka szó, homályos tér, megrongált szerkezet, életbe öltözött halál, emlékezet, a beakadt utolsó alkalom! Te sajgó ragyogás, sápadt, fonák mosoly, rettenetes, ahogy aranyo

Tágas azúr szeme kékje,  lepkefüzér a nyakékje.  Enyhe zefír a ruhája,  búzavetés frizurája.  Hajnali ködfal a vára,  erdei völgy a szobája.  Ágya smaragd, puha pázsit,  elpihen, álmosan ásít.  Szíve pipacs: puha vérfolt.  Álma rubin: Weöres égbolt. Bozók Ferenc (1973-)

Valami mindig eltörik szilánk lesz kacat fénye kialszik semmire sem jó s mi maradt egy nap átszüremlő fénnyel egy fürt szőlő a vén tőke barna vállán amit nem rejtett el az idő csak az tartozik hozzám valami mindig eltörik egyetlen szó a számban egy mosoly a trolin két megálló közt a világmagányban ki rakja össze ? Fazekas József (1946-)

„Különös táj a lelked: nagy csapat álarcos vendég jár táncolva benne; lantot vernek, de köntösük alatt a bolond szív mintha szomorú lenne.” Paul Verlaine (Fordította: Szabó Lőrinc) köd csukta le az ősz szemét aznap este s nem volt semmi különös abban sem hogy versenyt kocogott a szél a villamossal bort kortyoltunk Liával cserépcsuporból párás lélegzetünk fölött mint pufók angyal strázsát állt az öröm fáradtan terültünk el a paplanon arcodat rajzolta ki az utcáról betüremkedő fénycsík illetlenül hunyorgott combjainkra vállamra ült és sunyin körbenyalta a nyakam aztán hirtelen december-hűvösek lettek ajkaim lehulltak rendre a színes levelek az alkalmi szívszoba faláról behavazta hiányod végleg a bimbózó estét Varga Melinda (1984-)

hátrahagytalak hiányaimmal mint egy anyaghibás kávéscsészét kikötöztelek emlékeim tűzfalára az összetört ajándékkeret mellé jelezve hogy már nem bíznak bennünk féltve őrzött tárgyaink sem hátrahagytalak megfejtés nélküli hajnalainkkal a könyvekkel megrakott polcok dzsungelében hátrahagytalak viaszos tapintású combod emlékével ámító suttogásod csók-meleg ízével hátrahagytalak betűrendbe szedve szerelmünk minden lényeges helyszínét hátrahagytalak a titkok magányával a csak nekünk szóló szavak örömével hátrahagytalak szóköz- és vesszőhibák sűrűjében a kibogozhatatlan álmok betokosodott kísértetével örök szomjúságban Oláh András (1959-)

zavarodottan keresem a jelent az elveszett múlt és jövő között mintha a most nem lenne jelen csak ködös képekbe foszló igeidő

Egy idő után már nem tudtam, ki vagy te, s hogy ki vagyok én, hogy ez a kettő mit is jelent, hol a különbség, az azonosság, mint a mesében, amiben egymás mellé pöttyen a kék meg a sárga festék, és középen összefolyik zölddé. Aznap éjjel kettő körül, amikor összefolytak a színek, és zöldet festettünk magunkból, már tényleg nem érdekelt, hol fejeződök be, és hol kezdődsz, miközben a körmöm alá szorult valami belőled (legfelső elhalt hámsejt réteg, így mondják tudományosan). Furcsa, hogy halott, nekem jobban kellett az élethez, mint neked, miközben az ágyhoz préseltél, mint ahogy a szép faleveleket szokás, hogy megtarthasd az októbert emlékbe, legyen, ami emlékeztet a langy ősz minden erdőszagú vörösségére. És hagytam, hogy nézz, nézd, nem fért már semmi közénk, a kezed s kezem közé most három kerület állt tizenöt kilométeren át, az százhatvanöt perc gyalog, harmincezer lépés távolság. Rékai Anett (1999-)

Jóllehet ez és jóllehet az és jóllehet garmadával, Mindazonáltal, jaj, mindazonáltal az egész is mindazonáltal, Feltéve ha és feltéve hogy és feltéve azt, amit, Ennélfogva és immár az úgyse, a mégse aligha segít, Mert bőven van itt a mivel, a miáltal, a minekutána, Nyilvánvalóan terjed a továbbá komor hiánya, Hiába itt a noha, sőt hátha, a talán, a még, Tudvalevõen elégtelen itt az elég meg a sosem elég, Hovatovább, ha ezért, ha azért, ha akárhogy, mindenesetre, Elvégre, végre és végül is mindegy már, elkezdve vagy berekesztve, Tehát és pedig és hahogy és sehogy és valahogy mégis, És ha egyúttal, akár beleértve, azonban azért is, Mert a fúnevek, igék, a képek is egyszersmind kihullanak, Marad a közbeszéd maltere, csikorgó, ügyetlen vivőanyag, De ha elárasztanak az esetlen határozók, a kopár kötőszavak, Végeredményben nem fontos más, csak a csak meg a csak meg a csak. Vas István (1910-1991)

gomblyukába tűzné a szombat délutánt, belopná a hétfő reggelekbe az ebéd illatával, a csókkal, amikor összehajolt arcuk a bevásárlókosár fölött, és éjszaka ablakukat megkopogtatták a csillagok. Száva Csanád (1979-)

mint rajtakapott és megcsúfolt eső amit elárult a végesség felhőkarámja hogy két utcányira délre vagy egyre északra már poros a kutyafuttató mint filmre vett hajnal minek minden titka az utcára kerül és úgy hever ott a leleplezett derengés mint szilánkos taréjú redőny-szőnyeg vagy törött bordájú svéd kerevet mint a félbemaradt gyerekkori rémálom amit mint telefirkált papírfecnit hasított ketté anyánk simogatása kezének malaszt-melege a háton olyan kiszolgáltatott és banális a rendre negyven után támadó honvágy ami nem a teret emészti meg hanem az időt és éteri titokká magasztosodik a kamaszkor leülepedettnek hitt lapálya a gimnazista évek érlelt szorongását beborítja az elemi eredetiség nemespenésze és úgy fehérlik hogy kényszeresen kísért a gondolat miatta minden fontos dolog bár fagyott apróságnak álcázta magát akkor történt és azóta csak dadognak a napok vagy puha lépttel helyben futnak mint csöndes folyosói tornaórán és minden hiba hiba marad hiába húzza maga alá a széket az ember

