Lélekszirteken

Mint kisgyermek egy nagy pohár tejet, úgy iszom tápláló szerelmedet, és szétterjedsz bennem, te hófehér: te leszel már ereimben a vér, s te az eszmélet, te a kábulat, te a világot rendező tudat, míg lassan végleg átalakulok és élni már csak általad tudok: járni csak úgy, ha te is lépsz velem, szólni, ha te szólítasz nevemen, látni, ha két szemed el nem bocsát, s kibírni ezt az örvénylő csodát csak úgy, ha sodrását te csitítod, te bizonyos cél, te tömény titok. Garai Gábor (1929-1987)

Ha idegen arcokat nézek, Arcom ijedten földre vágom: Óh, Istenem, mennyi más arc van, Mennyi más arc van a világon. Mennyi borús szem néz szemembe, Mennyi homlok sápad rám némán, Mennyi vádló álom és rejtély, Mennyi nagy szomoruság néz rám. Mennyi vád terped minden arcon, Vádja letünt s jövő időnek, Mint láncos rab, félve, bűnbánón, Csak föl-fölnézve nézem őket. Valaha minden arc magáért Vívott egy szörnyűséges harcot És állanak rab ellenekként Egymással szemben most az arcok. Már-már alig is emlékeznek, Hogy egykor egymással csatáztak, De ott ég minden ember-arcon Látatlanul kudarc, gyalázat. S minden arcot, idegen arcot, Midőn elfog a titkos emlék, Legalább egyszer földeritni, Megragyogtatni be szeretnék. Ady Endre (1877-1919)

Kiáltani szeretném, s nem lehet, még súgni se szabad a nevedet, még gondolni se, - jaj, elárulom, pedig belül csak azt visszhangozom, a hangos titkot, mely életem úgy édesíti, édes nevedet: nevedet, édes, a pár szótagot, mely tündéri burkoddá változott, röpítő kőzegeddé, nevedet, mely körém gyújtja az emlékedet, fűszerként csendít a nappalon át s beillatosítja az éjszakát, úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy már majdnem Te vagy, amit beszívok, már majdnem Te: minden lélegzetem veled itat és zsongat édesen: édes neved betölti szívemet s csak titka, te, vagy nála édesebb. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Álmaim hálóját a póknak adtam, hadd fogjon vele bogarakat. Nehéz kő esett le a szívemről, most nehéz kő van a szívem alatt. Weöres Sándor (1913-1989)

Ha mennél hideg szélben a réten át, a réten át, rád adnám kockás takaróm, öleljen át, öleljen át! S ha körülzúgna sors-vihar rémségesen, rémségesen: szívemben volna házad, oszd meg velem, oszd meg velem! Volna köröttem zord vadon, sötét, veszett, sötét, veszett; mennyország volna nékem az együtt veled, együtt veled! S ha volnék minden föld ura az ég alatt, az ég alatt: koronám legszebb ékköve volnál magad, volnál magad! Weöres Sándor fordítása Robert Burns (1759-1796)

Meghalnék én, de élek érted, félek, hogy árva leszel, féltlek: mint gyönge gyermekét az anyja éjjel takaratlan nem hagyja, úgy takargatlak életemmel féltelek égő félelemmel. Én fáradt volnék, s megyek, járok, én türelmetlen lennék, s várok, én gyáva volnék, s mégsem félek, test voltam, s lettem érted lélek. Látom az utcát magam nélkül, ha mégis legyőzetem végül, elhullok bénító bajokban, elégettettem nagy fagyokban. Hajnal Anna (1907-1977)

Eltört hegedűnek Nehéz szavát venni, Eltűnt reményünket De nehéz feledni. Nem is a remény tart E letarlott tájon, Csak a múltak kékjén Mélázó sok álmom! Tűnt szava bűbája Játszik tört szívemmel, -- Árvaságom párja, Tavalyi tavasznak Asszonya, ne menj el! Szépséged emléke Úgy száll a szívemben, Mint dómok tömjéne Az alkonyi csendben! Ó gyönyörű asszony Tört madonnaképe, Tömjén, hegedűszó, Mely elvész az éjbe... Juhász Gyula (1883-1937)

Ahogyan megyünk összebújva az Iskola utcán fázós-boldogan („őszi szerelem” – mondta kis pimasz fiacskám) „őszi” – és akkor mi van? bár, persze tudtuk mi is pontosan, hogy ami jön, az tél, nem a tavasz, hogy most már minden utoljára van, hogy az öregség tele behavaz, de addig itt a kocsma és az ágy, addig legyen tivornya, buja vágy amíg lehet. És aztán szépen együtt, egymás kezét el többé nem engedjük, s együtt, együtt bár úttalan–útatlan toporgunk-tipegünk a tébolyult hóviharban. Petri György (1943-2000)

