Lélekszirteken

Sosem éred utol őket. – Veled együtt mozognak; ők sem érnek utol téged; velük együtt mozogsz. Ne kérdezd miről beszélek. Nem láthatod, nem hallhatod őket, engedik, bár nem vagy képes arra: magad előtt is felfedd a titkot… Nyírfalvi Károly (1960-2017)

A messzeség nevet. Övé a holnap. Zsibbadnak arcomon felhők árnyai. A Hold havas fényében ázik, ázik nyarunk. Kabátban áll minden virág, száraz fény zörög, s a kövek között víz-bőrben gyík oson, szél köhög. Édes mosoly, kamaszpír didereg ajkadon. Egyszerre villan az összes évszak, telt kebled csókolom. Hajad örvényes éje széthasad: kihull belőle minden –, elfogy és megmarad. Zúg a gleccserbe zárt hóvihar. Az ölelés utcájában most egyedül vagyok; elnyelt fények közt ragyog az első délután; nevetésed csillan, s újra rám csobog; elragad, belém karol, leránt és eltipor: mindent visszhanggá tarol a förgeteg. Egy pillanat; az idő, akár a képzelet összefolyt. Könnyet és mosolyt görgetett. Nevet a messzeség. Egy sárgult juharlevélre emlékül írom föl neved. Bereti Gábor (1948-)

1. Ablak mögött ülsz, de annyira távol és magasan. Laza hajad alatt újszülött pehely, A szádon érzéki bálványmosoly. A kertek ferde vonulata már félig ősz, Sugárzó hegyek, sötét izgató sás. Hogyan szóljak hozzád? A támaszt keresem a patakban, Szélben a megközelíthetetlent. 2. Fecskék hangolnak, Minden kisimul a fejemben. A jóságos hullámok együtt jönnek, Mindegyik a saját éterén, a nyitott ablakon keresztül, Azt teszik, amit az ösztönük parancsol. Rólad csak annyit tudnak, hogy szorongsz, és gyakran cipőt cserélsz. Nem szereted, ha a lábadra nedves falevél tapad. A kezed rövidülése szép, a szád világító kráter, De soha nem hangzik el a neved. Eső veri az utcát, Csábítás, mint a fába fúródó csavar. 3. A terem két végéből egymás felé indultunk, Az ablakhoz bogarak csapódtak, A napok mellúszással kavarták a levegőt, Mintha nem éreznék a változót. Mire megszoktuk a sötétséget, a mimóza felfakadt. Sárga kiáltása eget változtatott, A levegő is más lett, a tetőn keresztül csillagok néztek, Az

(a Sárgaház folyosója c. lapszéljegyzetről) “Jó volna jegyet szerezni és elutazni önmagunkhoz…” József Attila éjjelente nehéz időkben bejött hozzám Isten mellém ült és átkarolt ha kíváncsi leszel suttogta a fülembe – milyen az amikor semmire sem gondolok próbálj elviselni s megtudod az első értők már rég nem élnek várj míg letelepednek benned messzi utazók amikor a szívekből kikopik az idő ne félj – benépesül az új pillanatokkal nagy kérdésekre válaszolsz majd ha vizet merítesz a szomjazóknak miközben te is szomjazol. Szente B. Levente (1972-)

Szenteste volt. Kissé profán: kesztyű maradt a zongorán, s egy brácsa tokban. Kristálycukor meg tört dió — egy asztalsarknyi földi jó. A méz is ott van. Még csöppnyi fény okoz csodát, bejárva díszek foncsorát, de nagy titokban… Szauer Ágoston, (1963-)

Emlékek kopognak bennem mindenféle szólamban Mint „olcsó hasonlatban” esőcseppek a bádogtetőn Kékben fémesen csillogó arcok tekintetüket feledve lapulnak Valahol egy lélek-óceán lepte mélységben Szenvtelenül Mindent behálóznak az elfeledett utcák Vakablakok bámulnak a semmibe némán Csendesen kúszik az idő tovább és tovább Az élet-léthez kötött kötelek szanaszét lengve foszlanak Egy végleg eltemetett bárkában lomhán unatkoznak Gyámoltalanul Ez az egész talán nem is lehet más Mint végső feledésbe tartó feloszlás Se értelmezés se indoklás Csordogáló némaságban felkiáltó sikoly Tán csak jelenés vagy halakra lecsapó sirály Összegyűrt álmok mint hervadó virágok Várnak megfogant csodát Kiss Tamás (1953-)

elkésett pillangók az utcai lámpák langyos fényvízében meggyűrt égi kárpit visszaköszönések... Megtehetnénk bármit - László Zsolt (1963-) 

… csupán a délelőtt maradéka. Lassú és bizonytalan szél görget üres nejlonzacskókat a betonjárda fölött. Lebegnek magatehetetlenül. Céltalanul bolyongsz te is. Cipő, nadrág és kabát vagy, míg átvágsz a tömegben a téren. Egy felkiáltásokkal teli kérdő mondat. Vagy csak a kérdőjel, ahogy meggörbülve keresi a helyét a foszladozó szövegben. Gellén-Miklós Gábor (1973-)