olyan vagy, mint a jó helyen kimondott szó. ott van valami véletlen okból, mintha nem is létezne, ha én nem ejteném ki a számon, de ahogy van, az nem miattam olyan, hanem mert magával hozza az összes olyan helyet, ahol már jó volt kimondani. olyan szó vagy te, aminek a helye megvan, csak valamiért mindig más, máskor és máshol mond ki, és bár néha felbátorodom, és azt hiszem, hogy ez a jó hely — kávézó teraszán, magas lépcsősor tetején, másnap, útközben, utána, amikor hangos a zene, csendben — arra gondolok, hogy üresen marad az a másik hely, ahol téged most jó kimondani. olyan vagy, mint a legjobb helyekről elhallgatott szó. szívesen sétálgatok veled azokon az utcákon, ha megtaláljuk mind a tizenegyet. Győrfi Kata (1992-)

Lábujjhegyre álltam, hogy elérjem a nyakamon a cipzárt. Mire rájöttem, mi a baj, már tudtam: minden mással is ez Réman Zsófi (1991-)

Degas festői ihletése Ahogy lehajol a nő. Minden porcikája fehér. Hogy tud ennyire ünnepélyesen cipőt fűzni? Hogyan tudja a derekát így meghajlítani? Mintha előre bukna, pedig biztos lábakon áll. Benne van a prímabalerina taglejtése. A hátát látjuk, mintha az izmok megfeszülnének, pedig laza minden rost, nincs ránc, csak rengeteg fény! Valami fantasztikus műgond, ahogy babrál. S a tarka szoknya a bónusz. Persze így könnyű komolynak maradni, amíg nem fordulunk szembe. Megmutathatná a többi részét, például, ha félig oldalt hajolna, profilból. Akkor lehetőség nyílna behatóbban tanulmányozni egyes titkosabb, intimebb tájakat. Elege van a táncból, a koreográfiához kötődő élet- mód nehézségeiből. Nem magamutogató típus. Meg ez a cipőbekötés. És még jön a festő, aki egyébként nem ellenszenves, és azt kéri: maradjon ebben a pózban öt percig. Hát ez már sok. Kántor Zsolt ( 1958-2023)

Egy szál virágot csak, egy levelet, a zöld színt, a nedvet, a rostok mögötti surrogást, a mozgást csak, a semmiből csinál semmit szárnyalását, a mindenható hiányt, az elkövetni sokkal könnyebb, mint jóvá tenni ólmelegét, az önfeláldozó jelentéktelenség tágasságát, a legalsó tégla alatti eget csak, az áttetsző a világ, mint a hajnali ölelkezés sarokkövét, az érintés megadó ketrecét, ahonnan fölszáll, a temető krizantém-illatát, ahová lenyugszik, a savak megtartó ízét, a nyelv eladó házát csak, az életet és a halált csúfoló vázát csak, Uram, ahová egyenként beesnek a szavak. Bertók László (1935-2020)

észrevétlenül szivárogtál belém s növekedtél miként a jégcsapok veled a végtelen hajolt fölém a múlhatatlan – lám így iramlanak elő a hadra fogható közhelyek – s ha az iskolakert gesztenyéi alatt átfut a nyár az ősz s fehér kendőbe csavarodnak a fák velük fázunk belülről mi is Oláh András (1959-)

Egy nap veled, egy nap megint az őrület: szobád és tested félhomálya, csöndje és határtalansága. Kitakart szád és semmi más – ott kint vadszőlő villogás: az égen véraláfutás. Vakmerő remény így szeretni, melledért, szádért megszületni, földdel, egekkel keveredni. A nyár, mint a vér, megalvad, összeomlik, mint birodalmak: virág-romok, levél-halottak gyűlnek körénk gyöngéd mocsoknak. Ne félj, nem félek, ez a nap bebalzsamozza ágyadat, kezedet, hallgatásodat s fekszem melletted akkor is, mikor az álom hazavisz, mikor már nem lesz több szavam, csak ennyi: szél van, este van. Csoóri Sándor (1930-2016)

Iszom a szavaidat letüdőzöm az illatod felszippantom mosolyod csíkját szemembe csepegtetem alakodat vénámba lövöm összes gondolatod… …és téged hallucinállak, de már egy éve leszoktam rólad (most lélegezni tanulok) Berényi Csaba (1993-)

egy játszótér szögletén ahol behúzott nyakú fák nyöszörögtek a szélben arcod levélerezetén botladoztak ujjaim mellednek ütődtek a remegő szavak a fűszálak testednek feszültek s mikor tekinteted szemaforja végre zöldre váltott egymásba kóstoltunk mohón Oláh András (1959-)

mindketten úgy emlékeznek, hogy keserű volt az a naplemente mindketten nyugtalanul tértek nyugovóra nem találták egymást kézenfogva az ágyban egyikük arra gondolt, a sziámi ikrek lehetnek ilyen boldogtalanok a másik csak félt aztán lehet, hogy elaludtak, és lehet, hogy kábán ébredtek feldúlva az érzéketlenségüktől vagy talán csak bámulták egymás emlékét a plafonon és nem volt miből ébredni mindketten úgy emlékeznek, hogy tudták, nemsokára ezt is elfelejtik Seres Lili Hanna (1993-)

elrejtettem arcodat őrzője vagyok ötven éve látlak hallom a szavad lettél mindenem miértje hány zúzos éj és nappal tavaszok telek nélküled mit vittél tőlem magaddal vak lettem dalt őrlő süket napvilág a holdat félmagadat hagytad itt meglellek akárhol vagy hiányod hozzád angyalít akárha ikercsillagnak nincs nélküled-jelem szemem rád nyíló ablak minden más titok legyen Birtalan Ferenc (1945-2018)

