Lélekszirteken

Elment vadászni, és vadászott, és csak vadászott. Hol bújik az igazi zerge? Tűnődött, és csak tűnődött. És ha ott rátalálok, megölhetem-e? Csak egy tál körtét vitt magával. Az őszi szél tombolt az ösvény felett, ahogy a zerge bogyóit követte. Lehullottak körülötte a levelek, mint a desszertes- tálkák. A csillagok egyesével hullottak a szemébe, és égették. Van az a táj, ami a kezét kicsit mindig távol tartja a mellkasodtól, és ellök téged, miközben sír. Ment, mendegélt, idegen dombokon barangolt, ahol a kövek még őrizték a talpak melegét, és ment tovább. A térdéig értek a felhők, a szempillái megvastagodtak a hidegtől, mint a medve bundája télen. Lehet, hogy alszom, gondolta, de nem fagyott halálra. Gerevich András fordítása Frank O’Hara (1926-1966)

Ízlésalapzat Mintha megannyi rejtjel és kulcs Volna a lelkemben, melyek kódokat Adnak a legféltettebb titkokhoz, Mintha a szívemmel látnám, Lényegem legbensőbb észlelésével Fognám föl a szellemmel összefonódó harmóniát. S érteném a tapasztalatot, amit eddig Közönnyel fogadtam el a ráció szintjén. Most továbbmegyek, belépek a ráérés, A reflektálatlan figyelem dimenziójába. Már az se izgat, miként találok vissza? A sejtek konzisztenciája a jó ösztönt beissza. Mintha ott lenne a cél, ahol a kezdet. Nem látni mást, csak a keresztet. Kántor Zsolt (1958-2023)

Őt hirdetem, a szeszélyest, vadat, hivalkodó rongyokkal kötekedőt, zúgó, magányos rohamát az üres tereken, a gőg palotái előtt, hirtelen fordulásait, váratlan hadicseleit, ahogy betör a sunyin lapuló luxusnegyedbe és kivág ajtót, ablakot – szilánkok csattanó zápora! –, átkutat minden zegzugot, s rohan tovább, szegezve szuronyát támad – nagykapu jajgat, törött lámpa- bura zörög, összebújnak a fák is, félnek, hatalmát tépett fellegen, forradalmát a szélnek, őt hirdetem. Barna T. Attila (1971-)

Aranyló futóhomok-szemcsék gurulnak életet adó szelekben a  végtelen felé… Amelyik megreked azt elnyeli a többi futóhomok-szemcse… Ha megáll a szél az összes kis szemcse életét veszti… A válaszok a szelekben rejtőznek. A szeleket Isten küldi. A szemcsék nem tudnak magukról. ………………………………………………………………………………………… ………………………………………………………………………………………… A parti homokszemcsék így tavasszal még nem futnak szanaszét… Megmarad bennük a téli vizes zimankós tartás… Görcsösen szunnyad bennük a nyár… Víz nélkül is lehet belőlük homokvár… Ha néhány álmodozó kisded éppen arra jár… Délutánonként este felé ovi vagy iskola után… A kalapos csaj is járt itt talán… Vagy néhány elfelejtett „Római lány”… Valakikkel akiket azóta elnyelt a feledés-homály… Mint meg nem talált csontvázakat a csetepaté ármány… Életanya porlasztó karmaiban gyomrában… Valahol Máshol de leginkább Mindenhol… A hatalmas Föld-temető világban Melyen halni félő halandók gyalogolnak… Sorsuk elől sorsuk után futnak… ……………………………………………………………………………

a tó tükörpartján állok hol magamnak integetek fanyar mosollyal jelzek majd a vízbe veszek a tó ásít és én is vele látom tükrében őt festmény folyékony tere arca rajzolja létetek míg hazug szavakkal szórtok ámító színlelt képeket Ad Perpetuam Rei Memoriam! született egy gyermek kit tövist termő kertek kifeszítve halottnak hitt élővé vertek mégsem volt a tóban hisz maga volt a tó mondatok medrében ő volt a szó bele merült minden mit tükrözött a víz ócska papírhajó kidobott régi dísz nyári mosoly egy piros padon jégre dermedt megalkuvás tél végi rügyek születő ágak őszi rozsdán barnult elhalkulás a víz elnyelt mindent némán szótlanul szemem tükrözi képét álmomban álmatlanul Istenes Tibor (1972-)