Itt lassan minden tárgy fehér. Nagy, tornyos, létrás díszletek. Az egyik már az égig ér, tövénél halvány lény lebeg. A lélek az, ne is keresd, a lépcső alján még elül, mert félúton jár még a test, és dolgavégezetlenül. Szauer Ágoston (1963-)

évszakok sárhányója közé szorultam, úgy élek, mintha semmi sem hiányozna zsebemből, nyugodt szívvel késem le a buszt, kerülő úton megyek haza, sokáig bámészkodom, úgy teszek, mintha ráérnék, tűröm, ahogy elzsibbadnak bennem a percek, akár a végtagok, sötétedésig olvasgatok a parkban, betűkkel, borokkal vigasztalom magam, elképzelem, milyen lenne feladni mindent, nem nyitni ajtót, ha kopognak, vagy nem venni fel a telefont, ha csörög, elképzelem, milyen lenne bevallani mindent, tűrve pillantásaid büntetőhadjáratát, ahogyan csendeddel indulsz ellenem, és egyetlen szavaddal mindenemből kiforgatsz Bajtai András (1983-)

éjszakánként ha esőcsatornák vizének hideg csobogása ébreszt látlak - ha nem vagy is: leplombált emlékek közül parázslik fölém alakod s bár álmaim feledékeny kikötőiben a rontás szuszog s szárazvirág-illatod elég te mégis ott maradsz hattyúfehéren a körém szürkülő idő fölött - - - Oláh András (1959-)

A város fölött éjfélt mutat a kiakasztott hold. Villog, vibrál, mint egy félrekalibrált televillúzió. Kifinomult ősz. Kulcsra zárt vergődésem intellektuális puffadtság. Olaj a tűzre a bor. Kabai Csaba (1979-)

ajtót nyit a lomb a szélnek falevelenként nő a csend van miről szó nem beszélhet nem jött ide és el se ment legtöbb ami lehet a van káosznak látszik noha rend amihez használom magam bármit is csak nekem jelent Fecske Csaba (1948-)

Karcolt ezüst A tükrök öreg hátánál Nimfák és szatirok a leesett vakolat alatt Melyet kövér angyalok tartanak Túl kis szárnyakkal ahhoz Hogy el tudnának repülni a falról Nézd és próbáld meglátni Ki kinek segit És kinek magyarázd A gepárdok szomorúságát Melyekből csak macskák maradtak Ana Blandiana (1942-)

Nézem Barnás bársonypihés arcodat S közben látom Mintha szólni akarna hozzám a lelked Én is Elrebegnék néhány szót neked Ajkaid ajkaim nyílnának de csak a csend remeg A kertben madarak csiripelnek Fák lombjait zúgatja a forró nyári szél Kéretlen nem ember hangú zajok fakadnak Mintha segíteni akarnának Mondjuk nekem Aki már pánikban kutakodok agylabirintusaimban De hiába minden loholás-próba Porlepte kihűlt szóforgácsokat hajigál ki magából a gondolat-láva Hiába is nézlek Hiába is látlak Tompává tesznek a szavak minden vágyat S ha szólnék Üresen kongó frázis hulladék Zuhanna rád beléd S lenne minden érzés betegesen bágyadt Talán vakká lettek a szavak? Borzalmas de mindig is azok voltak Így aztán a szentté vált elcsépelt szót sem mondom ki neked Hogy szeretlek Mert csupán elfed tönkre tesz egy érzelmet Inkább némán nézem tovább Barnás bársonypihés arcodat Had mondja el a csend azt Amit tönkre tennének magvakult szavak Kiss Tamás (1953-)

Anyámra gondolok és tejport eszem, csönd van, hétvége délelőtt. Te még alszol, járkálok, az ablak előtt fehér fal, kinézve ködnek tűnik, rántottát tervezek, abban jó vagyok, tüzet keresek, cigarettát - tejport eszem, szeretem a tejport. („Ha olívaolajjal csinálnám, jobb lenne? Mindegy.”) Kilépek az erkélyre, üresen iszom a kávét, rutin az egész, mint a tél. Vár a só, az olaj, de felnézek és látom, tényleg köd lett a falból, és mögötte ott áll az erdő a tegnap esti képről, amit sokáig nézegettél, félbehagyva egy vitát, válasz helyett szinte - nemigen értettem, látod, csak álltam mögötted, néztem. Hideg a kő. Egy eltévedt állat volt a képen, tejszerű, sűrű ködben, és remélem, ha már az anyámat végleg, legalább ezt is elfelejtem egyszer. De most az van, hogy eljött, itt áll az erkély előtt az erdő, a tegnapi kép most készül. Kávé és használt csomagolóanyag a számban, mindjárt leég a cigarettám, mindjárt csinálok reggelit, szeretlek, de ez nem szerelmes vers, ez friss kenyér, hagyma, olaj,

Felhők fellegek párák jönnek kezed integet nekik az ég a szemedben nem merek feltekinteni az egekig. Lehajolsz, kérlelsz csak ezt még! Félek, hogy belevesznék. Varga Borbála (1986-)