Nem tudom, mit mondanék neked, ha hirtelen előkerülnél a semmiből, a sehonnanból, egyszer csak jönnél szemben velem az utcán, este volna vagy késő délután, mindegy, én akkor is megismernélek, még ha először el se hinném, hogy te vagy az. Töprengenék aztán, hogy mit is kereshetsz itt, hozzám jöttél-e, vagy csak véletlenül jársz erre. Nem tudom, mit mondanék neked, mint ahogy azt sem, megérné-e egyáltalán bármit is mondani, mintha jóvátehetnék mindent holmi semmi-szavakkal, mint a sajnálom, vagy a bocsáss meg, elfeledve, hogy ami történt, helyrehozhatatlan. Bajtai András (1983-)

Ha nincs kihez bújnom, örökké tél van, a fájdalom is nagykabátot ölt. Ropog a tűz a kályha szívében, néma gondolatok dalára gyújt. Míg hull a fény, és világod befutja, érthetetlen szavakat szaggat a szél. Láza van a télnek, befelé fordul, hópelyheit szórja a dermedt tájra. Dombok lelkében kutatok utánad, befagyott patakok jégtükrében, reccsenő fenyők ágai között kereslek szüntelen. Szemed mélyébe, lángoló öled tüzébe vetném magam, hogy ott, és mindenütt, újra megtaláljalak. Böszörményi Zoltán (1951-)

Kéne egy ego, aki válaszol a napi hetven levélre. És egy másik nem telefonfóbiás, aki bájcseveg mindazokkal, kik szentül azt hiszik, öt másodpercnél több időm van rájuk. Egy harmadik, ki megszervezi a teendőket és beosztja az időt, és hű titkárként emlékeztet arra, hogy mit és hogyan kéne tennem. Egy negyedik és egy ötödik, ki megírja a mindenféle textust, szinopszist vagy épp stratégiai tervet. Egy hatodik, ki cinikus pamfletet farag politikai ellen ellen. „A hetedik te magad légy” már meghaladott. A hetedik háztáji munkát végez, s mikor a szükség úgy diktálja, hát párátlanító vakolatért dúlja föl a járást, és kőműveskanalat is fog kezébe. A nyolcadik – a művész – verset írna, regényt s még inkább drámai költeményt, melyben minden szereplő más-más versformában beszél. Az ördög disztichonban, Isten fenséges hexameterekben, s a boszorkányok lüktető jambusokban. A kilencedik, a duhaj, szórakozna, víg cimboráknak töltené a sört, bort, röpködnének poénok, szóvirágok, és éktelen röhögés ráz

Csillagcsokrot gyűjt a fekete éj, nagy kerek holdat vonyít a remény. Ezüstfényben fürdik az éjszaka, míg nem jön a hideg szél hajnala. Apró csodák díszítik a holdat, míg az összes csillag ránk nem olvad. Lassú tánc, lassú tánc, fordul az ég, ébred a sárga és ébred a kék. Puha dallamra hajtanám fejem, már lelked lett a kedvenc hangszerem. Kékedbe olvadó sárga vagyok… Zöldet fest a tavasz. Már nap ragyog. Tarjányi Anita (1978-)

Végképp tudom már, ő se lesz ötven év múlva, csak gyökér, vagy az se, hulló unokák gerincében egy nyilallás, zord pápasága könnyű szél, cipőfűzője csöpp fűszál, egyik szeméből macska lesz, másik szeméből konyhakés, elleng az óváros fölött, mint negyedik parancsolat, de senki sem figyel oda, csak egy műhold árnyéka lesz, szobra tövében két kamasz öleli majd, mit egykor ő, tetszhalott hangyák sírjai, könyvek nem őrzik szellemét, mert mint a huzatos szobán, csak átfújt rajt a tudomány, hatalma doboz födele, tekintélye tán tócsa lesz, s ha láttok árva porszemet, ne törjétek szét, szíve az. Bertók László (1935-2020)

Egyetlen szilárd pontom a vanban a nemlétező. Csordogál bennem az idő, és én is csordogálok benne. Szegődj mellém, csordogáljunk együtt ebben a kézzel nem fogható ismeretlenben. Ha egyszer célba érünk, akaratunk beteljesül, az élet álmot lát, és az álom életet. A lét kivetett hálójában te leszel a vérvörös szenvedély, míg én az égszínkék tudat. Böszörményi Zoltán (1951-)

A part bársony árnyai között, a vízililiom bolyhaiba gabalyodva, hamvas csészeleveleken szövögette hálóját az est. Majd a vízben álldogáló fűzfa gallyairól lehullott egy harmatcsepp. S akkor hirtelen kinyílt előtte, mint egy harmatos, élettel megtelt száj, az ég, és kiengedte hálói közül az éjszakát. Rázúdította a sötétet az üvegházra, de túlömlött a nyugalom a verandán, elérte a parkot, a köveket. A dűnéket és a lankákat is leuralta, rátapadt a sétányra, a háttámla nélküli, piros padokra. Bevonta, mint a lakk, a derengés az estét. A bárányfelhők ködöt fújtak ki magukból. Mintha kottavonalak és violinkulcsok másztak volna fel az égre, szóközeikben galambok aludtak. Kondenzcsíkok jelentek meg. Hogyan váltak semmivé? Isten elkapott egy repülőgépet, mint egy legyet, markában tartotta, majd megkönyörült. Méz, gyanta és mohás kérgek illata szállt. Egy kisfiú is megjelent, csúzlival célzott egy galambra. Ladikban aludt egy kutya. De a vérszagra felébredt. Kántor Zsolt (1958-2023)

„amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor. 12:10) a kegyhelyek, a mágikus terek zarándokai törekednek így, mert szívja őket tűzön-vízen át valamely bűvös erő, oda tart mind, aki elesett, aki vesztes, odaszippantja, odatapasztja törődött vándorait megszentelt magaslatokhoz, mélységéhez erdőknek, a csalitos tájnak, így jövök én is még mindig Hozzád, s az erőtlenségből is támad erő, a tompa némaságba forduló megszólal: hozná párnám, takaróm, fölállni se képes bár egyedül, máskor szinte mozdulatlan; aki kívül maradt már mindenen, ilyen; ketten két oldalról emelik, harmadikunk szemből tartja, érzem, gyengülő vállamba a remegő két kéz ahogy’ kapaszkodik: erőtelenbe az erőtelen Dobozi Eszter (1956-2019)