Madarat rajzolsz a hóba de szárnya odafagy még van idő felsejlenek benned a hangok és a károgás hogy fázik miattad minden és hogy a madáretető amit ott együtt építettetek de itt sohasem kezdtétek el bomlik mert ő akkor már régen halott órája az ágyad mögött kattog a galambok hozzák akiket etetett pedig lerágták róla a húst és a mutatókat ők is éhesek. Hevesi Judit (1990-)

a hegyoldalon égnek meredő vörösfenyők gyantaillatú csöndje ahogyan felrezzentik dübörögve vágtájukkal a sűrűből elő- bukkanó holdagancsú szarvasok nyomukban az örvénylő lassú zsongás s odalent a tág völgy mélyén a forrás ezüstszalagja ahogy kanyarog tört gallyat kerek kavicsot sodorva a lebukó nap rézvörös korongja ahogy visszfénylik vérszeplős szeder- levélen rőten lángoló szömörce- bokron ez a barna borostyánkőbe zárt pillanat csak veled múlik el Kerék Imre (1942-)

A levágott tulipánok kelyhe csukódik, nyílik, Védik a szirmok a porzót, a bibe nedveit. Csak azt tudjuk várni, amit már ismerünk. Mióta tudom, bármikor elmehetnék innen, azóta elviselhető az ittlét. Elég háttérképnek a tenger, a diktafonnal felvett morajlás elalváshoz. A csöndben néha ágyam fölé hajolsz, végtagjaim olyankor elnehezülnek mint esővízzel telt fémhordók. A nagy kékségben árnyékok mozognak, a túlpart csak a reggel eljövetelével felel. Ughy Szabina (1985-)

Villogó táblák fénylik világgá a végtelen semmin a lényeget, percekre bontva exceles táblán csomagolsz elhalt éveket. Az időn túli, elfedő béke még arcodon, selymes szemkötő, „De látod amottan a téli világot?” nem érintheti a kétkedő... Vésett jelzés a lelkek húsán, keresztet viselsz az álmokon, párnák között felsebzett térdek, meleget hagynak az ágyadon. Arcodat látod lelkek útján, grimaszaid alkotják a térerőt, örök rezgőként alkotod újra a fűszeres, izzó végidőt. Istenes Tibor (1972-)

  1 Olyan vagy, mint egy álom-angyal, halványszinű, ezüst nyakaddal. Szavad, minthogyha hegedűből zokogna fájón, sírva bűvöl. Nagy bűnök alkonyán jelensz meg habtestü, szűzi, gyenge gyermek, s te szent, te bűntelen, te boldog, szivembe felrázod a poklot. 2 Ó mint szeretnélek téged szeretni, örjöngve hívni lázas éjszakán, fátylas szemed bágyadtságába nézni, míg ránkborul a csókos, halk magány. Egy más világ hűs rózsáit csodálom virágos, ifju, tiszta arcodon s fogam csikorgatom, hogy nem szeretlek s a fagyban a lángokról álmodom. 3 Téged kereslek, rózsakeblü lányka, halvány nyakaddal, kék gyermekszemeddel, ki, hogyha megjelensz vad álmaimban, zokogva és riadva rettenek fel. Téged kereslek, titkoslelkü gyermek, ki szembe ülsz le a vonatba s akkor, midőn remegve sejtem, hogy szeretlek, leszállsz a vágtató vonatról... Kosztolányi Dezső (1885-1936)

Tegnap éjszaka, miután hazaküldtél, volt időm átgondolni, hogy mennyire szeretlek. Nem tudtam elaludni, a lelkiismeret kutyáinak ugatásától sokáig forgolódtam tehetetlenül, akár a kövek Sziszüphosz álmában, ai nem ismerte a boldogságot, és elhitte büntetését. A kezemben egy kavicsot szorongattam, mert a kő túlzás. A bánat is túlzás, lombtalan ágai mégis az ablakot verdesték, amikor megrohantak az emlékek, olyan könyörtelenül, ahogyan a kétségbeesés toló hullámai taszítottak el mellőled néhány órával korábban. Rád gondoltam. Eszembe jutott, amikor először sétáltunk hazafelé, és fülbevalód beleakadt a sötétbe, ahogyan utoljára mosolyogtál rám a takaró alatt összebújva a galérián, aztán pedig, hogy mint egy kavics, végül olyan esőszürke volt a szemed a szomorúságtól. Csak annyit kértem, legyen időm megtanulni a boldogságot, mert túlzás a kő és túlzás az ég is, alatta a bánat sokasodó bokraival. Halkan vettem a levegőt, ahogyan a szarvasok vonulnak a ködben, és azt kívántam, bárcsak itt fe

