Seres Rebeka: Várom a tavaszt

Földig húz a télikabát gombja
Beleroskad a gerinc utolsó csontja
minden lépésnél csigolya roppan,
a közé szorult fagy nem moccan.
Várom a tavaszt, hogy szerethesselek.

Reszket az ízület a csonton,
összekoccan a velő folyton,
két tekervény egymásba szalad,
fejbe veri az élet, mégis esztelen marad.
Várom a tavaszt, hogy szerethesselek.

Leizzad a fejbőr a kötött sapka alatt,
horgolt szálak között lélegzik a bánat,
fényre vágyik és virágillatra,
az újraélesztett pillanatra.
Várom a tavaszt, hogy szerethesselek.

Hideg kúszik be szívembe,
félbe maradt pillanat a veremben,
megdermedt dobbanás,
fagyott, érzelmes pillantás.
Várom a tavaszt, hogy szerethesselek.

Vékonyul a kabát, ledobja
a téli plusz kilókat, feloldja
a bennem rekedt fakó emlék
elmosódott szürke fényét.
Várom a tavaszt, hogy szerethesselek.

Madárcsicsergés kúszik be a hallójáratba,
lágy ének suhan végig az artéria
elhalt hullámvasút-szálai mentén,
összeköti, amit elválasztott a tél,
Várom a tavaszt, hogy szerethesselek.

Érzem az üde virágillatot,
a rám váró ezernyi pillanatot,
tavasz van, elmúlt a tél,
s vele együtt te is elmentél.
Várom a tavaszt, hogy szerethesselek.

De hiába.

Seres Rebeka (1994-)