Fantáziám az égre ma éjjel azt vetítse: legyen a Hold a tükröm, imámat közvetítve. S míg vergődik a lélek sötét bűnökben égve, fölszáll talán a holdból az imádság az égbe. Megváltóm, válts meg engem. Segíts a bűnt legyőznöm, a gonoszt eltaposnom. Az ördögöt magamból s a bűnöket kimosnom. Megváltóm, válts meg engem Várom, hogy szabadíts ki. Megváltóm, engedj ki innen. Írom ezt – még mindig – a Cethal hasából, vagy a Cethal hátán, 2019. április 19-én, nagypénteken, teliholdkor. J . Szőcs Géza (1953-2020)

Ha visszavarrnád a letépett gombot és összeöltenéd, ami szakadni kezdett; ha belátnád, hogy ideje levetned hamis gyöngyökkel díszített ruhádat, s a büszkeléptű cipőt is lerúgnád, amiben eltitkoltan fáj a lábad; ha nem panaszkodnál újra meg újra, hogy napról-napra kevesebbre futja, mert jóságodból hitvány emberekre áldoztál könnyelműen túl sokat; ha csípéseid nyomát kenegetve kihúznád a saját fullánkodat; ha nem mindig a hegy csúcsát csodálnád, amit a nap vakító fénybe vont, de észrevennéd a riadt bogárkát a lábad előtt, nehogy eltaposd; ha ékestollú madarak helyett a tenyeredből egyszer megetetnél egy ázott verebet; ha időnként a füled is befognád, hogy annyi bolondító zaj után meghallgasd a csend mondanivalóját; ha egyszer végigálmodnál egy álmot és elhinnéd a hihetetlent; ha arra nevetnél, aki veled van és nem azután néznél, aki elment; ha elfogadnád tövissel a rózsát és feltétel nélkül szeretni mernél – milyen boldog lehetnél! Fésűs Éva (1926-)

leült közénk a némaság néztük a tájat órákon át hallgattunk hosszan amíg a víz fölött fátyolos fénnyel ránk köszönt a nap a fodrozó víz fölött eltévedt dallamot sodort felénk a szél a lehajló ég alatt időtlenségbe költözött velünk a csönd … és megtört a csöndvarázs fölöttünk lángolás vakító hajnalfény derült félszegen dalra kélt szívünk boldogan táncra kelt velünk a régi nyár; különös szárnyalás súlytalan álmodás a parti lombokon szerelmes-fiatalon hullámok ritmusán táncolt velünk a fény körben a víz fölött tükröző nap mögött titokban elbújt majd megszökött a leskődő csönd Gősi Vali (1954-)

hol láttalak milyen régen milyen hang bujkált a szélben poros nyárban száraz télben hófúvásban napsütésben éjszakában mélyedésben pirkadatban ébredésben kábulatban révedésben kávézaccban éledésben ölközelben ölelésben egymás hőmérsékletében szoros testben vörös égben a szétfolyó bizsergésben benned nyugszom benned járok megkerülök ellófrálok körbejárlak felfedezlek beljebb lesek egyre beljebb ellátok a legmélyedig ahol a szív keményedik keményedik rám tekintget delejező mély tekintet felé lépek nézem vakon tekintettel simogatom simogatom cirógatom puhulni kezd elringatom szuszogni kezd tovább nézem messzi hang a fehérségben hol szuszoghat milyen égen mit álmodhat milyen mélyen poros nyárban száraz télben hófúvásban napsütésben milyen hang bujkál a szélben Fekete Richárd (1986-)

távol a tolongástól, nyüzsgéstől, csak a cserépkályha hűlő oldalának döntött hát a kisszobában, az olvasás, és a közben felbukkanó gyerekkori forróvizes, csatos zöld palackok paplan alatti emléke, kulcsos korcsolyád az előszobafogason, és sorra mind, amikor még nem múlt az idő, mert együtt haladtatok, még nem voltak emlékeid, melyeken mélázva szomorkodhattál, s bár igyekszel nem a múltadban élni, a jövőre jobb, ha nem is gondolsz, mert minek, örülj annak, ami még van, a jelen pillanatnak, a kályha langymelegének, a könyvnek, és hogy még szeretsz élni. Nyirán Ferenc ( 1951-)

In memoriam Kocsis Zoltán Csend ütemén harangocskák szólnak, „la campanellák”, visszhangok, szívhangok. Harmatot sírnak a fák, áramló patakocskák. Karmester nélkül bolyong az est, a hajnal, halkan sikít a dallam, szellő száguld távol kürtökön át, egy angyal felnyitja az égi zongorát. Etűdök szólnak ég és föld között, egy hófehér sirály végtelenbe költözött. Olasz Valéria (1956-)

Nézem, hogy rajzol a tenyérnyi papírra kicsi templomot, mely úgy fúrja hagymás tornyát egész odafentig, mintha nemcsak holmi földi dolog volna, hanem Isten látható mutató ujja. Aknay Tibor (1944-)

Háttal a konyhaablaknak megcsillan a reggeli napfény kávéscsészéden, csak szemedben ül a másnap étcsoki színű bánata, s vállad lejtői a csüggedést sugallják; nem tudlak most megmenteni magadtól, zárványként kuporogsz a zöldalma hokedlin, s csak meghitt, apró tokádban maradt némi bizalmam, meg csészét kulcsoló hosszú ujjaidban, s még nem tudom, hogy az éjszaka utoljára tértem magamhoz eme ujjak ritmikus mozgását követő félájulatomból, s még akkor sem értek semmit, amikor halkan koppan a kávéscsésze az asztalon, ám téged már nem látlak sehol, de világos: mostantól számomra tiltott zóna vagy. Nyirán Ferenc (1951-)

egész éjen át hallgatom a fűszálak hegyén meztelenül ringatózó harmatcseppek boldog sikolyát Barna T. Attila (1971-)

kifogytunk a megtartó érvekből fuldoklunk a mulasztás okozta légüres térben ahol már nem a kétely fáj hanem a bizonyosság: feleződve élünk s mérgezett szavakkal takarózunk már nincs hozzád közöm már nem kérdezlek és nem felelsz pedig mennyi minden rekedt belénk zárva… maradunk törött ablak mögötti csönd: törmelékkupac – emlék ami végleg fényt kapott – mert nem éltünk vele csak kihasználtuk amire a test olykor alkalmat adott Oláh András (1959-)