Egy magánhangzó kiesett valahol a történet közepén, visszafelé bizonytalanítva el az eseményeket, és ellehetetlenítve örökre – egy magánhangzó kiesett. Valahol a közepén egy túl- érzékeny barom én. Eltévedek. Valamikor az elején talán érdekes lehetett, valahol a közepén egy magánhangzó kiesett. Feledtetve neveket, színeket, minden fölött ez a fenyegető hiány lebegett. És kopár. Az Ördögároktól az Istenhegyi útig vajon hány sóhaj? És az elmeszanatórium, ahol azért kezeltek, mert nem beszélem a nyelvet. Vissza az Istenhegyi útra – valaki itt tévedett. Forgalmas álom egy förtelmes nyáron át. Talányos hibagrammatika, még nem látom át. Egy magánhangzó kiesett és eltörölte a rímeket. Így lett igaz. És ami lehetett volna, de nem lett, üresen, nyitva hagyta a vonatkozó helyeket. Egy magánhangzó, de bármi lehetett. Kabai Csaba (1979-)

az éjszakai hangok zátonyát a csönd szeliden körbefolyja az álom gázlóin most lábol át ki minden fényedet kioltja akit vendégül lát az álmodó ez az emlékezés-szerű lét mint tó vizén a körre kört rovó hattyú tollán holdfény szórt ködét csillantja meg egy más tér fényeit ahonnét az üzenet érkezik bár nem tudod mi az üzenet nem tudhatod kiért nyúl kezed talán belőled ő egy kis darab amit melegével most visszad Fecske Csaba (1948-)

A kirakatban lévő asztalhoz ültünk végül. Üres egyébként ez az egész. Az étel ehető, de inkább csak beszélünk, így hárman: mi ketten és a tulaj tőlünk nem messze járkál, és egy érthetetlen nyelven hadar a mobiljába. A falon tükrök kirakva, körbe, mintha öröm lenne magunkat nézni; és nem történik semmi, ha kérdik, majd azt mondjuk, beszélgettünk; te elmesélted, hogy Keleten valahol, nem tudod pontosan, hol, úgy kell egyenek a nők, hogy nem érhet étel az ajkaikhoz. Ott arrébb átjött a felhők résein, a nap szemembe süt, de mindegy, sokáig csak nézlek aztán; vajon tényleg nem vetted észre, hogy két napja nem értem hozzá a szádhoz. Beszédünk mögött valaki egy érthetetlen nyelven hadar, szembenálló koszos tükrökben egy közhely, meg mi ketten. Ha már nem kellett, legalább mondd meg, mi volt ez. Tudjam, miért fizettem. Simon Márton (1984-)

Mintha kopottak lennének a szavak, kevert betűk, a billentyűzeten, mintha kitört volna a ceruzám, mintha nem lenne lég, s nem terjed a hang - Mintha zaj lenne és nem hallanád, mintha nem is lennének rá jó szavak, vagy a sorrend, az ákombákom, mintha csak érthetetlen nyelv lenne, csak egybefűzött, csend és sóhaj, tinta, mely kifolyt és paca lett: Ez a semmi - minden - elmondhatatlan "több, mint ami". Jóbi Annamária (1977-)

szememben barnán ragyog az ősz fürtjeid közt avar ropog aranyló melleid alatt a halványuló kontúrokat ajkammal rajzolom tovább forró kelyhedbe izzó lüktetés sodor - foglyod vagyok te édes húsevő virág Oláh András (1959-)

  1. (a tóma) A víztükör fölött a fények, látod, összeérnek. Benned vagyok, mondja a tó a víznek, mint esőben a pára, elvegyülsz. Úszik az ég, a parti fák, a házak. A tó vizén úszó hajót kövesd. A séta délutánját, azt kövesd. A partot, amely mindent körbevesz. A lassú léptek hullámzása közt a tükröződő víz követ. Utak vezetnek a tóhoz, amelyek véget érnek. Mi folytatódik, mi hull vissza, mond, mi pattan el. Nem hallhatod a mélyből azt a mozgást, ahogy a víz beszél: Tükröm fölött a fények összeérnek, mint esőben a pára, elvegyül a tó a vízzel. A kifeszülő hullámok alól buborékok törik át a felszínt. A tó ma lassan emelkedik. Az elmaradt a part fölött magasan lebegő madár tartja még, míg el nem ejti. Emlékszem az estre, mondja a tó, ahogy elsötétül, a ködre, amelyben emlék vagyok, a víz morajlása. 2. (tandoriolvasó) És odaát? Mi van arra a partra? Hogyan jut át, aki vissza? Hal közelít vagy a tó? A madárszárny tolla, a hulló? Víz viszi el a homályba, vagy rejti a fák koronája, ahogy rik

Jó volna egy pályaudvar fölött élni az ablakból veled a vonatot figyelni ahogyan lassul ahogyan nők várnak férfiak szerelmük elé állnak jó volna látni ahogyan a gyerekek nőnek a peronra dacosan jönnek jó volna az erkélyről a hajót figyelni ahogyan kiköt rakodnak ananászt dohányos szívet sánta gazellát várakozásba fulladt éveket jó volna reptér mellett élni nézni hogyan emelkedik süllyed nap a csarnokban a bemondó canceled hangja alatt hogyan sápad el a lélek … jó most tele rakni táskát nyári ruhákkal mellé a cipőt kitömni szerelmes levéllel abból az évből amikor nagy volt a tél a fagy. Igen. És jó volna megint futni a hajnali vonathoz. Mint akkor a városon át. Veled a derengésben. Kalász István (1959-)