Dehogy van reggel! Félreérted. Lángok közé ugorni érted Sodródni lélek tutajával. Eltemetődni rózsaággal, megsemmisítő zokogással. Dehogy van reggel, ne eressz el! képzelődés a közeleddel játszik a fény játszom a fényben csak ezt a pillanatot kértem. Egyed Emese (1957-)

Húnyt szemmel bérceken futunk s mindig csodára vágy szivünk: a legjobb, amit nem tudunk, a legszebb, amit nem hiszünk. Az álmok síkos gyöngyeit szorítsd, ki únod a valót: hímezz belőlük fázó lelkedre gyöngyös takarót. Babits Mihály (1883-1941)

Ha meg tudnálak szelídíteni, s lefaraghatnám vadságaidat, sokkal egyszerűbb volna az, ami ma csupa dráma, görcs és indulat; ha bölcs szavakkal megfékezhetők volnának új s új robbanásaid, mennyi semmibe porladó erőt halmozhatnánk fel, amíg rácsait elveszti imánk és szabad holnapi életünkben a két utunkból egy lesz. Bolond kívánság és reménytelen, s nem is kívánom azt, hogy így legyen: ha meg tudnálak szelídíteni, már nem te volnál. És nekem te kellesz. Jatzkó Béla (1919-1975)

Virágot szedtem. A levelek itt úszkáltak a puhaüveg patakban; de a szökevény viz a bokrokon át a tóba vetette magát s megint egyedül maradtam. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Mindig eszembe jut, ahogy jöttünk a dombról lefelé, tavaszi fényben, délután. Egy virágzó cseresznyefa alatt megálltál, ágai körülbókoltak, s gyönyörű ajándékából sisakot kötöttem a fejedre, szép fehér-fekete koszorút. Most tél van és te messze vagy. De tegnap elmentem megint a dombra, a bokrok közé, megcsókoltam a fű helyét, ahol hevertünk, azután soká álltam a fa alatt és zuzmarás ágaiból szép arcod emléke köré koszorút kötöttem megint. És ijesztő volt üresen a fehér-fekete keret, és még ijesztőbb, mikor a régi arc benne megjelent: úgy éreztem, megöltelek, vagy hogy csak én teremtelek, a csókodat éreztem és szinte sikoltott a szivem: nem álom voltál tavaly is? Szabó Lőrinc (1900-1957)

Az ajtó előtt állva közénk ereszkedett a fények függönyén a csöndes szó: lehet. A fa alatt megálltunk, vállunk összeért. Mennyből jött az angyal, s mi tudtuk, hogy miért. Majd bontogattuk együtt papírból a csodát, az emlék metszőn tiszta, akár a jégvirág. * Felnőtté lettem. Az ajtó túlsó felén most három kicsi arcon ragyog föl a fény, s mindenem adnám, hogy érthessék a csodát: Születésednek evangéliumát. Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)

Még látod valahol magadban a kertet, a föléd hajoló lombok suhanását. Asszonyi szemekhez közel hajolva, még keresed arcukban arcod hű képmását. Még őrzöd titkait a csöndnek, a szélnek. S ha nem zakatolnak benned a vágyak, a kertet bölcsőnek érezed szívedben, véget nem érő roppant ringatásnak. Tudom a percet - a legszentebb órát, amikor vágysz már az éhező világra, hogy rajtad keresztül égjenek a fények, s vigasztalódjék sokak árvasága. A világ magányát magadhoz öleled, hogy átadd nékik a reád bízott kincset: a kincset, amely az életüket menti - pedig csak egy jászol. Pedig csak egy Kisded. Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)

I. Őrizni akartam az eső illatát, fehéríteni a felhőt odafent, fogni a nagyívű szivárványt, s mindet egy tisztásnyi derült éggel üdvözletképp küldeni neked. II. Tartsd vissza titkolt vágyaidat és hangos óhajaid, s tárd ki az emlékezés ablakát! Most küldöm neked épp messzitűnt kék álmomat. (Cseh Károly fordítása)

És valaki megint csodát Tudott művelni bennem És van újra van a világ És van benne hova mennem Mert ennyi csak szeretsz és szeretlek Milyen egyszerű ez tényleg És mindegy hogy tetted vagy tetetted Az örök átlényegülésnek Vas István (1910-1991)