Mit érdemel, ki eltűnődve feledte benn magát a Nyárban, pirult avar között botorkál fogat vacogtató magányban Bozók Ferenc (1973-)

az ujjak dohogó, táncos őrültek, parázsléptük fel-le jár a bőrön. túlhevült kályhaszív, mélyén tölgy ropog, a szobában egyre melegebb lesz. léghajó a kedv, tűzpiros, fölfelé száll a harsánykék égig, pitypangot fon hajába. véd a széltől, az erős fénytől, ködtől, szomorú szemű hótól. Varga Melinda (1984-)

Amíg a kilátónál vártalak, számolni kezdtem a tornyokat. Állítólag száz van Prágában. Hatvanháromig jutottam, mikor megértettem, hiába jössz, nem fogsz megérkezni. Gere Nóra (1995-)

Esőtől csillognak az egymást keresztező vonatsínek. Még nem tudod, melyik a helyes irány. Jó útra lépni, az olyan langyos valami. De mindegy is, hisz nem a cél fontos, hanem az úton levés. Régi bölcsesség ez. Kinézel a vonatablakon, de semmit nem látsz az éjszakában. Csak nyugtalanságot tükröző arcod néz vissza rád. Mintha tudnád, hogy hamarosan vár valami a nyitva hagyott sorompók között. Nyirán Ferenc (1951-)

I.  Fotó Az üres szombat délutánokon. Bájtalan vasárnap reggeleken. A közöttük dorombolva rejtőző versbűvölő éjszakákon. Néha s végül semmi se fontosabb, égetve-ragyogóbb, mint ahogy ott ültünk némán Peterhofban, a világ legszebb szökőkútjainál, színezüst zuhogó vízpermetben. Testünk-lelkünk rejtekeiben egy lehetetlen szerelem végítéletével. 1971. Saját időszámításunk legutolsó áttetsző pillanatai. Azóta fonom (fonod?), varázsolom surrogó ostorrá egy sose-volt-lesz regény téphetetlen álomszálait. II. Tundra Terelik őket. Havas mezőkön. Ahol a nyomaik szertefutnak. Recsegő folyók jegén. Megvakul minden emlékezet. Medvecsapáson.      Amíg élek. De az én birodalmamban dereng valami szerelmes igazság. Tánya Szmirnova utca. Al. Nyezvanov tér. Mindörök és törölhetetlen. Betűsétány.      Muzsikaösvény. Majdnem költemény. XI. Naplótöredék …és a nagy házak elorzott álmainkban, álmaitokban!? Melyik szobában lakunk? Laktam! Cikkcakkos életemben? Benyithatunk-e? Szabad? Titokzatos ebéd

az utolsó séta lehet ilyen végig a hosszú peronon szemből sűvítő szél kétoldalt csattogó fellegek nincs hová letérni végig kell menni egészen addig ahol minden elfogy csak egyvalami marad egy sínre helyezett gondolat Tamás Dénes (1975-)

erős hálót sző a hallgatás köré, bővizű, hirtelen haragú folyó a csönd nagy kertben lombos, árnyas fákkal. csitítgatja, ne törje át a gátat a víz. hinni kell a várakozásban, másképp nem lehet, hogy ott lesznek egymásnak minden létezőben, fában, fűben, madarak tollán, viharban és kánikulában, nagy havazások idején. a hitről próbál írni advent első vasárnapján. úgy hírlik, a Megváltó a szerelmesekhez kétszer is eljön, Karácsonykor és valahányszor megölelik egymást a viszontlátás eksztázisában. gyertyák, koszorú, harangszó, szertartás nélkül ünnepel, csak úgy magában, egyedül, még csak hó sincs, eső cibálja a fákat. Varga Melinda (1984-)

A szomorúság is egy csutakon ingatja fejét téli napra kiült a nagyszemű bánat nézi a kihűlt eget néz minket is ül csupaszon s didereg. Látja: az ég üvegét  jégvirág futotta be mint a sárkány elsötétült s keskeny világos párkány csak szélén maradt: a hegy süvegét – abroncs a fehér hordót – körbejárja – – – úgy elöntött porhanyó havak árja mindent – picike lámpa lengeti zöld fényét a kertben most úgy cikázik a hó körötte hogy cikázhat fázik a tél is önmagát melengeti Szőcs Géza (1953-2020)

Mezítláb belopakodtál a szívembe, miközben én másfelé néztem – éreztem – aztán kicsit elvéreztem, s akkor előbújtál hirtelen, majd visszaköltöztél belém, csak ezúttal jobban elrejtőztél, befészkeltél. Azóta bújócskázunk: te bennem vagy valahol, én meg mindenhol megtalállak.

