Lélekszirteken

In memoriam Kocsis Zoltán Csend ütemén harangocskák szólnak, „la campanellák”, visszhangok, szívhangok. Harmatot sírnak a fák, áramló patakocskák. Karmester nélkül bolyong az est, a hajnal, halkan sikít a dallam, szellő száguld távol kürtökön át, egy angyal felnyitja az égi zongorát. Etűdök szólnak ég és föld között, egy hófehér sirály végtelenbe költözött. Olasz Valéria (1956-)

Én az vagyok kit felgyújtanak a mindennapok belső tüzem lobog a parázs bennem mosolyog létem változó hőfokán s ahogy haladok felfelé a lélek grádicsán nem félek ha perzsel tüzes Nap éget kéklángú Hold a Világ az én táplálékom s ha füstjelek karikáznak belőlem az égre csillagképeket kapok cserébe itt ragyognak zsarát-lelkemen míg ellobbanok utolsó versemen. Olasz Valéria (1956-)

akár a tölgy melyen futkos az idő toporgok létbe gyökerezve ágaskodva karmoljuk az eget fényre fektetem szívemet nem hagyom télre elárvult magamat csontig fáznék ha lehullana rólam minden ölelés Olasz Valéria (1956-)

Táncrendet írt az ősz erotikus vad táncba kezd pereg a levél forog pereg a természet színes tangója ez. Erdőn réten már áll a bál feszes ritmusú szárnyalás utolsó kékbe-zöldbe röppenet égi kéz pirosat rőtre fest. Csattog a tangó csattog vadul szívemre fecskék vére hull bálterem fölött szél köröz színek pompája börtönöz s érzem a tangó ritmusát napom idővel vív tusát együtt járjuk a táncot vadul míg éjünk zörgő avarra hull. Olasz Valéria (1956-)