Sötétedik… láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé és elhallgattak a távol zuhogó fejszék. Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén és lélegzetét visszafojtva hallgatózik a meztelen levegő. Érzed az esti virágok izgató simogatását? (Most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek.) Kezünkben a szerelem édessége csókolózik, mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek s minden tagom külön megrészegűl, ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok. Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre, hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst; ujból itt van az éj s csak mi nem vettük észre, hogy kiváncsi rózsabimbók nyiltak ki szerelmes nyoszolyánkon. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Te vagy az, aki után lámpással futottam, Te vagy az, akit vakon is megtaláltam. Te vagy az, akiért érdemes az élet. Te vagy az, akibe egyszer majd belehalok. Kassák Lajos (1887-1967)

Könnyű vagyok, elfúj a pillanat, vízirigó a fészkébe fogad, te elfelejtesz, mint ízét a bornak az asszonyok. Mint mindent, elfelejtesz. Nem próbálok több lenni: nem lehet! Majd elvetődsz a régi vadvizekhez, s válladon érzed könnyű röptömet. Egyed Emese (1957-)

Szeretnék valakit becézni, ülni és lenni valakivel, téged szeretnélek dallal igézni és álomba ringatni el. Szeretnék az egyetlen lenni, aki tudná: hideg volt az éj. Szeretnék rád figyelni s odaki: mit mond a Mindenség s a Mély. Az órák egymást hívó hangja bong, látni az Idő fundamentumát. És lenn egy idegen bolyong, és riaszt idegen kutyát. Mögötte csönd. Nagyra tárt szemem rád zárom, köréd; szelíden őriz s mindjárt elbocsájt, ha valamit megmoccant a sötét. Kányádi Sándor fordítása Rainer Maria Rilke (1875-1926)

Eljöttünk mindannyian. Otthon csak kinőtt ruhánk, kétes hírünk, vénasszonyok szájától elfelejtve romlunk egyenként, anyánk sem tudja merre. A reménység telepén lődörgünk szabadnapokon, zsebünkben cirkuszjegyek, szétmorzsolt számlák, görcsbegyűrt szerelmeslevél. A szerencse-csillag alatt asztalunkon száraz virág, savanyú bor. Ágh István (1938-)

Kéken Dereng a hold a néptelen vidéken. A tar hegyek, mint álmodó vadak, Mint ázott barmok, úgy párállanak, Süttetvén sovány hátukat a holddal. Hullámzik, szuszog, lüktet a hegyoldal. Micsoda éjjel! Telis-teli titokkal és veszéllyel, Szeszéllyel, szenvedéllyel! Micsoda éjjel! Vélnéd, halottak járnak szerteszéjjel, Úgy zúg a szél, oly érdesen, süvöltőn. Az élők hanyatt fekszenek a földön, Ernyedt gerinccel, szétomolva, Horkolva, haldokolva, Minthogyha mindet megmérgezte volna A gyilkos est. Foguk pihen. Mohó nyelvükkel reggelig A halál ízét ízlelik Megbékélten és szelíden. Micsoda éjjel! Aluszik minden élő. Álmukra hull a hold igézete. De megpezsdül az élettelen dolgok Különös élete. Egy csonka tönk szemén kigyúl a szikra. Aztán pendülve pattan szét a szikla. Fel-felpöfög a parti szik. A víz magától gyűrűzik. Borzong a száraz nád, a sás, Felszínre bugyborogja fájó Sóhajait a rothadás Borong a vízmosás, Hegyomlás zaja döndül messze. A fonnyadt fű felül a tompa neszre, És nyújtózik. S ki

1. Ó, arcodon e pillanatnyi szélcsend Rémít, míg álmodol; Múmiaként századok mélyén élsz lent S nézel, álarc alól. Egy régholt királynő gazdag képmása él Tekinteted helyett, Míg balzsamozza éj és szenvedély Sötétre testedet. Ó, tengerek foglya, vadmadaram, Királynőm, légy szabad; Álmaid zúgása közt halld szavam, Merítsd fel arcodat. 2. Tétovázva állsz álmaid fölött E sötét vizeken. Attól félsz, hogy én veled merülök? S osztoznod kell velem. Ó, ne félj, engem más álom szorít, S míg tart e zuhanás, Téged holt barátok közé vegyít E nehéz látomás. Kószálsz az erdőn, látod a tanyát; Egész gyermekkorom. Míg a mélyt, mely téged magába zárt, Sohasem járhatom. Édes volna zavarni álmodat, Mint ki veled lakik. Félek a perctől, hogy felkelt a nap És kettős szárnyra nyit. (Gyarmathy Erzsébet fordítása) Jean Cocteau (1889-1963)