Bekötött szemmel rezdülünk, egymással szemben tapint a vágy, még nem érintesz, még nem érintelek, képzeletünk teremt csodát... A végtelen finoman ölel, érzékeink bújócskáznak, illatok között játszik a nincs, egy sóhaj tétován rebben, majd követi a többi is... sorakoznak kimérten, lassan, testünk még mozdulatlan, de az idő már csúcsra hág... bilincs kattan... zuhanunk... és robban a vágy Katzler Hilda (1954-)

Ki vagy te, aki visszafogtad futásomat? Mért vagy erősebb, mint az ösztön, mely mást mutat? Iszonyodásom menedékét, mért szegetted velem a békét, amelyet a földdel kötöttem, hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem? Szóba se álltam az idővel, most alkuszom vele; hiába érzem, hogy vulkán e föld, hogy füstöl krátere, riadozó álmom felett neveli suta magzatát, lebeg az együgyű reménység, hogy te meg én s a jegenyék talán, akik hallgatták vad szívünk verését, mi mégis, mégis, mégis... ó, talány, ki fejt meg téged? Ha körülnézel, kiborul a táj, feldőlt kosár, mikor mosolyogsz, jó mezőn futkos valami nyáj, ha megszólalsz, felemeli fejét a folyó, úgy lesi beszéded. Téged szeretlek? Téged, vagy a mindenséget? A karcsú hegyek hajlatán úgy lebben, mint a láng ez a hajlékony, nyári éjszaka. A ház. Haza. Világ. Futni szerenék, be az éj alá. Ki van ott, aki hív? Ha láthatnál most szívemig! Milyen zavart e szív. Én nem örömökre születtem. Neked mért örülök? Rég nem lehetnek terveim. Most mire készülök? Bo

a szerelem tó- és ég-szemű, kéklő zápor, váratlan napfény, fölszálló könnyű pára. ég és tó egymásra nyílva boldog vízcseppé egybehajlanak: a tó a tó egébe, az ég az ég tavára, s a vízcsepp, hétszín derű a földre hull és egy fűszál élén a teliholdig elgurul. Fábián István (1953-)

Este volt, egy nyugodt este, amikor elkezdődött minden. Bárányfelhôk bámulták a földet, asztalon bor volt, előkelő, mélyvörös, mint a szerelem, vagy mint a rég nem látott otthon utáni vágy. Még a szúnyogok hada sem zavarta meg a meghitt pillanatot. Úgy történt a varázslat, hogy közben nem történt semmi. A szellő elaludt, az árnyak is abbahagyták mesteri táncukat. Kortyintottál a poharadból, hátradőltél a kerti díványon és elképzelted, hogy kikapcsoltad az időt, hogy ami most van, annak nincs ideje, nincs súlya, története. Megörökíthetetlen, mint a ki nem gondolt gondolat, a ki nem mondott szó. És elkezdődött. Érezted, ahogy a vibrálás, a küzdés, a vágyódás, nyújtózkodás kiszállt belőled, hogy megtelhess valami mással, színekkel, ízekkel, illatokkal, időtlenséggel, életed legszebb képeivel. E semmiség, ami elkezdődött, a minden. Hodossy Gyula (1960-)

Kalász István azonos című versére hogy egyet előrelépek, ő kettőt hátra, fél füllel hallgat, épp csak rám pillant a szerelem olyan, hogy nem is nézhetek nélküle a világra. És füllent. Vallat. – igaz – rám virrad a szerelem, mint az első óracsörgés, felriaszt, de hagy még kicsit álmodni, fürdeni a képtelenségben, olyan, hogy egy hópehellyel a város télbe fagy, és nincs mit mondani, olvaszt a féktelensége. A szerelem olyan, hogy alig látod magad tőle, a szerelem ezernyi villanyt rád olt, irányít és fogalmad sincs, merre mész, bútortól bútorig, faltól falig lépsz, sötét szobádban eggyé válik a tér, ám ablakod résén a fény épp befér. Enesey Diána (1998-)

félsz kicserélni az arcokat olyan ez mintha a szívverést váltanád le fogpiszkálónyi semmiért… üres sótartó az élet folytonos feltöltést igényel árvák a székek az asztal körül már elférnénk – mégsem örülsz… a függöny ráncait számolod sajátjaid is lehetnének másnapos arc a tükörben s kiégett szemhéjak hiába kutatsz nem találsz a fogason lógó kabátban pedig a kiürített zsebekben és a gyűrődésekben még ott vagyok Oláh András (1959-)

