Lélekszirteken

a lombok között szél zihál és tépett szárnyú angyalok reszketve súgnak új imákat: – Törvényt Urunk! Törvényt, erőt, hogy lerázhassuk unt igánkat! a lombok között szél zihál, a porban rongy plakátok úsznak, jajong már, ki tévútra tévedt, bocsánatáért esd az Úrnak: – Látod Urunk, velünk kiszúrtak. a lombok között szél zihál, nagy förgeteg lehet belőle, ma még csak halk a jaj, nyögés, de orkán lehet már jövőre. – De mondd, kinek megy rá a bőre? Kamarás Klára (1932-2022)

Pár pillanat: fények az égen... aztán eltűnnek a sötétben. Ámuldozunk, hogy milyen szépek, Pedig csak rideg törmelékek, miknek nincs fénye, ragyogása, rohannak, amíg tart a pálya. Sorsuk egy nagy találkozás: Felizzanak, s nincs folytatás. Kamarás Klára (1932-2022)

A dombtetőn, a ház előtt két roskatag fa. Összenőtt, hatalmas kettős korona, mint életünk sok ág-boga… Milyen szél tűzte őket egy halomra? A csíraébresztő tavaszi pompa ideje véget ért. Ki nő nagyobbra, virít szebben? Vívtak együtt és egymás ellen fényért, esélyért, életért. … És ág törött, gallyak szakadtak, mikor viharban összecsaptak… … de mégis támasz, mégis társ az, akit a sorsod melléd választ… Most mintha azt zúgnák a szélben: – Vigyázz! – Vigyázok… – Érted s értem! – Ha te kidőlsz, nekem is végem… Kamarás Klára (1932-2022)

Nem én vagyok a lánc végén az ékszer, Mit készítettek hosszú századok. A szép jövőre lehunyt szemmel néztem: Honnan tudhattam volna , ki vagyok? Ma már tudom, de már minden hiába… Egekbe vágytam, s űztem álmokat, Nem láttam azt, hogy legszebb az egészben: Vállalni bátran láncszem voltomat. Láncszem vagyok egy hosszú-hosszú láncban. Más lesz a kincs, ó jaj, mikor jön el? Csak tartsd erősen, csak vigyázva bátran: A lánc, a lánc még ne szakadjon el! Kamarás Klára (1932-2022)

Szebeni Attilának Göröngyös úton járunk, térdig poros lábunk, de nap süt ránk, és szívünkben egy szivárvány ragyog. Pálmák szigete délen vár rád, azt hiszem, értem… Kell egy remény, egy álomkép s az őrző angyalod. *** Ha majd a bukó nap festi a tengert, s vérvörös habja ölel, a parti homokban izzik a lábnyom, szellő se borzolja fel. Mindegy, hogy álom, mindegy, hogy ébren hallod a víz moraját… Mindegy, hogy hol jársz, e szürke világban, éveid álmát álmodd csak egyre tovább… Kamarás Klára (1932-2022)

Leszünk- e még, mint gyermekek fehérek s őszinték, mint egy vízzel telt pohár ? Most minden árnyék, végtelen mocsár, határa nincs a földnek és az égnek. Leszünk-e még, mint a gyermekek fehérek? Ha majd a vágy emléke is csak emlék, és csendben tovaszáll a szerelem, mondd, néha mégis megfogod kezem? Lesz szép szavad… virág, mit vízbe tennék, ha majd a vágy emléke is csak emlék…? Kamarás Klára (1932-2022)

Ez már a másik ősz...a fáradt. Szél kerget tört virágot, ágat. Hova lett az arany lomb, lángoló szép levelek tarka varázsa? Elmúltak...mint az idő, lásd, együtt süllyedtek a sárba. Dér fedi már a mezőt, mint szívem a bánat. Fázós köd fekszik a tájon... Vágyom utánad... Kamarás Klára (1932-2022)

Borongós árnyékkal szívemben járom a kertet őszi csendben… Búcsút veszek lombtól, virágtól… maroknyi léttől… csalfa nyártól… Tőled még nem. Kérj, hogy maradjak…! Aki voltam… s aki vagyok ma, őrizz meg annak. Kamarás Klára (1932-2022)

Ezer véletlen összecsengett, hogy éppen Te és éppen Én... Hány kavics fekszik együtt, mégis árván, a tenger fenekén? ...És melyiket sodorja ki egy hullám eléd a partra, s ha arra jársz, a napfény csalfa fénye épp akkor megcsillan-e rajta? Tengernyi víz és homoktenger és kavicstenger... jaj, miért tűnik el az ember ebben a szédítő tömegben árván, magányosan és megtaláltan, és újra, mindig újra elveszetten... Kamarás Klára (1932-2022)

Már tudom, hogy a csillagok  nemakárhogy futnak fenn az égen, és nem csoda, és nem varázslat, ami ott tartja őket féken. ...és jó, hogy elkerülik egymást, és jó, hogy nincs találkozás, mert világokat törhet össze egy szörnyű égi robbanás. Mind így vagyunk. Sodor a sorsunk. Távoli ívek közt szabály, vonzás − taszítás: ez az élet, s míg lefutunk az ég falán, vannak, kik elkerülik egymást. Jobb is talán... Kamarás Klára (1932-2022)