Tél-boszorkány bonthatatlan bűbájában, mint mese, dér-palástban, néma fagyban áll a fenyves mozdulatlan csodacsipke-ligete. Halva tán és mégis élve tűri, szinte álmai gyönyörétől megigézve, hogy a hónak már egész be- fonják piheláncai. Ha nyugatról, ha keletről a ferde nap rácikáz, meg se rezdül - mint ijesztő üvegtűzvész, gyúl az erdő: káprázatos fényvarázs! (Szabó Lőrinc fordítása) Fjodor Ivanovics Tyutcsev (1803-1873)

S ez lett fontos az Istenek előtt. Áldottak voltak a titkos erők, melyek a túlsó partra vittek át, ahol a lélek elejti magát, ahol gyógyul a fájó akarat, ahol bilincsét oldja a tudat, ahol levedli magányát az Egy, ahol a Sokba az ember hazamegy, ahol félelem és vágy megszünik, ahol az ész nem érzi szárnyait, ahol a cél leteszi fegyverét, ahol tárgytalan merengés a lét, ahol úgy ringunk, mint tücsökzenén, ahol már puszta közeg az egyén, ahol én jártam: minden pillanat, ami csak rávesz, hogy felejtsd magad: ami, álmodva, a vég gyönyöre, s ha ébredsz, a költészet kezdete. Szabó Lőrinc (1900-1957) Illusztráció: Simon Péter

Valami örök tovasuhogás valami csöndbe, puha végtelenbe, valami tegnap, mely mintha ma lenne, valami vízalatti ragyogás, valami messze, panasz néma gyász, valami jaj, melynek már nincs keserve, valami vágy, s a vágy tilalma benne, valami könnyű, szellőhalk varázs, valami, ami nem is valami, valami még kevesebb, az, ami valami tűntén kezd csak sejleni, valami lassú, árnyhűs rejtelem, valami, ami újul szüntelen, valami gyors, lőtt seb a szívemen. Szabó Lőrinc (1900-1957)

A Dunán gyertyasor vonul; valahol kis kolompot utánoz egy kalapács, horgonyt vet a szobában a homály, szögre akasztott kulcs hadonász. Derékig süpped öblös fotelokban, s megül a sötét, szétterpeszkedik, titkos üzenettel utazó finom fekete árnyék settenkedik. Kántor Péter (1949-2021)

Heves, vad vakkanásokat hullat a csönd, színüket vesztik a fák, cserepek, merev bokrok közt rázkódik a szél, kihűl a lehelet. Kántor Péter (1949-2021)

Négykézláb valahogy őszintébben bámul az ember. Mintha. Állva kicsit feszélyez a két kezünk. Meg az a tudat, hogy föld gömbölyű. Meg hasonlók. Kántor Péter (1949-2021)

*** De amikor madarak suhannak el a fejünk fölött, ne dugd takaró alá a fejed. Ne dugd takaró alá fejed, hátha madarak suhannak el a fejünk fölött. Kántor Péter (1949-2021)

I. Annyira kellesz, hogy - látod - megtanultam hallgatni érted, annyira kellesz, hogy álmaimból könnyedén kilépek, annyira kellesz, hogy téged kereslek, nem a szerelmet, gondolataidba vegyültem, mint anyja könnyeibe a gyermek. II. Fáradt szemünkön összefogódzva guggol a szorongás. El ne menekülj, mert most kezdjük csak látni egymást. A mámor - rikító selyem volt csak - elszakadt - téged szeretlek immár, nemcsak magamat. Hervay Gizella (1934-1982)

Mióta fürkész ez a szempár, hány ezer év óta követ? Sugaraitól hasadtak már atomjaikra fák, kövek, mérgeződtek tengerek tőle, hamvadtak lábon dzsungelek; csak én állom még egyelőre s csalok belőle könnyeket. 1967 Kányádi Sándor (1929-2018)

Hajnal van, arcodra ébredek megint. Egy hegy árnyéka sétál át kéken rajta. Azt akarom: maradjon minden így, derengésben, ahogy az ég akarja. Csoóri Sándor (1930-2016)

Öt percre nem gondoltam rád. Be jó volt, istenem, öt percre tőrdöféstelen lélekzenem! Öt percre nem gondoltam rád. Milyen meglepetés: kiállt a sajgó szerelem, nem szúrt a kés, lazult a szorító marok, megállt a fulladás, elszállt a féltés, a gyanu, leszállt a láz. A megcsitult szív hogy csodálkozott. Való? Igaz? Nem vagy! Hiány vagy! Annyi sem. Halott! S ha az? Öt percre az örökviharú ég tisztást kapott. S most annál reménytelenebb, ahogy megint zuhog, csattog és dörög, idegemen át földek-egek bömbölik, nincs egy pillanat tovább tenélküled! Illyés Gyula (1902-1983)

mikor a nappal a délutánhoz ér ki harap kibe és merre áramlik a vér az éj vizébe dobott pezsgőtabletta-Hold csöndet ízesít vagy csillagmérget old mikor kiléptél szerelmünk ajtaján üres te maradt itt vagy léteddel telt hiány Kelebi Kiss István (1947-2021)