Mindenben élet fodrozódik a jobb percekben. Te csak ne legyintgess. A jégcsapok is! fürtökben, figyelj, szikráznak szeretetreméltón, bár szél süvít, és kétes szándékok hópora alatt roskad az erkély. Várady Szabolcs (1943-)

Búcsúztál és mentél. Messzire? közelbe? mindegy. Hogy visszajöttél? az más színmű, más szereplőkkel. Ne szólíts meg: nem hallom. Ne érints. Úgysem érzem. Mentél. Maradtam. Elbúcsúztunk. Nekem nem vagy. Neked nem vagyok. Fodor Ákos (1945-2015)

Az utolsó szerelem fehér ingben jár, haja szellő, holdsütötte mezők vizes füvei a cipője. Zord teleken ismerős kutyaugatás a kabátja. Összetáncolt tekintet a kályhafényben. Az utolsó szerelem kimondatlan, leíratlan emlék. Nincs tépett fényképe. Nincs elhasznált bőröndje. Az utolsó szerelem cinkos mosoly a bögre felett, kérdéstelen nász, a testek között. Az utolsó szerelem, a reggeli csönd. Jóbi Annamária (1977-)

Ámulnak ők és fölnevetnek, előre néznek, hátra néznek, és visszafordulnak tünődve, mert még nem értik az egészet. Mostan lepődnek meg először, magasba vont, sovár szemölddel, föl-föltekintenek az égre, ahol a hold tányérja zöldel és a nap vöröslik a zeníten és csillagok szelíden ülnek, szemükben eleven görögtűz, hétköznapon is örök ünnep. Úgy járnak itt e gyatra földön, melyen csupán por és kopás van, úgy járnak itt e vén világon, mint egy frissen-festett lakásban. Nézd, hogy figyelnek, hogy rajongnak, mikor eszed már unva fontol, csodát remélnek egy levéltől, egy hírtől és egy telefontól. Mondd ezt velem: tudatlan árvák, mondd: lelkük új és tiszta-hős még, mondd ezt velem: szegény bolondok, glória nékik és dicsőség. Kosztolányi Dezső (1885-1936)

Leszállóhelyet keres a szomorúság Az engedélyt meg se várja Lecsap és felhorzsolja Lecsap gerincem vonalára Megrázkódik nagy kinyílt szárnya Majd mint a madár összezárja Zavaros világból érkezett Ő is várt a boldogságra Jóbi Annamária (1977-)

0 (a röppályák kereszteződése feltétele az ütközésnek, ami e feltétel teljesülésével sem feltétlenül következik be) Rajtunk kívül álló okok vagyunk. A vizsgált objektumok tehát: 1) a perselybe gyűjtött hiány, 2) a cipőre száradt idő és a 3) természeti jelenségek jelentése. 1 Itt feledett érmék nyughelye a közös élményekre gyűjtés bohócsipkás emlékezete. Ott zörög és csörren porcelán belsőben egy nyaralás vagy akármi ígérete, és már megszámolni sincs merszem, mennyit értünk valaha. 2 (a valaha óta eltelt bármennyi behelyettesíthető felvizezett színekkel) A száradó por és kosz, akár belénk programozott sejthalál. Csak addig, amíg. Mert amint már nem használható, vitorlát bont és elhajóz. 3 Egyedül ülök a rakparton veled, csavargatjuk ruhánkból a vizet. Mosdatlan zsong a fájdalom. A zápor végrendelete szerint ránk hagyott páratartalom bágyadt izzadsággal keveredik. Balzsama a fény (sártestünkbe dörzsöli), lehelete szél (kocogtatja csontjaink). 0 (keresed hol ér körbe mielőtt elkez

I. Te szavakkal felelsz ott, ahol én bővített mondatokhoz szoktam. Nem látod, ahogy árnyak sétálnak át az úton, ahogy a lámpafényben testük rávetődik a házfalakra. Az eső kopogása füledben eltévedt morzejel, pedig én hallom, ahogy ablakunkon bebocsátást kér egy üzenet. Szellőztetni kezdek ilyenkor, te mindent gondosan visszazársz – megőrültél? elázunk! –, és dühöngsz, amiért sírok kimeríthetetlen szegénységünk fölött. Mégis: mi voltunk azok, akik egymást a szédüléstől visszatartva álltunk a tenger előtt, és reszkettünk. II. A hajad, igen, a hajad volt, amiért megszerettelek, emlékszem, ahogy beleragadt a lámpafény, és képtelen volt szabadulni többet – ahogy én is. Azóta új a frizurád, színe is, a fény másik égtájra költözött. Nem értem, miért gondoltam: veled egyetlen reggel sem kapcsolom be majd a rádiót. Ilyen egyszerű, látod: idegenek költöztek beléd és belém. Az útról is kiderült, nem hamvas barack, de göcsörtös krumpli. Mégis: tenyerem arcodhoz kopott.

