Lélekszirteken

Játsszuk azt, hogy tényleg. Legalább egész szavakból, mintha ugyanúgy írtuk volna át a szabályokat kiskorunkban, és mindketten tudnánk, ki kopog, mert a másik hangja mélyebb. Játsszunk activity-t, én rajzolok, te mutogatsz, írjuk körül magunkat, találgassunk, míg a homokórában lepergett szemek dombjába két oldalról alagutat ásunk. A kezünk találkozik. Játsszuk azt, hogy ugyanaz a zene szól fejünkben, és egy ütemre lépünk, nem maradsz le, nem rohanok, te követsz, ha én balra, én téged jobbra. Játsszunk csendet, sátorsötétet, mintha lakatlan szigeten lennénk egy tó közepén, ahol nem kell minden este ellenőrizni, kulcsra zártuk-e az ajtót feszülő félelmeink előtt, duplán. Játsszuk azt, hogy nem állítunk be jelszót, sem feliratot, mintha menne anyanyelvi szinten, mintha sem bajszos belgára, se kíváncsi öregasszonyra nem lenne szükségünk, hogy felderítsük eltékozolt örökségünk indítékait. Gertheis Veronika (1990-)

Az ötvenes nőknek jól áll a nyár, mikor fehér és vízkék lent viselnek, nem rejtőznek dús szövetek mögé, s mint a nyári fák, könnyűek lesznek. Én nyári asszony szeretnék majd lenni, nem túl sok és nem túl kevés, erős, tiszta illatú, repülni szabad, és lágy, mint a finom lenszövés. Gertheis Veronika (1990-)