Lélekszirteken

möszölök itt a magam hajdani sérelmeivel és hirtelen meglátlak téged ahogy magad előtt tereled becsülettel vagy ha úgy nem lehet hát becstelen – hisz akkor is kötelez – borzalomadagod micsoda kötelem ez? miért nincs olyan hogy meg nem tagadod de valahogy meghaladod vagy szépen leteszed vagy tudomén de lehessen lennie könnyebbnek? hát minden emberi förtelmek örököse a bántott gyermek is csak mint a hangya a testénél százszor nagyobb tehernek nekifeszülve: alig bírja de hogy odahagyja olyan Isten nincsen? ahogy olyan se aki segítsen? lehetsz sérült őrült dühödben fuldokló vagy hideg hitetlen de annyira halott soha hogy az egészet hagyod úgy ahogy van temetetlen s nem fordulnál el tőle csak mennél előre mint aki messzebbre van híva ennél? igen hova – a fátlan pusztaságba ahol az összes gyökeres történet az összes elhagyott ugyanúgy veled élnek s még jó ha nem benned nyílt sebeid okai és tanúi akik az eleven gyötrelmet gyömöszölték abba a kicsi zsákba – és most higgyél benne h...

libbenő pillanat a szépség kitépett naptárlapokon készülő hajnal konyhaablak derengő kék az ablakon bársony kis árnyékok a szépség két éhes meztelen alak bőrén a lusta babra reggel hajnali pihés aranyak konyhai csupasz fény a szépség tojás héjában csillanó nedv – a felhabzó fehérség ahogy köpi a forraló illanó gőzfelhő a szépség konyhai csupasz fény alatt hajnali boldog farkaséhség tucatnyi fényes pillanat Falcsik Mari (1956-)

sotto voce a fény a vízen úgy ragyog – most oly valószerűtlen nem is biztos hogy meghalok tátognak ingerülten halálról szóló kis dalok munkál az égi katlan repedt burokban új magot dajkál az áradatban faágon csöpp bimbó gagyog ma nem megfoghatatlan hogy élek létezem vagyok pörög még fürge orsó még sokáig maradhatok s bár ez volt tán utolsó engedékeny meleg napunk még fénybe burkolódzó áldott idôben vigadunk – de mert a késő kis rügyek sorjában elvetélnek utánavágnak vad szelek az induló levélnek lassan szállást kell rakni már az ismeretlen télnek Falcsik Mari (1956-)

Tiszta, szép, hosszú álom újév reggelére. Nyílt víz, napsütés, hajó, tompasárga és tengerkék suhanások. És sok fehér. Madarak, felhőrongyok, fények a fedélzeten. Rajta egymáshoz nyitott mosollyal forduló, okos, erős lelkű emberek: mi. Te is ott voltál. Meg te is. A gyerekek is mind. Ételt kínáltunk, egyik a másikának, ki mit hozott: kenyeret, gyümölcsöt, süteményt. Megbeszéltük a gondjainkat, amik a szárazföldön várnak. Egyszerre valamin fölnevettünk, összebólogatva, nohát, igen, tényleg, az nagyon nehéz lesz. Falcsik Mari (1956-)

elveszted őt? vagy el vagy veszve? büszke arcéled füstbe metszve számold csak újra sebtiben ó hogy felhígult minden eszme! mint olcsó fröccs e restiben a torkodon még ezt is ereszd le aztán csak menj menj menj ne less se magad köré se hátra s ha majd egy percre mégis megállnál ne nézz tovább a cipőd orránál úgy gyújts egy újabb cigarettára őrült nyár jött veszett tavaszra gyorsít az élet gyorsvonatja bele a ködbe egyenest hallod? most ért a nagy kanyarba hosszan sikít a pályatest s hol még az ősz, tél – vigyázz magadra azért most szállj csak fel ne nézz se magad köré se hátra s ha állsz majd a fülkéd ablakánál ne láss tovább az útmenti fáknál úgy gyújts egy újabb cigarettára Falcsik Mari (1956-)

mi a te titkod kicsi kobold ami lehetne vagy ami volt mit jelentettél énnekem hogy énem egyben ketrecem hogy éned egyben börtönöd és megreped ha feltöröd s a fény ami vonzott messziről elszökik míg a fal összedől de másképp ki mondhatja meg hogy ami csillog gyöngy vagy üveg hullik a fényed szétpereg felszedlek összegyűjtelek Falcsik Mari (1956-)

ma reggel azon kaptam magam hogy elengedtelek mint nyár a meleget? nem: mint tócsa a jeget ahogy odahagyja tört tükrét a tél a kikeleti sárban fogy bennem a fagy ahogy a nap halad beszakadt jég éles szélén a nyíló tócsában Falcsik Mari (1956-)

milyen belátó keleti dallam túl minden érzelmen diadalon valami messzi kering a dalban s mintha a visszfény még érintené valami arany pattan a húrról valami távoli nagy fájdalom de már az élő élményen túlról lépdelek rajta a csönded felé Falcsik Mari (1956-)

most ilyen korszak van ez már a harctér nincs nyegle smúzolás nincs antik arcél most már kisírom semmi nem riaszt el hogy én szeretlek légy te bárhogy ezzel a Föld is lakható hely lett miattad épp csak nem veled - te aztán megadtad ez van s hogy mennyi tartást várhatsz tőlem nem tudom: erőm szivárog belőlem de oly rég tartom ezt a mérlegformát kezemmel egybeforrt az égő korlát így te csak nyugodtan értékeld másképp nem estem még le s nem húzódtam hátrébb bár mint az öngyilkos cseléd a gangról hozzád ki mernék lépni önmagamból Falcsik Mari (1956-)