akkor és ott kezdődött egy konkrét létező helyen de valójában nem kezdődött csak folytatódott egy magára maradt szó levegőben felejtett gesztus ez már megvolt mert vannak dolgok melyek nem kezdődnek csak vannak s mint ázott kutya a vizet próbálod lerázni magadról csalódottságodat amit talán elhamarkodtál vagy mondjuk úgy nem minden irónia nélkül megérdemeltél természetes mint gyerekkorod bárányhimlője volt Fecske Csaba (1948-)

miféle megoldás lehetne itt a szó? hogyan is kelhetnél versenyre a holddal? a fák mögül lassan emelkedik a szekér nyitott ablakban rezdül a léleküveg játszik vele a szél alig van jelentés csak szavak mi összetarthatna minket Jász Attila (1966-)

Mondd, volt már lelked zajtalan, tenyeredbe csöppent-e ima a szélből, érted kiáltó sóhajtás, társadtól, aki keres! Egyszer is volt-e jel, a hajadban sírdogáló eső, szempillán megülő, és könnyeket hígító, volt-e a zuhogó szerelem? Mondd, volt-e elveszett időd, voltál egy percig is "sehol" és ott igazán szabad? Volt, hogy nem csak szerettek, de szerettél, hogy semmid sem maradt. Egyetlen percig is, mondd, adtad-e úgy magad? Jóbi Annamária (1977-)

Elvetlek visszahívlak szép szó vagy fejemben ablakpárkány szegletében megtalált emlékem zongorán a kopott karcok kandallóban gyufaláng a tegnap esti kerti sétán ottfelejtett kardigán A délelőtti csendben zaj vagy s elcsitulni nem tudok fázom amíg fölkavarva az élethez ízt lopok. Jóbi Annamária (1977-)

Az ég felé emeli arcát Senkire nem emel kalapot Szegényt bolondnak tartják Pedig csak keresi Az égen a napot Iluh István (1936-2006)

elszabadult haragos bozót kigyulladnak a csipkebogyók hátukat a ködnek támasztva őrködnek végtelen őszi éjszakák marcona strázsái a fák Fecske Csaba (1948-)

esetlegességünk érveit olvasod és sietsz vissza a mérgezett jelenbe építesz új kolóniát ahol veled hálnak a hajnali suttogások a rothadó csontok kikelnek átizzadt ruhák énekelnek és hiába gyalulod tisztára a múltat az indulási oldalon magad maradsz s ha rád nyitja szempilláját az ősz előbújnak a hajléktalan álmok de már csak a fák nyirkos leveleit didergeti az október végi köd Oláh András (1959-)

Ültem a Balaton partján azon az októberi délutánon, és éreztem, ahogy a föld megnyílik alattam, és éreztem, ahogy az ég megnyílik fölöttem, egyszerre a föld és az ég, egyetlen mozdulattal felhasítva a tér körülöttem, és ebben a tér és idő nélküli nyíltságban csak a víz fölött röpködő fecskék látványa volt az, ami emlékeztetett arra, hogy még élek, hogy ez még nem a halál. * Megérkezett a hidegfront, robogtak át a felhők a tó fölött, a nyárfasor levelek tízezreit rázta le magáról az ismétlődő szélrohamokban, aranyló levelek felhői kavarogtak a szürkészöld hullámok fölött, remegtem, mást nem tudtam, csak remegni, hiába húztam magamra a szélálló dzsekit és alá a vastag, kötött pulóvert, hiába, mert a remegés ettől nem hagyott alább, hogy is múlhatott volna el, amikor remegett minden, ami vagyok és voltam és leszek. * Egyszerre volt a halálos félelem és az addig ismeretlen könnyűség, mintha minden, ami addig a délutánig lassan ölő méregként szivárgott szét bennem, most felrobbant

                                                                          Nem lágy tónusok elomló világa, nem a semmivé-foszló pillanat mámorát pattogtató szín-petárda- röppentyű- és rakéta-zuhatag: ezek almák. Mintha kotlós alatt a csibék, fészkelnek a tér ölében, s mint női mellek, oly tömör-keményen. S akár a szív a bordarács alatt: héjuk mögött már-már lüktet a mag. Bámész kölyökként ámulsz meglepődve: tömegüket mily roppant akarat, micsoda kohézió fogja össze, hogy mozdulatlan is szárnyak emelnek, új végtelent nyitva tekintetednek. Kerék Imre (1942-)

Valami megváltozik az égben Mint a szürkévé váló szerelem Egyszer csak nem kell már a fény sem A lélek sötét romos utcákban hever Valami, mint emléklufi robban szét a nyárban A mesés mélykék eget megfojtja a kosz Zajos szentségeléssel tör elő a szeles düh S a cseppenő eső arcodra fekete könnyeket mos Táncolj az esőben égszánta pároddal Vagy csak magadban, ha már nincs kivel Zokogásod szélsüvítés robaja fújja szét Valakikért, kikkel elhalt nyarakon együtt nevettél Kiss Tamás (1953-)

