Lélekszirteken

tekintetek pergőtüzében az egyetlen helyet megtalálni ahonnan csukott szemmel is láthatod őket - a bőröd alatt otthon lenni a kicsorbult szavakból rakott csöndben átkiabálni a jövőbe Hervay Gizella (1934-1982)

A torz alak, kit szemedbe sírtam magamról, már örökre ott fintorog. S én, mint csodavárók, áhítattal remélem, hogy van még egy tekinteted, amelyben gyönyörű mosolyom táncol. Hervay Gizella (1934-1982)

A mozdulat csak úgy szép, úgy teljes, ha egyszerre nyúlik ki a kéz, a vágy s a gondolat. Arcotok mögött az alakító erőket kutatom, így alakítom arcomat. Amíg a teremtő munka csak sejtelem, visszavágyik a lélek a naprobbanás, kő-lét, állatösztön korokba, de egyszer csak megérzi erejét a kar, s önfeledten ível tudatos tererntő-mozdulatba. Hervay Gizella (1934-1982)

Mentem az utcán szomorúságtól elnehezülten, s felnéztem az égre, hogy miért, magam se tudom. Fenn egy fehér hasú madár villogva, örömben fuldokolva égbe hasított ; egyszerre felnevettem. Ó, elég egy villogó fehér hasú madár, egy szárnycsapás elég, s már könnyű vagyok, és könnyű a szomorúság. Van-e ilyen fehér tündöklésű szó? Ilyen lélekbe hasító, egeinken ívelő, örömvillanású, fuldokló-szép szó van-e? Hervay Gizella (1934-1982)

Közeleg hozzád a szerelem szótlanul, jön szállást kérni szorongva-vágyakozva, jön cicomátlanul, egyszerű öleléssel, s te törékeny-vállú, seb-szájú, menekülsz! Ugyan hová, te védtelen, gyenge, gyáva, ugyan hova menekülsz a tiszta asztal, a száradó párnahuzat, az értő mosolyok elől, ugyan hová menekülsz a kívánó kezek elől, hová? Az okos magányba? Hát lehet okos a hazugság, mert hazugság, hogy jó egyedül? Lehet okos a pót-élet, a rohangálás mámorok után, a zenébe, szeszes szavakba, őrjöngő sóvárgásokba menekülés? Te kegyetlen, törékeny vállad: penge, seb-szájad: kelevény, s csak kínzó hidegséged védhetetlen - magadra maradsz. Hervay Gizella (1934-1982)

Díszletek merednek körülöttem, baletteznek a dolgok kis selyemcipőben, a szavakon lila tüllruha leng, maszkok vigyorognak - csak én látom mögöttük a félszeg fintorokat. Az emberek úgy néznek rám, mint játékmackók kancsi üvegszeme. Hervay Gizella (1934-1982)

Van-e madár, ki meghal, ha nem szerethet? Van-e madár, ki élhet, ha nem szeret? Ezen tűnődöm; szemhéjamon az este vergődik, mintha egy madár szárnya verne. Én akkor leltem magamra, mikor egyedül maradtam. Olyan egyszerű lett a fájdalom, mikor megértettem, hogy nem élhetek én sem egyedül. S most úgy szeretlek, ahogy madár nem szerethet: veled sem veszíthetem el magam. Nem hagyhatsz el, hát nem hagyhatlak el, hajnalt verő, sugár-szárnyú madaram. (1963) Hervay Gizella (1934-1982)

Öröm Hűs és áttetsző, csobogó víz vagy, s a mindenség a pohár. Bánat Ha nem vagy itt, a szerelem, akár a fehér fellegek fekete árnya a vizeken. Hervay Gizella (1934-1982)

Három szerelem az életem. Semmim sincs ezen kívül. Rád gondolok: évek rácsai közt az emlék elfeketül... Jaj, szívem, olyan sovány vagy, meg ne szánjon a halál! Homlokod mögött a világ elfehérült szájjal kiált. - Szótlanom, egyetlenem, tenyered tenyeremen. Testednek tiszta menedék: a csók a léleknek nem elég. Nem elég három szerelem: három árvaság idebenn. Három homlok is kitaszít. Fehér a magány, mint az ing. Fehér az ing, fehér a halál. Csak az él, aki társra talál. Szótlanom, egyetlenem, tenyered tenyeremen. Hervay Gizella (1934-1982)

Egyetlen szóval meg tudnánk ölni egymást. Annyira szeretsz. Annyira szeretlek. Szólsz hozzám - már nem te vagy. Szólok hozzád - nem én vagyok. Hangodban hallgat a válaszod. Ne is mondd, hogy ezért meg azért! Már attól a szótól sem félek, amivel meg tudnánk ölni egymást! Hervay Gizella (1934-1982)

Ikerdió, kamillavirág, dombon fel, hajnalon át, lipinkán le-fel ártatlanul... Almafák közt a nyár vonul. Almalopósdit játszik a szemed, savanyú almát reggelizek. - Ipics-apacs, itt vagyok! - Szarkaláb, lila szemérem szomorú szára kezedben. Elszomorodok, eldobom, szememet, szemedet józansághoz szoktatom. Megáll a csók a levegőben: leszakíthatatlan alma. Megáll a szó is születőben, belefagyva. Hervay Gizella (1934-1982)

