Lélekszirteken

két kézzel húzom fel reggel a zoknit a lábamra, csordultig töltöm a bögrét kávéval és hagyom, hogy hasson a koffein az ereimben. felöltözöm, megfésülködök, arcot rajzolok magamnak, mindig ugyanazt, nehogy megijedjenek az emberek tőlem. percekkel korábban érek ki a megállóba, én várok a buszra, fordítva úgyse működne, a közösségi közlekedés nem olyan figyelmes a közösséggel, mint az vele. pár perccel korábban érek be, mint kezdődne a munkaidőm, becsipogok, hogy dokumentálva legyen a jelenlétem, lepakolom a cuccom az asztalomhoz, lemegyek beszélgetni a többiekhez, felülök az asztalra a nyomtató mellé, valaki köszön, valaki bókol, valaki szó nélkül hagy, valaki siet, mindenki teszi a dolgát és hagyja, hogy a másik is végezhesse a sajátját. pár perccel a munkaidőm lejárta után lépek ki a raktár ajtaján kabátban, hátizsákkal a hátamon, kicsipogok, elköszönök, integetek és pacsizok, kitartást kívánok azoknak, akik még maradnak. hazamegyek, kipakolom a táskám, elmosogatok, tele engedem a káda...

Minden test megtartja nyugalmi állapotát vagy legalábbis igyekszik rá, miközben mereven ülve hagyja, hogy beszéljen hozzá, simogassa, csapkodja, üsse, vágja, tapossa, megelégelje és elhagyja, megtartsa egyenes vonalú egyenletes mozgását vagy kissé kacskaringós, részeg járását, mindaddig, míg egy másik test vagy mező által kifejtett hatás nem kényszeríti mozgásállapotának megváltoztatására vagy fel nem bukik önnön lábában. Seres Rebeka (1998-)

azt az apró pillanatot várom amikor egymás mellett sétálva az utcán véletlen hozzám ér vállad kerek vonala súrol a jelenléted mégis foltot hagy a ruhámon talán észre se veszed beszélsz tovább mintha a legtermészetesebb mozdulat lenne mi felém vonz s mikor már befordultál a sarkon még mindig magamon viselem közelséged nyomát és arra gondolok talán én is megmaradok a ruhádon. Seres Rebeka (1998-)

Földig húz a télikabát gombja Beleroskad a gerinc utolsó csontja minden lépésnél csigolya roppan, a közé szorult fagy nem moccan. Várom a tavaszt, hogy szerethesselek. Reszket az ízület a csonton, összekoccan a velő folyton, két tekervény egymásba szalad, fejbe veri az élet, mégis esztelen marad. Várom a tavaszt, hogy szerethesselek. Leizzad a fejbőr a kötött sapka alatt, horgolt szálak között lélegzik a bánat, fényre vágyik és virágillatra, az újraélesztett pillanatra. Várom a tavaszt, hogy szerethesselek. Hideg kúszik be szívembe, félbe maradt pillanat a veremben, megdermedt dobbanás, fagyott, érzelmes pillantás. Várom a tavaszt, hogy szerethesselek. Vékonyul a kabát, ledobja a téli plusz kilókat, feloldja a bennem rekedt fakó emlék elmosódott szürke fényét. Várom a tavaszt, hogy szerethesselek. Madárcsicsergés kúszik be a hallójáratba, lágy ének suhan végig az artéria elhalt hullámvasút-szálai mentén, összeköti, amit elválasztott a tél, Várom a tavaszt, hogy szerethesselek. Érzem az...