Látod, a kertben nem változik semmi. A fák alját borostyán növi be, a pitypangfejek a fűben apró csillagok. Az árnyékok hosszúra nőnek. A csönd, mint a föld, magába issza a napsütést. Ülünk egy padon. Fogom a kezed. Schein Gábor (1969-)

még várom egyre hogy az életnek feltegyem kérdéseimet élet ráérsz? most figyelj a szeretet és a félelem kettős áramkörében hol fogok kifejeződni ha egyedül sem vagyok önmagam hol van és miért nincs százszázalékos biztonság miért kell könnyekben kimosni valamit hogy az emléke tiszta fényben ragyogjon áthatolhatatlan múltunkból hova hullanak a törékeny tört hitek és a maradék szavak aki elárulja magát hova lesz a lelke a függőlegesből hogyan lesz ferde honnan remél szeretetet nem tudva mire vágyna aki a gyűlölet fegyverét fogja a világra a világegyetemben fáj-e valakinek ha engem egy szó felhorzsol egy pillantás megsebez miért nem lehet olyan egyszerűen szép a zaklatott világ mint egy tavaszból kibomló aranyvesszőág Barna Júlia (1946-)

a szilva hamvas őszi kék arany darázsraj őrzi még a csöndet szived kolompol keserű füst lett a lombból nézd a tűz didergő testét a madárárnyak keresztjét a földön hol neszt se ütve hatol a tüske szivünkbe Fecske Csaba (1948-)

Földre hullott a nyár, ez a pirosra érett, kukacos alma, s mintha csak álmodtam volna a szebbik felét. Nem az évszak hibája, ilyen lett nélküled maga az élet, s én vakságig nézek a Napba, hogy ne kelljen látnom a férget. Major Petra (1983-)

amit kitölt a lombsuhogás az a 7 emelet magasság a világ izzóbban és forróbban sosem dübörgött az elmúlás a szél csak meglegyinti a falakon a levelek árnyékát ez a finom arculcsapás borítaná föl a zöld geometriáját dühödt szeretkezéseink figyelik a fák s lenn a mélyben gyökereikkel átkarolják a megváltást Murányi Zita (1982-)

Mindig arra vágytam, hogy meséljek rólad anyának. Büszkén hangoztassam a neved.  Mikor felnyitom a telefonom, a te arcod legyen, amivel elsőként találkozom.  S ne is akarjak tovább haladni, csak bután mosolyogni…. az időre.  Hogy nem fogom tudni, hogy mit mondjak majd a csókunk után.  Vagy hogy nyári esték közepén. Én a kerti székben,  s te bennem, mint két egymásba csúsztatott szék.  Hogy egy-egy íz; egy-egy zene majd rád emlékeztet.  És hogy ettől évek múlva majd megőrülök.  Ilyennek képzeltem el…. Tiba Patrik (2004-)

7. Professio Először nem értettem azt a hangot. Merev volt, idegen és szinte néma. Csak belül szólt, akár a csontra mért ütés, amely a hét réteg bőrt lazán átszakítja – és van, hogy tovább is hatol; reped, törik a tompa váz, a láb, az alkar. A visszhangtalan sivatag beszélt. Csak annyit mondott, hogy menjek és vigyem magammal. Fát vágtunk, közösen. Majd felpakoltunk. Pirkadt. Egyedül voltam ott a hanggal. Szokatlanul ködös reggel terült el a síkon – úgy ült ott, akár egy angyal. A fiú nem hallotta. És a szolgák sem értették, hogy mért vagyok feszült. Egy óra út után homokvihar terült szét mindenütt. Vörös magányban ültünk, fülünket, szánkat is betömve, amíg a rajzás el nem ült. Három napig tartott az út a hegyhez. Alig beszéltünk – nem is volt miről. Amíg én oltárt építettem, a fiú csak állt és szinte várt, hogy megkötözzem. Szó nélkül a hideg kőlapra dőlt. A vékony csukló egyenes maradt. A penge is feküdt. Kivárt, akárcsak én. Mezítelen testéből csak az arc világított ki, mely csontos

lombok zöldjét mosom szél vagyok mint hátadon a hideg futkosom cél nélkül erőm elhagyott megállok sem itt se máshol nem vagyok az idő pihenője ez a kéreg alatt mozdulatlan sok évgyűrű neszez a színéhez ragaszkodó fáradt fűszál féli ennek a nyárnak is vége lesz * este úgy tíz óra tájt a rózsák megváltoztatják színüket a holdfény-verte csöndben szinte eltűnik minden a holdban talál szállást a könnyű lélek hirtelen elfelejtem voltam vagyok senki sem ismer magára a rét fölött könnyű pára lenn verítékezni kezd a fű * üres vagyok súlytalan mint a pusztába kiáltott szó nem bír felkelni bennem a nap a megmaradt szikrányi fényt szemében menekíti a szívem mögül felröppenő madár * eszedbe süt a nap szerelmes mondatok vetnek árnyékot félbemaradt múltadra az elérhetetlen álomra mintha foglalt volna minden út száraz az avar hogy el lehetne tűnni csak úgy magától értetődően beszédes csöndet hagyva hátra nem tüskeként beletörve a másikba Fecske Csaba (1948-)