Sosem a búcsúlevelek, nem a szakítás, nem a könnyek jelentik azt, hogy elköszöntek örökre a szerelmesek, de a strandon a tétován más combra áttévedt tekintet, a türelmetlenül leintett hálálkodás a nász után, ha nincs folytatni gusztusod a kedvesed-harapta almát vagy mikor gyönge diadalmát meghagyni színleg sem tudod, mikor először áll meg úgy pillantásod a kedves arcán, hogy nem vidámodsz fel nyugalmán s nem leszel tőle szomorúbb, mikor szúrás nyomán a vér egy perccel hamarabb megalvad és mikor csók közben magad vagy- szerelmed véget akkor ér. Baranyi Ferenc (1937-)

Nyár volt, De mindnyájan fáztunk, Hát begyújtottunk a mesekályhákba, Ott melegedett belém, Hogy valahol, ahová elérünk, Vár ránk a lány, aki mi vagyunk, Vár rátok a legény, aki meg ti vagytok, Biztosan és észrevétlenűl, Mint hóborított földekben a tavasz És előjön és megigéz, Ha napszivünk kisüt szép homlokunkon. 1924. jan. 29. József Attila (1905-1937)

Csak ezt a Májust hagyd, hogy végigégjen! Oly könnyű volt veled, s velem nehéz. Múltunk lakik ma minden létigében. Nem baj, ha nem hiszel. Fő, hogy remélsz. Platánfa ága csüng a vén ereszre. Beléd oly görcsösen kapaszkodom. Felnőtt még nem vagyok, de már gyerek se. Se bölcsőm nem volt, sem kamaszkorom. De minden olvadást fagyok követnek: A polcon Rilke dől egy Proust-kötetnek – eltűnt időnkben mennyi révület! És mennyi szép remény zenéje benned! Hát mondd: ha most ez így veled ma nem megy, hogy is mehetne bármi nélküled? Závada Péter (1982-)

Aranyos levelek kavarognak rózsásvizü őszi tavon. Mint űrbeli lepkerajoknak libegése a csillagokon. Rokonom s szeretőm ez az este, meg a völgy, melyen ősz rohan át. A kamasz szél titkokat esdve emelinti a nyír-rokolyát. Oly hűvös a völgy, meg a lelkem! Puhafürtü juhnyáj a homály. Túl, túl a halószavú kerten csengő nevető dala száll. Ilyen őszi borús üzenettel nem volt tele még a szivem. Jó volna a fűzlevelekkel elringani néma vizen, holdként csavarogni a réten, hol széna a jószagu ágy... Örömöm keresem ködös égen. Szerelem, hol a vágy, hol a vágy? Rab Zsuzsa fordítása Sergei Alexandrovich Yesenin (1895-1925)

Fölém borul a lisztes ég Pokróca, hallgatom az estet S a lassú hóhullás neszét, Kabátom, gőgöm szertefeslett. Üzend dal, dúdold szenvedés Bukfencet hányó gyermekeknek: Jaj annak, aki szeret, és Jaj annak, aki nem szerethet. Székely János (1929-1992)

Mert sehol se vagy, mindenütt kereslek, nap, rét, tó, felhő, száz táj a ruhád, mindig mutat valahol a világ, s mindig elkap, bár kereső szememnek tévedései is hozzád vezetnek, úgyhogy fény-árnyak, tündérciterák villantják hangod, a szemed, a szád, csöndes játékait a képzeletnek: látlak s nem látlak, drága nevedet csengi csendülő szívembe szíved, de percenkint újra elvesztelek: csillagokig nyílik szét s hallgatózom, üldöződ, én, mégis, mint akit álom húz le, sírodba, magamba csukódom. Szabó Lőrinc (1900-1957)