„Már te is csak egy vagy a sok közül, csakhogy pont az az egyetlen egy.” (Áfra János) Ideje van a szerelemnek és ideje van a csóknak, ideje van a számvetésnek is, így a kimért idő vége felé közeledve, s döbbenten tapasztalod, hogy egykori szerelmeid miként emlékeznek rád, szemükben egy csapodár, szélhámos alak voltál, holott te hűségesnek képzelted magad, mindig épp ahhoz az egyhez, és már mindegy, ki hagyott el kit, számodra ez sosem volt presztízskérdés, de most, hogy számvetés idején az őszi alkonyatban sorra veszed őket, nyilván kifelejted néhányukat, nem mintha oly számtalan lett volna, csak úgy vagy velük, mint a sok költözésed során elhagyott könyveiddel, nem emlékszel már mindegyikre, és jelentőségét is veszítette az összes, csak az az egy maradt meg fájó sebként, akivel semmi nem történt, s hozzá írod szánalmas soraid, melyeket ha olvas aktuális kedvesed, mindig az a vége, hogy sziszegi: szép szerelmes versek szerzője, te, te, te! Nyirán Ferenc (1951-)

Mert tudom én hát hogyne tudnám ki előtt kell majd akkor meghajolni a láb ugyan remeg… nem akarnék neked most erről sokat papolni sietni kell szívem nyomás hát gyorsan csomagolni csak ami fontos… hiszen nyár van nem kell most fölös cucc meleg holmi ha fönt leszünk füledbe súgom szeretnék most innen lenézni s ami veszélyes vagy éppen tilos: a Világ ablakán még egyszer kihajolni utazók vagyunk tudom szomjas vándorok ha végül megérkezünk illik majd kipakolni de amaz utolsó utat vagy napot (a kedvedért is) még nagyon szeretném elnapolni. Nagy Gáspár (1949-2007)

A szombat esték napnyugtáiban, az egyre hosszabbodó nappalokban, a rügyező díszbokrokban, a méregzöld fűben, az ösvényre vetülő árnyékomban, a napban, amikor szembenézek vele, és nem vakulok meg, a hegyi útban, az ébredő erdőben, a kóbor kutyák csaholásában, az ég csipkés felhőiben, a ház eresze alá fészkelő vadgalambokban, az elhúzódó várakozásban, az elképzelt ölelés bordó illatában, az éjszaka bársonyos levegőjében, amikor a szemében fészket rakó vadmadarakra gondolok, tollászkodó, erős sasokra és szomorú pacsirtákra, a kávé ízében, a bor zamatában, a könyvek lapjai között, Édesanyám nevetésében, nagymamám aggódó imáiban, kínban, bánatban, álmatlan éjben. Mindenhol ott lakik az Isten. Varga Melinda (1984-)

Ez már a szél ringatta lombok, a sötét felhők közt áttörő fény. Ez már a hegy, az elvetélt álmok, a tóban fürdőző lányok, a hold. Ez már a kutak nagy némasága, régmúlt szerelmek, az összeforrott hús. Ugye ez itt még nem az a genny, a kín, ugye ez itt már a semmi. Muszka Sándor (1980-)

Félelem-fátyol fedi arcom, elrejti előlem a szenvedély vörös szigetét, ahol lelki szememmel először megláttalak. A pillanat lángoszlopához láncolt tekintetem. Ráérősen, mintha évszázadokba kerülne a felfedezés öröme, körbejártalak, miként a magasban köröző sasmadarak teszik, mind alacsonyabban és alacsonyabban repülnek, majd hirtelen alábuknak, hogy megszerezzék a fényt, a látványt, a szellem és a test táplálékát, az ujjongás részegítő, a valóság zárkájából kiszabadító érzés eksztázisát. Én is úgy kóstollak meg, nyugodt, ráérős türelemmel, hogy tovább tartson a részegítő aktus, simogató ujjaim vándorlása bőrödön – bársonyok bársonyán, hogy ajkad és öled kútjában hűsöljek bejárjam lelked lankáit, tüzek mámorában fénylő szavaid mindent felperzselő nyarát. Böszörményi Zoltán (1951-)  

ma olyan az ég mintha nagy szürke pulóvert húzott volna magára nem is egyszerűen szürkét amolyan feketébe hajlót néha egy-egy aranyszál villódzik rajta épp úgy mint amikor pislákol a lámpa csak néha villan fel egy rövid pillanatra földre leérő hatalmas pulóver aranyszálakkal akár takaró is lehetne jó meleg puha sötétszürke takaró beboríthatna mindent belévackolhatná magát az egész világmindenség senki se fázzon *** Hajnal Éva (1960-)

Háztetőkre felhők lógnak, száz vigyorgó lámpa ég, s tükrén néhány tócsa foltnak leng a varjak árnya még. Vaslapátot rozsda markol, köd növeszti tejfogát, szél mesél a másik partról, lelket fájó csend fog át. Mécses lángja arcot ráncol, szirmot bont sok régi seb; sóhaj rebben kéklő szájról, s minden bánat érdesebb. Kolev András (1967-)

arcod hiába féltelek bizánci szentség szétpereg gyűjteném össze köveit csak tudnám melyik volt melyik toronylakóra félnomád vigyáznom kellett volna rád betűzni mint egy tönkrement lerongyolódott pergament amelynek ritka kékjein maradt egy megváltásnyi kín s amely ha hozzám átragyog talán megváltható vagyok hiába minden összedőlt alattunk fölhorkant a föld s fejünkre festett vakolat hatalmas álmunk ránk szakadt minden összefüggéstelen hasadni kezd az értelem s a fel-felötlő gondolat papírhajóként szétrohad veled hiába szólhatok dadogva gyártott mondatok szótagjaikra bomlanak mert meg sem csókolhattalak Laczkó Vass Róbert (1976-)

Megtorpansz a pillanatban csöndre int a táj hófehérben ringatóznak a cseresznyefák anyák arcát virágozzák szelíd szilvafák ezüsteső mossa el a hétköznap porát fényesség fakad a szívben s mint képtelen csoda feltűnik a horizonton egy angyal mosolya Gősi Vali (1954-)

Úgy gondolok rád, mint jóféle csöndre, amelyet még óv az erdőknek zöldje, mint összebújós, páros szép örömre, ahogy a mag gondolhat a földre, harangját kereső, tiszta hangra, melynek nem árt rosszkedvek haragja, mint ösvényre, melyen a sok vándor lábnyoma jelzi, hol messzi a távol, egy jó kávéra árnyas délutánban, a szóra, mit végre megtaláltam, mint könnyű esőre a nyári reggel, ahogyan csak rád gondolhat az ember. Aknay Tibor (1944-)