6. Inanitas Egyedül ülök itt már napok óta s tulajdonképpen semmit sem csinálok. Szomorúnak lennem nincsen miért; néhány tárgyat rakosgatok ide-oda. Mindennap, minden egyes alkalommal teljes kudarcba fullad indulásom. Talán ha éreznék valami fontosat; igényelném, hogy bárki lásson – de még az sem zavar, hogy nincs mit enni. Maga az éhség sem zavar. Kedvetlenségem, tompaságom esetlenebb, mint bármi utcazaj. Praktikusan élek. Akárki megcsodálhat. És mentegetőzni nincsen okom. Lépésről lépésre csak körbejárok egy tervszerű, bejárható úton. Bevezetés ez, némi felfutás. Egy élőlény egyszerű hallgatása. Hiszen nem engedhetem meg magamnak, hogy rászabadítsam magam a külvilágra. Szöllősi Mátyás (1984-)

(Mire derül fény?) Szerkeszti az idő a szótárt. Építik a szavak a naplót. Egy leütött akkord a nyár. Sokáig zeng, akár a kagyló. Benne egy gyöngy a világ. Átmegy rajta a traktor. Lám! Miként fogalmazunk, ha írunk? Miként gondolkodunk, amikor beszélünk? Talán jobb, ha csak olvasunk és henyélünk. Kántor Zsolt (1958-2023)

Ecsetfájdalommal, végig a zuhanás folyósóin bántsd ki magadból az ő örömét. Egy zsebre tett kéz valahol bennük halálra játssza az emelvényhúrokat. A legelső rajz örökvisítását éled át először-megint, miközben hiánnyá telik egy barlangmúzeum. A képkeret belsejében a kínozottak arcnyikorgása a látvány szemgödreit süketté teszi, és te ebbe a zenébe fulladsz, hogy lélegezz. Maros Márk (2001-)

„Amit a kis komputer képes megoldani a nagy program segítségével, azt a nagy komputer is megteheti a kis programmal. Ebből logikusan következik, hogy a végtelenül nagy program önmagától is működhet, mindenfajta komputer nélkül." Stanislaw Lem I. Szerelmünk alatt van egy másik, a program alatt: egy másik program a szörnyekben egy másik szörny él, a jog alatt egy mélyebb jog van – búvópatak az életünkön átvilágító csillagokban: szerelmünk alatt van egy másik. Élőbb, sötétebb, nedvesebb. Lüktet, s a kéz elől kisiklik s a takarót magáról éjjel lerúgja, mint a kisgyerek. Ledobja. Egyszer majd te is belekóstolsz a borban úszó mélyebb borba E VERS ALATT IS VAN EGY MÁSIK és beleolvadsz, velem együtt a végtelen nagy programokba. Szőcs Géza (1953-2020)

Lépünk bele a délutánba ami úgy van összerakva miképpen az ázott hasábfa majd fúródunk az alkonyatba arcunkat is eltakarva úszunk bele sötétlő ködbe amelynek nincsen teste árnya mintha levegő füstölögne dér penészlik a szalmaszálra sűrűsödik az este öble S minden összeáll az agyban halandó és halhatatlan A csillagok szerte szórva mind a maga pályáját rója Foltokban ül a város rajtam Kiss Dénes (1936-2013)

5. Indignatio Az rossz volna, ha csendben kéne ülni. Ha minden terv vagy indulat csupán beszűkült hunyorgás maradna. Az egyedüllét nem kívánt, de megszokott vedlése, korrodálódott malasztja azonban összeszorít legbelül, és baráti társaságban is szavak kényszere, mi árnyékként rád vetül. Merthogy csak magyarázkodni ne kelljen. A kényszer szimplán indulatra ébreszt, ahogy az emléktöredékek újra, már szinte terrort indítva érnek utol. Szemed okádja vissza minden éved, szavakká rogyva, pár érthető érvre omlasz s a felnagyítás nem segít a nagyon is baráti figyelemnek. Az újra-felidézett múlt pedig káprázat nélkül illik be jelennek. Az asztal kínos társasága rémiszt. Vagy te magad vagy kínos? – nem tudod. Ülsz. Gomolyogsz, tévelyegsz. Mégis magabiztos arc csak neked jutott. Ez tiszta sor: a megnyugvás nem ünnep. Csak minden visszaáll a régi rendbe. Egy hajnalban téblábolsz egyedül, és nincsen, aki helyetted hazavinne. Szöllősi Mátyás (1984-)

amit mondasz, inkább elhiszem, csak ne ígérd meg. ha mégis ígérsz, tedd úgy, mintha mögöttem állnál, vagy úgy, mint aki épp indulni készül. inkább háttal, és semmiképpen ne a szemembe. a könnyeknek hagyj helyet, tudod: az ígéretek általában zátonyra futnak. nem, dehogy, a fogadalom még Istent is meztelenre vetkőzteti. meg se próbáld, onnan nincs vissza. a templom hideg falán lecsapódik a pára. a legtöbb zátony éppen ott, a teremtő folyóiban van. akkor üveggolyóvá formálódik tenyerében, és ami üveg, az egyszer úgyis. még most csak zuhan, de, mondjuk, földet ér. belépünk a hatalmas kapun egy olyan árnyék mögé, ahol csak a vakok ismerik az utat. szédülünk a magasságtól, és az ismeretlen zuhanás most mindkettőnket térdre kényszerít. levetve az összes ruhát, vacogunk egymás lélegzetében. a jászol benépesedik, a bárány mögött megbújik a gyilkos. végig rejtve marad. az ígéret olyan, mint egy ima vagy mint a hideg csempén száradó lábnyom. de te mégis visszafordulsz, a legutolsó pillan