Nagy mozgolódás odafent – felhőanyák bölcsőt keresnek, s pucér kis esőgyerekek földrehullván fenékre esnek. Hajam, mint ázott fűzfalomb, vizet csurgat orrom hegyére. Behúzott nyakkal nyargalok a víz ütemtelen neszére. Nyílt tükörarcú pocsolyák toccsannak, hogy beléjük lépek, s tréfásan vibrálnak tovább szemük mélyén az esti fények. Mit szólnál, ha melletted állnék, korom-nagy sötét kerekedne, s tapogatózva rátalálnék kócos fejedre? Buda Ferenc (1936-)

Ott ahol élsz, ott láss csodát. Egy cefreszagú almafát. Vadmurok ernyőjén a foltot. Egy piros falat, mikor boldog. Hullott szilvákat, pocsolyákat. Ahogy a vad nyár mindent áthat. A napunk úgyis lemegy egyszer. De addig: fogd, és ne ereszd el. Szabó T. Anna (1972-)

A titkot, amit évek óta őrzök, nem bírom tovább magamban tartani, szívem erdejét elhagyták az állatok, és ebben a hideg városban nem találom a hazavezető utat. Krusovszky Dénes (1982-)

Van éjjel a keskeny ágy. Van a szoba. És van az erkély, ahol hinni lehet hogy közelebb az ég. És van a víz a nyárfák mögött. A csónak. Az evező. Van a házak hálója. A túlsó parton. És így éjjel válik világossá: át kell vinni. Valamit. Bármit. Hogy a lehelet után sóhaj jöjjön. A hallgatásból csend legyen, az ég újra megépüljön. Kint a vízen a szélben. A csónakban. Az ég alatt. Bárhol. Kalász István (1959-)

Átzúgja alvásunkat Egy apró fájdalom – selyem, Mint lüktető hervadás Mindkettőnk felett. Légzésed vezet Engem hazafelé Át sok elvarázsolt mesén, Eltemetett regén. És tüskés mosolyom mélységes vonásaiddal játszik És világok jönnek, Hozzánk simulnak. Átzúgja alvásunkat Egy apró fájdalom – selyem Az ősrégi álom így áld meg téged és engem. Enesey Diána fordítása Else Lasker- Schüler  (1869-1945)

Azt hiszem, a belváros közepén, jelentős jelentéktelenséged voltam a rég elveszett jövő körterén. Te új embereket akarsz megismerni, én általában téged felejtenélek naponta pár percre. Szóval itt, a belváros közepén találtam néhány szavadban magamra. Azt hittem, túl vagyok a nehezén, s majd szárnyalhatok az éj peremén. Enesey Diána (1998-)

„Egy öregúr kabátján hamufolt, Csak ez maradt: elhamvadt rózsa volt.” T. S. Eliot: Little Gidding Csupa por itt minden, csupa por. Az elhamvadt múlt eltakarja a jelent, de elég egy kis szél, s a takarót máris magasba emeli, mint fiatal lányokról a szoknyát, hogy oda kapd a fejed. A régi sorsokkal, a csontokkal, a fűzfalevelekkel tele szemem, szám, fülem. A belehelt por: a gyermekkorom, a pörzsölt, elégett szalma szúrós illata, apám „sas” behívója, a soha nem látott nagyapám, szódagyárunk buldózer ledöntötte fala, a haza vágyódó lángnyelvű sötét galamb. Szélcsitultával ismét leszáll a por, eltakarja a jelent, a kézzelfoghatót, a felismerhetőt, az útbaigazítót, az életbe vetett hitet, a szív egyre szaporább dobbanását, a szerelmesek izzó leheletét. Ekkor elveszik a remény, vele együtt a levegő, a kétségbeesés. Az égjövőt kínáló végtelen mentsvár. Az öregúr kabátban, lassan, szinte átszellemülve piszkálja a tüzet, mintha saját életét égetné, teli nyavalyákkal, vágyakkal, üres mondatokkal,

fák törzsének dől az est ablak nyílik a végtelenre rádszegzett néma tekintet üvegszilánk-virágzás… a szembejövő pillanat üres se zaj se csönd csak a kijelölt lehetőségek konok kerítései Oláh András, (1959-)

szeretném ha úgy gondolnál rám mint egy kavicsra árnyékban vagy sárban medálon vagy vízen pattogva vagy szóval mindegy a kavicsok mindig a helyükre kerülnek és mindig van köztük egy fényes egy ragyogó és tiszta akár az Isten arca ezért általában lehajolnak a sétálgatók ezért általában ritkák Papp-Für János (1976-)