Légben lengő láng a lány, ringó, sejtelmes talány, narancs, piros, sárga folt, kit irígyen néz a Hold, ajka vörös, vére forr, poharában régi bor, táncol az ablak mögött, bent a dallam, kint a köd, függöny lebben hangtalan, az éjnek száz karja van, forró, ingó láng a lány, hazug, csalfa céda tán, szépséget teremt a tánc, leolvad a régi lánc, gyertyák között lép buján át az álmok kapuján, mezítlábasan pörög, áldott mosolya örök, ragyog, hajlik, újra él kint téli dalt fúj a szél, keze áttetsző kehely, szállingózó hópehely, kígyózó árny is a test, mit az est a falra fest, arctalan, pimasz, merész bársony köntöse nehéz, szökken, fordul fényesen, villogó tűz-mécsesem, s túl szikrázó éveken már csak kintről nézhetem A. Túri Zsuzsa (1971-)

Már csak a hangját hallom szólnék hozzá de elcsuklik a hangom : megmaradt mégis nekem ezen az egyetlen törölhetetlen hangszalagon Nagy Gáspár (1949-2007)

Egy csepp örökkévalóság. A pillanat. Rezgés. Hullámzás és forgás. A különbözés nem kikezdhetetlen okosság. A bölcsesség a profánnál magasabb. S a képességeket a magzati létben kiosztják. A reklamáció klauzula marad. A reggel írja újra a verset. A mondatokat fények mossák. És tavirózsák bolyhaiból bontja ki magát. Az önkioldós jóság. Valahol az alázat a legnagyobb szabadság. Akár. Már-már szolgálat, hogy élsz. S léted szedi szét az ész. Ha fáj. Az ima hozza be az erőt. Ami a fű alól kinőtt. S éjszakára a könyvet a felhők behajtják. A magány megérkezik, hogy kinyissa az időt. S a történelmet későbbre halasztják. Mint úgyis elkövetkezőt. Kántor Zsolt (1958-2023)

valami érzést gyönyörűt, szépet valami hangot valami képet napfény ecsetje napsugár húrja valami újat valamit újra valami ősit valami égit valami hősit valami régit valami földit valami gyarlót fagyöngyöt vágó holdsugár-sarlót szent dal csengését majd a szent csendet káoszban fogant újjászült rendet játékot, harcot s a végén békét tó mélyén alvó tündérek képét lelkek sebére hófehér tépést tenni az Isten felé pár lépést átlépni közben árkot, göröngyöt és az Embernek szórni a gyöngyöt  Kárpáti Tibor (1976-)

Ősz van megint, kezem ködökbe mártom, s tócsák vizében fürdetem szemem; a sárba lépek, hadd mutassa lábnyom, meddig jutok, ha meg sem érkezem. Kopott szavakból újabb verset írok; ha kell, ha nem, vigasztalom magam; hullnak körém az összegyűrt papírok, leszek, mint fáim, lassan lombtalan. A szél üvölt, riadtan körbenézek, csak ez vagyok, több lenni képtelen: ki könnyen int a múlandó egésznek, de sírni tud megannyi részleten. Kolev András (1967-)

Én – én vagyok. De nem köt ide semmi, az életünk csak. Messzi, kusza árnyak bukkannak fel, hátán egy hullámnak tűnnek tova. Nincs hova továbbmenni. Az egész csalfa álom, kósza látszat. Neveket adunk fáknak, füveknek, szólongatjuk őket, még szeretnek, és valahol egy keresztúton várnak, az elmúlásnak adva testüket, elfelejtjük imádott nevüket, homályba tűnnek. Vissza soha már nem térhetnek. Fénysugárrá válva kísértenek a néma éjszakánkba. Elválaszt tőlük a végső határ. Bogdán László (1948-2020)

kék esernyővel imbolyog a hajnal értelmetlen színfolt a szürkeségben arcomhoz igazított mosolyoddal várom hogy a város magához térjen kialvatlanok a forgalmi lámpák nyúzottak mint a nagy szeretkezések elszomorít a szükségszerűség hogy a visszapillantó tükörbe nézzek téged idéz egy tétova harangszó tegnap a simogatások napja volt holnap újra élesednek a kések ma reggel még levendulaillatú verejték csordul a homlokzatokról s átnedvesedik rajtam ölelésed Laczkó Vass Róbert (1976-)

Én az vagyok kit felgyújtanak a mindennapok belső tüzem lobog a parázs bennem mosolyog létem változó hőfokán s ahogy haladok felfelé a lélek grádicsán nem félek ha perzsel tüzes Nap éget kéklángú Hold a Világ az én táplálékom s ha füstjelek karikáznak belőlem az égre csillagképeket kapok cserébe itt ragyognak zsarát-lelkemen míg ellobbanok utolsó versemen. Olasz Valéria (1956-)

Ott lakom, hol a fény szőtte égen szabadon Isten madárkáit röpteti a szél. Itt körbeölelnek a rigó-élte ágak, s a lombok boltívein át olykor a bánat, de legbelül mégis egy csöndes derű él. Ott lakom, hol ujjaddal felhőket rajzoltál az égre, félénk fehéreket, s olykor rongyos szélű, szürke, subáját rázó, vérmes viharfellegeket. Ott lakom, hol a küszöbön macskamódra átbukik az alkony, puhán, mint lomha vállakon elcsituló álom, s boldogság, ha esténként a kopott kövezetre karcolt rajzokban lábad nyomát úgy vélem – megtalálom. S ha a bokrok alatti padon nézem az álmodó kék eget, magam elé suttogva ejtem, halkan, mint imát: Röptesd madárkáidat – még sokáig röptesd, Uram, ott, ahol én lakom, a szél szőtte egeken át. Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)