„Amennyire tudsz”, és „ahogy lehet”, kértelek egykor, még reménytelen (vagy tán csak súgta a képzeletem) – így idézted az első jeleket s a homályból árnyhalk kísértetek ébredtek, álmok, félszavak, selyem- puha derengés, vágy és félelem; óh, e két szív mit meg nem őrizett! „Ennyire”, mondtad később, s „Igy lehet!” Mennyire?! Óh, édes-gyors rémület, nyílt szó! Lassú s még édesebb a tett, s máris kéri a rejtő éjszakát. „Csak így lehetett!”, súgja most a szád. A többi újra árny és némaság. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Szélbe csókoltam, napba, ajkaidba, húsodba írtam a verseimet, húszévi csöndbe, hogy leplezzelek s ne derűljön ki szivünk drága titka, április édes illatába, mintha tündér lett volna (s nem te), fényjelek játéka csak, mely jön, hogy friss, meleg arcát szomorú arcomhoz szorítsa: hallgattam rólad! De mind megmaradt a néma csók, s az elszállt gondolat, hiába vagy oly rég a föld alatt: karod fonja nyakam köré a szél, a napban csókod messzi tüze él, közelebb vagy hozzám mindenkinél. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Most már elhiszek mindent csöndben: éjjel Mondschein szonátát és Áve Máriát hallgattam egy szál csöpögő gyertya mellett, - az ablakon át fények feszültek a falra furcsán, - imára kulcsolt szívvel és kezekkel ültem, - ave, ave! - a gyertya is tövig ég majd, de a kedves keze mégis szép, hosszú, keskeny, úgy szeretem és ül rajtam a szerelem mint régi templomok falán fehér szentek fején megűlő fényesszemű és szelíd galambok. Radnóti Miklós (1909-1944)

A félelmetes angyal ma láthatatlan és hallgat bennem, nem sikolt. De nesz hallatszik, felfigyelsz, csak annyi, mintha szöcske pattan, szétnézel s nem tudod ki volt. Ő az. Csak újra óvatos ma. Készül. Védj meg, hiszen szeretsz. Szeress vitézül. Ha vélem vagy lapul, de bátor mihelyt magamra hagysz. Kikél a lélek aljából és sikongva vádol. Az őrület. Úgy munkál bennem, mint a méreg s csak néha alszik. Bennem él, de rajtam kívül is. Mikor fehér a holdas éj, suhogó saruban fut a réten s anyám sírjában is motoz. Érdemes volt-e? - kérdi tőle folyton s felveri. Suttog neki, lázítva fojtón: megszülted és belehaltál! Rámnéz néha s előre letépi a naptár sorjukra váró lapjait. Már tőle függ örökre meddig s hova. Szava mint vízbe kő, hullott szivembe tegnap éjszaka gyűrűzve, lengve és pörögve. Nyugodni készülődtem éppen, te már aludtál. Meztelen álltam, mikor megjött az éjben s vitázni kezdett halkan itt velem. Valami furcsa illat szállt s hideg lehellet ért fülön. "Vetkezz tovább! - így bízta

1 Kedves, miért is játszom boszorkányos ékes szavakkal, amikor szomorúbb vagyok a fűznél, büszkébb a fenyőnél és szőkébb a vasárnap délelőttnél. Amikor ősszel, ha haloványan csillog a napfény, egyszerű szavakkal hódolok néked és szeretlek, ahogyan csak a fűz szeretheti a bágyadt folyót. Színes miseruhát hoznak az alkonyok, hogy imádkozzak hozzád egyszerű, szomorú szavakkal, melyek néha bennem születnek és nem marad utánuk semmi. Szomorúbb vagyok a parti fűznél és szép szavakkal szeretlek mégis pedig te szebb vagy a százszorszépnél és az egyszerűbbnél is egyszerűbb. 2 Mégis csak szavakkal szeretlek, és te ilyenkor jegenyék áhitatos magasában fészkelsz, mint a sajnálkozásnak nagy madarai és talán megmaradt csókjaid fűzérét pergeted az ujjaid között és lehullajtod hozzám. Egyszerű szavak érnek csak hozzád, áhitatos jó papi szavak és az istenek imádkoztató egyszerűsége fehérlik az ajkaid között és szemeidben felhősen kéklik az égnél kékebb virágoknak ártatlan kékje. 3 Hugom is vagy néha, f

A fény homályt, az árnyak mélye fényt szül, szorong a száj, remegve egyre szédül, mint szélhimbálta, imbolygó virágban a léha szív, és mintha súlyos áram érintené, alél a test, s a szem már a drága szempár csak mereng a csöndben, mint ismeretlen tengerfenéknek alján két gyöngyszem. Két árva gyöngy, amely csodál s csodás, míg oldja-bontja zászlóját a láz, hogy mint a szél, a szálló angyalok, sehol se, mégis mindenütt vagyok, hogy szinte már szeráfi lendülettel csak szárnyalok, mint száll az illó ihlet, mint angyalok, kik parttalan terekben keringnek. S már nem lehetne könnyed metszeten se lágyabb, mint most lágy a szám s kezem, az idegekben érlődő halál árnyalja kezem tartását s a szám. S oly lágy az ív is, mellyel mélyre hajtom ájult fejem, s hagyom, hogy égi láz égessen át, hogy csontomig lehasson a varázs. A drága, drága révülés, amelyben mi fájt és mart és sajgott, elfelejtem, hogy társtalan, hogy csupa seb vagyok, mint csillagok közt hulló csillagok! Csak mély verése ér most, mint