Az udvar még szívós láng és zene, mögötte megcsömörlik a horizont. Belemorzsolom a szavakat, feküdjenek csendjükben tovább. Széttört csészét aranyozok ragasztás után, drágábbnak tűnik így a torzulás. Mint amit a sötét ismétlésekben tapogatott a szemtelen öntudatlanság – ügyetlen kezektől nyert alak. Éppen beleszeretek a kis karcosba, mutogatja magát. Ragyognak kifelé a hasadt bőrből a hibák. Nézik a látogatók, még mire használható: maradhat, aki most nem fordul el. Sokacz Anita (1983-)

Amikor itt hagysz, ablakpárkányomra telepszik a dér. Eltévesztem az utcákat, magaddal viszed egyik szemem, csak félig látok, amíg visszajössz. Utánad repülnek a hollók, fölszakítják az égboltot, véresek a felhők. Amikor itt hagysz, az áramszünetek gyakoribbak, nem tudom kezelni a sötétséget. Cigarettát sodrok, de nem gyújtom meg. Kesztyűt, kabátot húzok, és futok, amíg el nem tűnnek az utcatáblák. Kopriva Nikolett (1996-)

Szinte láttam magam előtt, hová jutunk majd a végén, de nem oda jutottunk mégsem. Nem törik szét semmi, mert már minden felpuhult, és most unottan cuppogunk ebben a nosztalgikus ragacsban. Ki tudja meddig tart, amíg megköt, amíg fel nem keményedik ismét a taposás. Olyan régóta szédülök, hogy most már attól félek, mi lesz, ha egyszer véget ér. Ősz van, de nincs ősz. Aminek le kellett hullnia, hullt, és fentmaradt, ami nem kívánkozott közénk. Krusovszky Dénes (1982-)

A játék. Az különös. Gömbölyű és gyönyörű, csodaszép és csodajó, nyitható és csukható, gomb és gömb és gyöngy, gyürű. Bűvös kulcs és gyertya lángja, színes árnyék, ördöglámpa. Játszom ennen-életemmel, búvócskázom minden árnnyal, a padlással, a szobákkal, a fénnyel, mely tovaszárnyal, a tükörrel fényt hajítok, a homoknak, a bokornak, s a nap - óriás aranypénz - hirtelen ölembe roskad. Játszom két színes szememmel, a két kedves, pici kézzel, játszom játszó önmagammal, a kisgyermek is játékszer. Játszom én és táncolok, látszom én, mint sok dolog. Látszom fénybe és tükörbe, játszom egyre, körbe-körbe. Játszom én és néha este fölkelek, s játszom, hogy akik alusznak, gyerekek. Kosztolányi Dezső (1885-1936)

amikor már közel jársz és megismerlek, arccá állnak össze a derengő vonások, mire ideérsz óriás leszel, én meg csak állok bizonytalanul, idétlen rózsával a kezemben. talán ez volt a kedvenc virágod. végiggondolok mindent, az összes kérdést felteszem sorba, elképzelem a válaszokat, mint egy jó filmben hogy majd szemeink mindent elárulnak, és jönni fog az ölelés és a könnyes csók, remegő kezek a vállakon, tenyérbe simuló arc, a halkuló zenével együtt lemegy a Nap, kéz a kézben halványodunk bele a horizontba, és még sok ilyen giccses, pátoszos kellék. itt állsz előttem és nem tudok mit kezdeni vele. szégyellem magam, hogy nem olyan vagy, mint a zsebemben összegyűrt képeken. csak a szakadások, törések egyeznek veled és a tévedés, hogy a rózsát ki nem állhatod. Papp-Für János (1976-)

vannak véletlen szerelmek jön egy nő aki olthatatlan tüzeket gyújt a szívekben jön egy férfi akinek ölelésétől felenged a fájdalom-abroncsok szorítása könnyűség váltja utak kereszteződnek találkozhattak volna mással máshol de már sohasem válnak el egymástól nincsenek véletlen szerelmek akiket egymásnak rendeltek születésüktől egymás felé mennek a sors kiszámolta a percet és amikor kell éppen odaérnek lehet hogy ellentmondás lehet hogy máshol az igazság az életben mindenre van legalább kétféle magyarázat Barna Júlia (1946-)