mi közöm volt nekem az efféle szálkás tusrajzokhoz a sárral összefagyott szalmatörekhez a bőrt húzó szívet szorító nagy hideghez a kínhoz – vagy csak a kemény kicsi gondhoz? nem vágytam én még átlátszó tavaszra se csak a nyár az a testre maszatolt csillogó ruha a kreolnak az a tömör sárgás bársonya a simuló vörös napselyem: az volt az enyém kerültem én az életem is ha rásötétedett – s most nyugton várom hogy itt érjen a tél nem pakolok ahogy az első köddel riadalom vegyül az állathangba maradok – ebben a téli szerelemben a virradat rendesen álmatlanul ér és szokatlan nyugalom fog el látván hogy itt minden fehér vagy fekete Falcsik Mari (1956-)

ez az a perc: egyszerre tiszta lett akár a hangod a kusza zsivajban szokatlan éles és egyértelmű hogy miben is osztozom veled amikor hirtelen megeredt nyelvvel kiadod minden nyűgödet hozod a sorsod én pedig itt vagyok meg fogom próbálni hogy újraírjam ígérek fűt-fát s meg is valósul amíg majd rám hagyod most is: ha hitetlen az égre nézel azért csak hallgatod idehajolsz kezed a térdemen szemedben már-már kedv ami csillan és hogyha gúny azt még inkább meg lehet értenem nézem a kezed de nehogy elillanj megfogni nem merem Falcsik Mari (1956-)

felázott rossz utakon idetévedt kicsi ember reszketünk: nem tudhatom én se nincs-e nálam fegyver s mi hívott: meleg alom rejtett vacok közös rongya vagy csak a híg patanyom s lesz-e barlang lesz-e horda vagy csak a nyíló kezek ez a félig kinyílt lélek amiből nem ismerek csak annyit hogy én is félek Falcsik Mari (1956-)

mint akinek félig vagy már nincs is arca: többnyire profilból gondolsz magadra vagy felülről – nincs több mint ez a sapka s még egy-egy kölykös félvigyor az a ferde fintor mi őriz míg csak kilépni lenne jó a képből s nem nézni többé erre hanem el! csak el! az ellenkező partra! míg majd oda se: csak végre magadba – addig ennyi: a fintor meg a sapka Falcsik Mari (1956-)

köröttem bíztató táj szelíd mosolyt fakasztó az égen szárnyas oltár alatta kis halastó tudom hogy jó erő hajt röpít megint utánad akárha fontos tárgyat feledtem volna nálad egyetlen drága holmit mi nélkülözhetetlen az út kanyarnyit fordít körűl a térmaketten alant a keskeny sávban derűs aránytalanság égboltnyi árvaságban kicsinyke lombtalan fák sorjázó sánta törpék torlódnak botladozva a vágtázó tükörkép tempónkat sokszorozza Falcsik Mari (1956-)

barnáll a lomha síkság kitágult ég alatt egyetlen nyugtalanság mint táncoló alak távol fölgyújtott tarlón vöröslô láng szalad nyomába csillapítón terül szelíd salak mosoly bujkál a tájban bennem meleg szavak mindenben furcsa báj van megyek hogy lássalak Falcsik Mari (1956-)

levedli vörös ruháját a szenvedély az ember kedve színt cserél most a kék a legszebb ez a provanszi hűs derű: a levegő nem reszket nem csillog nem izzad – csak van van megfoghatatlan mint a távolságtartó tények átlátszó mint végül a lényeg átlátszó és egyszerű ízében valami új valami ínyenc keserű Falcsik Mari (1956-)

nem félnék többé ha partot érve elébem löttyen sötét tereknek sarkán a fogadók tócsafénye míg majd a kikötôn átverekszek s némaságomért mintegy cserébe ott mint új tenger zúgása lep meg az ismeretlen zajok zenéje: az már a város s te benne herceg egyik késrôl a másikra lépve tanulnék járni nagyon szeretlek Falcsik Mari (1956-)

nő vagyok: gondolkodom de nem abból tudom hogy élek azt abból tudom hogy szenvedek abból hogy mint valami tartály telik bennem a lélek felgyűlve benne rengeteg olajos vastag fájdalom és ez korántsem érdem nem azért érzek mert jó vagyok csak mert bennem így mozog a sűrű vér az érben évekig hordozódik benne az a sok alvadhatatlan érzelem nekem sem az: neked miért is lenne könnyű énvelem Falcsik Mari (1956-)

lesz-e megnyugvás enyhülő fátum lesz-e lesz-e ház terasz vörösbor naplemente nagy társaságban békülékeny este szelíden száll-e hangoktól zsongó kertre hol a vénülő kerti székek hátát reccsentve feszítô vendégek emlék könnyű füstjét fújják a tinta égre s lesz-e majd csönd ha elszéledtek végre és mi ketten megint magunk maradtunk lesz-e széles mély csönd amint kezedre lassan ráteszem kezem szélesebb mint a víz és mélyebb mint a tágas völgy alattunk mikor testedhez ismét megérkezem s lesz-e még ágy mi nem csikorgó tagjainkat gyötri de benne testünk ringása könnyeden lebeg meglesz-e még az íves szép vonal a csípő fölötti amivel most ajándékozom meg kezed – ha végképp öregség kútjába estünk alabástrom elefántcsont vagy sárga márvány lesz testünk mit látunk majd az ágyban izzadtan egymásra lesve vajon miféle anyagból van két szép öreg szerelmes ember teste Falcsik Mari (1956-)