Kellett egy arcnak jönnie Amely a föld minden nevére válasz. Timár György fordítása Paul Éluard (1895-1952)

Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna, hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt, holdad vagyok, mely vonzásod körében járja végtelen útjait. Feléd fordítom arcomat, mert tőled hullhat csak rám a fény és a meleg, s olykor, mikor közeledbe érek, már azt hiszem: most...most elértelek! Kinyúl felém napszemed fénysugára, megérint, mint egy csók a téren át, s e fény visszfénye tükröződik rajtam, mikor átúszom a nagy éj tavát. Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem, lehullanék, ha Te nem vonzanál, úgy tartasz engem óriás erőddel, úgy húzol, mint egy mágikus fonál. S mikor egy világrobbanás hatalma égen és földön mindent szétlövellt, akkor zuhantunk egymás közelébe, karod elkapott és védőn átölelt egy pillanatra, aztán elszakadtunk pályánk sínére parancsolt a rend, a csillagok fészkükre visszaültek, s a hold újra a nap körül kereng. Megyek feléd, de soha el nem érlek, bolygok körülötted, s önmagam körül, bezárt világ, mely mosolyodtól fényes, s örök vonzásod szárnyain röpül. Várnai Zseni (189

pedig volna még volna még valami mondanivalóm a nyíló nárcisz- mezőkről például az alkonyi szélben riadtan lobogó hegyi füvekről a hegyekről a folyókról égről és földről a tengerekről az óceánok alatt vergődő tűzhányókról a szerelem végtelen napéjegyenlőségeiről amikor az idő is ellankad mint a patak ha szomját oltja benne a szarvas egyszóval kettőnk dolgáról az emberiség nevében volna még talán volna még Kányádi Sándor (1929-2018)

Úgy szeretnék csendben élni a világtól messze - csak mesélni nem szeretni, nem gyűlölni csak néhány apró mozdulatot tenni lapozni egy könyvet elnézni messzire, túl az életen nem álmodozni, nem vágyni semmire nem titkolózni, nem félni csak élni csendben, egyedül (Veled?) már nem is tudom, mi a neved oly rég volt a múlt az ostoba elme mindent elfeled... talán nem is ostoba mert ez a jó nem tudom, mert azt is elfeledtem mi a jó (Neked?) aludni hosszan, kitartón, akarattal takarózni puha, sötét paplannal mi nem engedi hozzám az álmokat, a képeket, a hangokat az érintéseket az Arcodat... Őri István (1952- )

Kapott a tüzes bolygó pecsétnek fehér holdat. Tőle vakul és minden hűvös homályba borzadt. De ő szabad lesz újra: zajtalan átkát vonják, viszik a percek, mint a rideg ostyát a hangyák. Rád, mint diadal-zászlót sugarat miért tűztem? Hideg vagy, kényre fürdesz temérdek jajos tűzben. Erővel foglak mellre, nézni nem tudok másra, nem engedlek, bár lettél kedvem beborulása. Érzem, ha erős törvény tőlem elvonna téged, emléked lenne rajtam törölhetetlen bélyeg. Nagy László (1925-1978)

A hajad, a kezed, a lábad, a szoknyád, A szemed, az álmod, a fogad, a nyelved, A körmöd, a blúzod, a pettyes kabátod, Szempillád, szájad, sértett nevetésed, A kölnid, a cipőd, a melled, a csókod, Unalmad, bánatod, mosolyod, magányod, Életem, életed, halálom, halálod. Márai Sándor (1900-1989)

Mi lesz velünk ha nem leszünk ha mind a ketten eltűnünk a sürü ködben egy letűnt világban mint a sebesült mi lesz velünk? Akkor majd kiket szeretünk ha nem leszel és nem leszünk ha a ködök közt lebegünk mint akinek az esze tűnt mi lesz velünk? Én nélküled te nélkülem fölszállunk majd egyenesen a kék szelekbe szertelen és túlvilági szerelem mi lesz velem? Mi ketten már egyek vagyunk és soha el nem szakadunk te nélkülem én nélküled többé már soha nem leszek ugye szeretsz? Csak örökké ezt kérdezem mint szél a faleveleken csak pörgök fújok reszketek velem leszel de nélküled én hol leszek? Az űrbe dobva mint a kő a végtelenbe térülő időben hol lesz az a nő aki te vagy és én meg ő és én meg ő? Gyurkovics Tibor (1931-2008)

