Uri Asaf: Szeret, nem szeret...

1.

Ablak mögött ülsz, de annyira távol és magasan.
Laza hajad alatt újszülött pehely,
A szádon érzéki bálványmosoly.
A kertek ferde vonulata már félig ősz,
Sugárzó hegyek, sötét izgató sás.
Hogyan szóljak hozzád?
A támaszt keresem a patakban,
Szélben a megközelíthetetlent.

2.
Fecskék hangolnak,
Minden kisimul a fejemben.
A jóságos hullámok együtt jönnek,
Mindegyik a saját éterén, a nyitott ablakon keresztül,
Azt teszik, amit az ösztönük parancsol.
Rólad csak annyit tudnak, hogy szorongsz, és gyakran cipőt cserélsz.
Nem szereted, ha a lábadra nedves falevél tapad.
A kezed rövidülése szép, a szád világító kráter,
De soha nem hangzik el a neved. Eső veri az utcát,
Csábítás, mint a fába fúródó csavar.

3.
A terem két végéből egymás felé indultunk,
Az ablakhoz bogarak csapódtak,
A napok mellúszással kavarták a levegőt,
Mintha nem éreznék a változót.
Mire megszoktuk a sötétséget, a mimóza felfakadt.
Sárga kiáltása eget változtatott,
A levegő is más lett, a tetőn keresztül csillagok néztek,
Az emlékek egyetlen szalagba sűrűsödtek.

Uri Asaf (1942-)