I Csillagaimtól szemedig, csillagaidtól szememig, testem és tested között fényhullámként terjed a vágy. A tárgyak álmokká vágynak lenni, a vágyak testté lenni vágynak. A valóság az álmokon át újjáteremti önmagát, s új-magában valóság már a volt-álom is, s e teljesebb világ újat álmodik. Így válnak vérünkké, idegsejtünkké, múltunkká, emlékeinkké az egykori vágyak, így teremti jelenvalóvá álmainkat a jövő, szemedben parányi, tűnődő anyaggá váltan így üzen a tágasabb létnek a szervetlen világ. Fiam az ölemben ül. Ha megfoghatná nagyanyám kezét, nagyobb távolságot ívelne át, mint a vágy csillagainktól szemünkig, szemünktől csillagainkig. II Apám szabadságról álmodott - én úgy érzékelem a szabadságot, mint a füveket, a fát; fiam elvontnak fogja érezni ezt a s tisztelettel olvassa majd a történei] "felszabadulás". Az ő lételeme valami más, tágasabb öröm lesz. Apám és fiam csillagsorsa közt életem bolygóközi űrállomás. Csillagaimtól szemedig, csillagaidtól szememig. Az álom is valós...

Tíz éve szeretlek, Mondd, mi végre Nem találsz nálam Menedékre. Űzlek, elérlek, Elmész újra, Hány évig fut még Szívem útja? Úttalan úton Visszagörbül, Csak hozzád jutok Ki e körbül. Körből körbe, Láncról láncra, Veled vonítok A világra. Virágra gondol, Virágot lépik, Kiben a szerelem Szótlanná érik. Hervay Gizella (1934-1982)

Az éjjel nem tudtam aludni, sajnáltam az időt, s kijöttem a konyhába mosogatni. Közben eszembe jutott, mennyit írtam már a konyháról s a konyhában, mosás, mosogatás között. Ez talán meglátszik majd a verseimen is. Rád is gondoltam, tulajdonképpen neked akartam írni, csak ürügy volt a mosogatás. Neked akartam írni vagy rólad, téged akartalak felidézni. Olyan erőteljesen bukkant fel kusza gondolataim közül az arcod, mint ez a sötét, lila darab ég, amely a konyhaablakon át rámharsan hajnali-hidegen. Késpenge-arcú hajnali ég. - Téged idézlek ezzel a kis égdarabbal, a fán a levelek majdnem feketék még, de kinn már megindult a reggeli buszjárat, s a villamosok rárímelnek a versre. Számolom, percenként hány villamos fordul meg az ablak alatt, de lehetetlen összeszámítani. Az éles-sárga villamoszajba belevegyül tompa búgással a busz, most fordul egy kocsi, csikorog; dudálnak; két éles villamos-zörej - már nem lehet elaludni - öt óra, fél hat - már szelíd-kék a lila ég. Érzed-e, hogy téged idéz...

Tépd ki a testemből testedet, arcomról hántsd le arcodat, szememből vájd ki szemedet, sejtjeim közül a sejtjeidet, keresd ki, szakítsd ki magad, gondolataimból a gondolataidat, emlékeim közül az emlékeidet, beteg testemből a betegségeidet. Kérj vissza mindent, s ami megmarad, az is te vagy, s az iszonyat. Hervay Gizella (1934-1982)

Mögötted oson a fájdalom begörbített háttal, Félsz ugye, hogy találkozol édesanyáddal, amilyen akkor volt, mikor még meg se születtél, s énekelt még. - Elfulladt énekéből vétettél. Hervay Gizella (1934-1982)

Józanság, ó! Óramutatóra aggatott évek... Egyetlen részeg éjszaka elég, s cafatokban lóg a biztonsággal kitapétázott ég. Hervay Gizella (1934-1982)

Szavak helyett verset mondok neked, hogy jobban megérts. Nézem: ez a perc is messzebb vitt, mert nem tudtam semmit tenni, hogy közelebb hozzalak. Hiába mutatok neked mindenféle színű és ízű szavakat. Nem is akarsz megérinteni szavaiddal? Mikor még ujjaink némán értették egymást, s egy időben összekapcsolódni vágytak, nem voltak szavak ujjaink között, és szó nélkül értettük egymást a jelenben, és szó nélkül értettük egymás szerelmes testét. De a múlthoz szavak kellenek, és szavak kellenek a munkához s a türelemhez. És hiába száműzöd közülünk a szavakat, mert fennakadnak az időben mozdulatlanul, mint elgurítatlan üveggolyók, s a fájdalom minden érintésére összeverődnek. Kimondatlan szavaink mérik közöttünk az időt kíméletlenül. Nézem: ez a perc is messzebbre vitt, mert nem tudtam semmit se tenni, hogy közelebb hozzalak. Hervay Gizella (1934-1982)

Szájam tele földdel, szavam tele csönddel, otthonom csak kellék, csak a szerelem kell még, csak az utak jönnek szobámba konok földnek, napom elsötétült, magam maradtam végül, sorsom csak kísérlet, a kín is csak megkísértett. Nem vigasz, hogy értem: életem feléltem, túléltem halálom, napjaim nem számlálom, nem kapaszkodok földbe, a halál sem vesz ölbe, ítélet sem lesz - félek, csak amit magamra mérek Hervay Gizella (1934-1982)

Színeimet pazaroltam, s most hűséggel visszatérek a színtelen szavakhoz s a szerelemhez. Az igazi szerelem színtelen, hallgatag, mint a hétköznapok. Csak az énekel, aki vár valakit. Az egymásra kulcsolt kezek hallgatagok. Hervay Gizella (1934-1982)