Tudod, hogy mind meghal az ember. Ki kell bírni, ha szeretünk, ha nem. Van, ami megtörténik egyszer, van, ami sohasem. Gyurkovics Tibor (1931-2008)

Én emlékszem a napra, a drága pillanatra, az elfogódottságra, az alig hitt csodára, szemedre, - mert lehunytad, szívedre, - mert eldugtad, ajkadra, amely nem szólt, s az égre, mert közel volt. Fésűs Éva (1926-)

A szépben az a legszebb, ami leírhatatlan, a vallomásban az, ami kimondhatatlan, csókban a búcsúzás vagy nyíló szerelem, egyetlen csillagban a végtelen. Levélhullásban erdők bánata, bújócskás völgy ölében a haza, vetésben remény, moccanás a magban, kottasorokban rabul ejtett dallam, két összekulcsolt kézben az ima, remekművekben a harmónia, részekben álma az egésznek, és mindenben a lényeg, a rejtőzködő, ami sosem látszik, de a lélekhez szelídült anyagban tündöklőn ott sugárzik Fésűs Éva (1926-)

Minden ütésed, átkod Hiába ellenem. Szörnyű a fegyverem: Megbocsátok. Illyés Gyula (1902-1983)

Egymástól messze ébren álmodunk. Ez már fél-halál! Hol vagy? Szavaid kísérnek, ringatnak: „Egy ideig…” Vonatom zug. „…nem találkozhatunk.” Hajó visz. Itt? Ott? A nap rég kihunyt. „Mihelyt lehet…” Hab suhog. Ott meg Itt szétleng; de az álomhang átsegít: „… azonnal értesítlek.” Óh, megunt kikötő, túlpart! Zörgő kerekekre emel a célom. „Vigyázz a szívedre!”, szólsz még utánam; s végül, csókpuhán: „Nagyon hiányzol!” Éjsötét a távol s a csönd csupa seb. Ma még így hiányzol. Csak így. De mi lesz a halál után? Szabó Lőrinc (1900-1957)

Belémfagy lassan a világ, mint téli tóba nádbugák, kis torlaszokban ott ragad egy kép, egy ág, egy égdarab – ha hinnék benned, hallgatag széttárnád meleg tenyered, s az két kis Napként sütne fönn a tél felett, a tó felett, hasadna jég, mozdulna hab, s a tárgyak felszökellve mind csillognának, mint a halak. Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

Egy madár ül a vállamon, ki együtt született velem. Már oly nagy, már olyan nehéz, hogy minden léptem gyötrelem. Súly, súly, súly rajtam, bénaság, ellökném, rám akaszkodik, mint egy tölgyfa a gyökerét, vállamba vájja karmait. Hallom, fülemnél ott dobog irtózatos madár-szíve. Ha elröpülne egy napon, most már eldőlnék nélküle. Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

Ajtót nyitok rád hirtelen, felriadsz a szerelemből; hová álmodod magad, az ajtórésben mi tündököl? ... Milyen egérút nyílik, szívdobogva milyen kerítő gondolat szöktetne, hogy könnyes-furcsán, mint a gémláb, megtörik nyakad? Hová is futnánk, hová is futnál? Az első kanyar visszahoz, csak a szemed lett még szelídebb, csak az irhám csatakos; szíved előtt alulmaradok, mert alulmarad a világ szívem előtt, kimosod csapzott szárnyamat s mint az ejtőernyőt, begöngyölöd, nyár füstjét szimatolva zuhantunk, emlékszel még talán, most hallgatod: ablak közé zárt törtarany dongó muzsikál, leoltod a lámpát, fogad közé szorítod az inged, úgy vetkezel. Eltajtékzó életembe nyugtalanul belefelejtkezel. Csukás István (1936-2020)

Hova, hova tűntek a színek a nyárból? Hol a ragyogás a mosoly aranyából? Hol a csók narancsa, hol van a zöld féltés? ... Hol a rőt kihívás, hol a kék igézés? Olyan sötét lett hirtelen, kopog a jég a szívemen, amit kimondok: magam se vallom, amit dalolnék: magam se hallom, áttetszők lettünk - üveg a vízben, fakult vagy úgy is, nincs színem így sem. Hol a rőt kihívás, hol a kék igézés? Hol a csók narancsa, hol van a zöld féltés? Titkok tarkasága hol van a szemedből? Hova, hova tűnt a fény a szerelemből? Baranyi Ferenc (1937-)

Visszaadok én mindent, Ha visszaadni lehet, De nem adom vissza... A szemed. Belőlem fognak nézni Téged és egy kék tavat S mit a földön nézni Még szabad. Visszaadok én mindent, Ha visszaadni lehet, De nem adom vissza A szemed. Ady Endre (1877-1919)