Seres Rebeka: várom a tavaszt

-
Földig húz a télikabát gombja
Beleroskad a gerinc utolsó csontja
minden lépésnél csigolya roppan,
a közé szorult fagy nem moccan.
Várom a tavaszt, hogy szerethesselek.

Reszket az ízület a csonton,
összekoccan a velő folyton,
két tekervény egymásba szalad,
fejbe veri az élet, mégis esztelen marad.
Várom a tavaszt, hogy szerethesselek.

Leizzad a fejbőr a kötött sapka alatt,
horgolt szálak között lélegzik a bánat,
fényre vágyik és virágillatra,
az újraélesztett pillanatra.
Várom a tavaszt, hogy szerethesselek.

Hideg kúszik be szívembe,
félbe maradt pillanat a veremben,
megdermedt dobbanás,
fagyott, érzelmes pillantás.
Várom a tavaszt, hogy szerethesselek.

Vékonyul a kabát, ledobja
a téli plusz kilókat, feloldja
a bennem rekedt fakó emlék
elmosódott szürke fényét.
Várom a tavaszt, hogy szerethesselek.

Madárcsicsergés kúszik be a hallójáratba,
lágy ének suhan végig az artéria
elhalt hullámvasút-szálai mentén,
összeköti, amit elválasztott a tél,
Várom a tavaszt, hogy szerethesselek.

Érzem az üde virágillatot,
a rám váró ezernyi pillanatot,
tavasz van, elmúlt a tél,
s vele együtt te is elmentél.
Várom a tavaszt, hogy szerethesselek.

De hiába.

Seres Rebeka (1998-)

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Zelk Zoltán: Hajnali vendég

-
Nem csöngetett, csak kopogott, s mint később mondta, éjfél óta már ácsorgott küszöböm előtt a száműzött király. Hajnali öt volt, amikor meghallottam a suta kopogást. A szája kék, szegény, szegény – inge fölött csak a bíbor palást. Le se vette a koronát fejéről, állt csak, állt csak félszegen, szemében ezer tátott éjszaka, hát fölkináltam néki fekhelyem. De nem fogadta el, csupán egy csésze forró teát kért, mivel ő száműzött, nem alhatik, őnéki már holtig bolyongni kell. Elment. Szakadt, dőlt künn a hó, belepte vállát s koronás fejét. És nem látta őt többé senki már, csak az ágak közt rohanó kétségbeesett cinegék. Zelk Zoltán (1906-1981)
További információk

Závada Péter: Bontás

-
Belém ülsz. Ülünk, mint két egymásba csúsztatott szék. TV szól a szobából. Ma mégse megy. Lemászol. Nézem a függöny bojtját. A szomszéd házat bontják. Az ablakok betörve. Lelátni a gödörbe. Most magamhoz szoktatlak. Már nyitva van az ablak. Vastag az ég, vízhatlan. Megfürdünk a huzatban. Erősen koncentrálok. Mármint csak arra, rád, hogy mit kéne most éreznem. Nem passzolunk lélekben. Befekszel az ölembe, mintha a bölcsőd lenne. Megmarkolod a farkam. Együtt szorongunk halkan. Závada Péter (1982-)
További információk

Ornella Fiorini: Lányomnak

-
Nagy szárnyakat szeretnék adni neked, hogy szállj, erőseket, mint a karvalyé, hogy a szabadság magasságában könnyű szárnyalással lebegni tudj, és siklani az élet színein át, a csendben meghallani a szelet, és minden szót, melyből mesék születnek. Emlékezz erre, és élvezd a repülést a tenger felett, a fűszálakon át, sőt - miért is ne?!-, akár széttépett álmok között, mert mindennek, még a zúzmara jegének is értelme van. Erős szárnyakat szeretnék adni neked, hogy leküzd a távolságot, a port, mely a szívedet szorítja, és mindazt, mi aranynak látszik, de amely valójában nem az. Nagy szárnyakat szeretnék adni neked, sűrű pelyheset, hogy megóvjon, ha elvétenéd a repted, és ha le is zuhansz, ne essen bajod. Íme hát a szárnyak, melyeket adni szeretnék neked, de nem lehet, mert csak te vagy, ki magadnak őket megteremtheted. (Fordította: Erdős Olga)
További információk