A magány, mintha zivatar volna. Esténként emelkedik a tengerből, Távoli, kívül rekedt sík felől. Az égbe ér, mely az övé igazán. És az égből zuhan a városokra. Zuhan alá ezen a féreg-órán, mikor regellé fakulnak az éjjeli utcák. és mikor a testek semmit sem találnak, csalódott bánatot hagynak egymásnak és mikor, akik egymást gyűlölik, együtt alszanak, közös ágyban: a magány a folyókkal távozik… Meiszterics Adrienn fordítása Rainer Maria Rilke (1875-1926)

1 hóval fedett udvar korai sötétség derengése a diófák magánya rávetül a fagyos nyugalomra mindezt a tél árnyalatának is nevezhetném amely mögött alig hallható hangok hullámait terelgeti az érzékelhető szél tűnő áramlása valódi a látvány s annak visszaverődése a tudatban lehet hogy a béke s a képzelet határtalansága a pillanat szépsége és hogy mindez újra és újra megélhető 2 szeretem a hóesést s benne a tájat ott lenni a fehér és tiszta kristályvilágban – – szeretem benne a nappalt és szeretem benne az éjszakát amikor a fák gallyait megroppantja a tél különös mennyei rianások szaggatják sokfelé az éjszakát táncolnak benne csilló-havak meg a fenyvesek ózona és az áradó gyantaillatok Gál Sándor (1937-2021)

Hagyd a mord december éjszakát. Hátraléka van feléd az évnek, lomha téli éjszakában, ánizs-illatú szobában hagyd az ágyneműt, ne tedd be még. Hagyd el önmagad, legyél ma nemlét, szokható saját hiányod, és legyél te néha-néha semmi part felé kinyúlva híd, vagy semminek támasztott létra. Bozók Ferenc (1973-)

Hol az időtlen réteg a létben? Lélekben? Szellemben? Az Egyetlen Névben? Mi látható és tapintható, egy változó hullám hossza. Impressziók, emóciók. Forgatag. Az elvesztegetett idő visszakereshető, följegyezhető történet. Eltűnő, előtűnő, megkapó jelenetek sora. Akvarell-füzet, baalbeki tengerpart, a hercegnő ruhákba csomagolt lénye. Illatok. Az idő fénnyel telik. Ellebbenti a függönyöket, mintha eső állt volna meg üveg lábakon. Keres: talál önmagára. Bennem árnya. A legbelső benső tudhat valamit. Ez a sütemény, ez az időből kivont létezés-darabka, ez ad lüktetést, gyermekkori hullámzást, ahogy egy hinta éjszakába ringat. Maradok. Báger Gusztáv (1938-)

Ha nem volnál, talán már én se volnék, és nem kerülgetné szemem álomtalanul a Földet helyetted is. Legföljebb komor sziklákat nézegetnék csak elképedve egy hegy tövében, mintha Isten kihullott zápfogát bámulgatnám. De te csak némán mosolyognál, mint hogy ha azt üzennéd: elegendők neked a kis csodák is: rigó egy szalmaszállal a torony tetején, egy vágtató ló a suhanó folyóban, sörénye száll, csapong, akár a csábító angyaloké, akik után rohan a Nap is, rohan, rohan és zene lesz minden zajból, zene, zene a szíved körül. Csoóri Sándor (1930-2016)

mind a tizenkettőt szeretem. mégis akkor vagyok a legboldogabb, amikor láthatom az augusztus és a szeptember kézfogását. amikor elköszön az egyik, vidámságait és gyűjtögetett fiatalságát zsebre téve. sosem szomorú vagy életúnt, csak lejárt a munka- ideje és megtette, amit kellett. a cipőinek kopogá- sában még visszhangzik a nyár összes frissessége és ezért nem is tud búslakodni. aláírogatják a papír- munkát és helyet foglal a kilencedik. csak egy nap- pal idősebb, mégsem vethetőek össze, mert más- hogyan tökéletesek mindenkor. ő is üde és mégis minden csepp esőjében méltóságot parancsol ma- gának az elmúlás tudása. távol van még a szürke- ség, de már nem hazudik örök napsugarakat. ezért is bölcs és rámutat az örökölt adományaira. szeré- nyen és elegánsan. nem skandál harsányan dalokat, inkább csak rekedten szaval mély dallamokat mindenkinek és saját magának. nem tolakodik so- sem, csak látni és hallani tanít. de nem lehetne ilyen markáns elődje munkálkodása nélkül, aho- gyan az sem leh