Őszi kutakban ősz vize árad, mustos egekben dünnyög a szél, hajtja a csendet, tépi a fákat… itt van az ágyad: sárga levél. Fáy Ferenc (1921-1981)

mondanám ha tudnám hogy miért szeretlek de félek egyetlen szavam sem értenéd játéknak vennéd és engem is szerepnek szolgáltatnál hozzám cirkuszt vagy bárzenét csak toporognék mint bohóc a porondon mosolyom vérző seb fültől fülig érne orra buknék folyton félve hogy elrontom s ezt a buta kócot sose vennéd bérbe bontanám a hajnalt s közben rád hasadna szívem a szelíd mint vekkeróra károg kunkorítanám de nem csücsül hasadra már a napsugár is szenvtelen szivárog roppant kalapom csak rémes furcsa rejték hol nem hab-nyulak de vérebek születnek játszanám hogy élet látszanék verejték mondanám hogy alkony s vennéd szürkületnek röptetném a rongyot feneketlen zsebből vértelen pirulnék hullna rózsa szirma s mint egy ős rokon az ócska képkeretből kifakulnék s nem volna ki visszasírna Laczkó Vass Róbert (1976-)

Tavasz Ne csukd be, hagyd, hogy a szél törje be az ablakot! Ez lesz a mi titkos szabadságunk – meztelen üvegcserepek között úgy élni le egy teljes életet, hogy soha ne vágjuk meg se egymást, se magunk. Nyár Vihar volt. Egymást pofozták a fák. Elhúztam füledtől a zajt, így aludtál. Sóhajt a gyűrött szemhéj, ahogy áttakarom rád – ne dideregj, hajnali fénytől meg ne fázz. Ősz Hátadra levelet fúj egy árnyék. Ahogy érte nyúlok, elillansz. Ott marad a forró homokban helyed, és kezemben a törek. Elmorzsolódom, hogy már alig jutsz eszembe. Lebukik a nap, simára nyalja a partot a dagály. Tél Nincs semmim, amit rendbe kéne raknom, mielőtt belepne a hó. Pál Dániel Levente (1982-)

(1) Szakadt, dúlt ajkunk között forgó feszülő szavaink is csókká gömbölyödve bujdosnak itt a díszes pillák között egymásba- akadt csodáló szemünkben és elhalnak hang nélkül; amire születnek az cifra ajándék, zsoltáros látás és tudós csók terebélyén sárga rigóknak szárnyas, csattogó ölelése. (2) Régen lehozott fénylő csillagok akarnak szökni az ujjaim közül mert nagyon szeretlek látod őszi bokrok duzzadó bogyófürtjein feszül életem kedve, érett kalászoknak terheit érzem és éjjelenként csókos nyelvem alkonyi pirossát rácsókolom némán a tenyeredre. (3) Hűs néha forró kezednek csúcsos ujjai zenés tornyai karcsú életemnek, – mely oly gazdag párás szinekben mint dús csókjaink a csendben – ha csipkésen kíséri sóhajos lihegésed és nedves nagy fogaim szerelmes vacogása. (4) Karcsú ujjaid között aranyló narancs az életünk régi kedve, mert valamikor mi együtt csodáltuk csurranó, csodás ligetek alján forró, színes madarak daloló fészekrakását. Tenyered gödrén forró ligetek mesélnek elhagyott egekr

Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? - Azt kell megtanulni: Nem szabad csak fölfelé hullni. Szabó Éva (1932-2001)

Óra felet ütnek. Nem merik kimondani, mire vágynak. Rálátunk a világra, éjszaka nincs hazugság, kis szépséghiba nyelv alá rejtve, ígérjük meg, kialusszuk. Mikor belefáradsz a keresésbe, nézz hátra. Megteszed, amit kérek, pedig senkik vagyunk, főleg egymásnak. Tudod, félek, elmúlsz, karnyújtásnyira tőlem, rosszakhoz ragaszkodva. Évszázadonként egyszer fordul ilyen elő, napfogyatkozás, bolygó együttállás, nézz oda az isten szerelmére. Hozzám érsz, nem úgy, nevetünk magunkon. Félreértettél, nem merem. Emberből vagyok.

Egy vak madár azt hiszi, álmodott, pedig csak megsímogattam a hátát, mit ő engedni nem szokott, s kezünket is ez az egy pár madárláb nem érinti önszántából soha, de majd annak is lesz sora, mikor néhány lelkünkkel tovatűnten, egy-test, ott fog feküdni tenyerünkben; miféle előleg ez a halálra, hogy megsímogatható volt a háta? Szárnyra ki volt dobva a szürke toll, ahogy álldogált a teljes sötétben, tudtam, ott vagyunk valahol: nem is padlón, nem is csonk deszkalécen, melyen parányi hő a talpnyoma, s még annyi se az örök éjszaka, melyről tudnom kell, hogy két elürült szem közvetíti bár tudatunkba, szűrten, előleg ez a tiszta nemtudásra, mit magunk is elérünk valahára. Csak annyi voltam, mint a Semmi Kéz, mely nem mutat se innenre, se túlra, nem kerül, el se vész, mintha az idő ide-oda múlna; ujjam alatt a hát mintázata nyugodt volt; mintha nem is látszana, a csőr lassan kinyílt, nem lihegősen, inkább csak mártózni valami hűsben, mert a forróság a nem

Látja ezt a földet, uram? Szép, töretlen talaj. Pedig a nap veri ököllel minden reggel, feszíti minden éjszaka. Ebbe a földbe vagyok én térdig belefagyva. És kúszik bennem egyre feljebb ez a hideg. Amikor eléri a szájamat, mások arcához szorítom magam, de üres maradok, és csak hullanak a fogak. Beleszögezett valami ebbe a földbe. Olyan erősen tartja egybe a sok göröngyöt a fagy, hogy képtelen vagyok mozdulni tőle, a lábam hideg, az erek belül már virágzanak. Nem is lehet, igaz? Sehová sem lehet elmenni innen, uram. Az mondják, mindenütt egyszerre ismétli önmagát a világ, és hogy az ember nem tud a saját földjéből kibújni, mert más, idegen földekbe ugyanúgy belefagy. Pedig, tol bennünket valami, uram. Tol mindannyiunkat az életen keresztül, mindig csak előre, bárhogy is fáj majd. Szép, szabályos minden éjszaka. Húzódik szét, tágul a félelem. Álljon ide elém. Hogy legyen, mi eltakar. Aki fél, szeret csak tíz-húz centire nézni, s nem látni, mi van távolabb. Azt mondják, el kell engedni mi