Egy nyír, egy nyár, egy sornyi krumpliágy, a krumpli közt egy törpe délibáb, egy napraforgó... félszegen ezek várják tőlem, hogy versbe lépjenek és mint az emberek a pusztáról tán elkerüljenek - Mert meggyűlölvén bús szülőhonát már futna innen mindenki tovább, a cséplőgép pelyvafelhőiből a részesek és ökreik mögül a béresek, - ki csak vágyódni tud, gémlábával a keshedt csordakút, a délibábban tocsogó akác - s én is, mint nyája után a juhász. Illyés Gyula (1902-1983)

Friss tavaszi légbe száll tavalyi rózsaágak füstje, elmúlt századod remeg az elvadult édenkertben, hol szemedbe mar a füst tekergő szerpentinje. Hát füstbement rózsák illatát utaztatod a múltból... ami nyaraidból még maradt most könnyű füstön villan át, s szíved valaki szívéhez hozna egy rózsacsokrot. Csoóri Sándor (1930-2016)

szemedben ellobban az este, frontálisan ütköző tekintetek kereszteződése, minden mozdulat moccanásra vált, szívmegállással robog át rajtunk az éjszaka. szívünkön ráncolódik a sötét, zsebre dugott kézzel állsz a visszafordulásban. borzalmas látni árvaságod. leszállópályán a tekintet, kiülök puszta homlokodra és megterítek az ígéretek közt. fogalmam sincs, mit keresek itt. itt, és ebben a szédült magasságban. innen nézve, minden olyan egyszerű. segítség nélkül is meg tudom érinteni magam, csak az irányt mutasd. de engedd, hogy az utolsókat csakis én, szem-lehunyva, egyedül. egyetlen napraforgó virágán bolyong a naplemente. tanácstalan vagyok, akár egy temető. végigsimítod szélverte arcomat, fülembe súgsz egy részletet a tegnapi harangozásból. eltűnsz a félholtra vert tájban. újságokban kristálypohár, nem látszol ki sehol a pakolásból. megfor- dulsz, az egész hátad egyetlen átdöfött ítélet. nekitámaszkodik tekintetem, betört arcomon már semmi ép nincs, ami veled még egy kicsit egész lehet

Hangok, tündérek, láthatatlanok, míg a fül meg nem idéz, áramok s jelek aztán is, tán a túlvilág, az egyik, ti, kik szívünk ritmusát isteni lüktetésbe kötitek, illanóba és gyárthatóba, ti, édes, játékos kísértetei bent a Kintnek, óh zene, mennyei, be jó átadnom magamat neked, s keretezni szárnyas képeidet, hegedűk, a suhogásotokat, harsonák, villámtornyaitokat, a tengeredét, teljes zenekar, a nem-tudom-mit, melybe belehal, belevész minden külső mozdulat: be jó, így, szűnve s mégis nőve, csak sejteni az imbolygó tudatot, s megsemmisűlni: Minden Én Vagyok! Szabó Lőrinc (1910-1957)

1 már csak várok várok és hallgatok suhognak bennem esték hajnalok betöltetlen részei időnek térnek a mérhetőből semmit se mérnek nem lobban láthatóvá a láthatatlan nem jelenik meg semmilyen alakban a való eltűnik a földi mélyben vagy széthull a vak csillagközi térben inkább csak érzem mintsem hogy tudom mi közelít hozzám ezen az úton s hogy mi távolodik egyazon időben e megsötétült ösvényeken tőlem az áradó világ hajnali fénye felfeszül a kopár áprilisi égre s teljesülni látszik általa és benne mindaz ami a miénk lehetne gólyaszárnyak suhogó zenéje hazátlanságunk örök messzesége vagy a csend estéli áradása itt megidézvén a tél sodródó havait tört részeit zúzos szavainknak amelyek valamit ünneppé avattak szépséggé fénnyé emlékekké látva befonván életünk ostor-sugarába s mozdulataink is mind benne történnek kitöltvén tereit minden messzeségnek 2 megindulnak az évtizedek is eggyé oldódnak végül történelemmé lesznek a történések rész az egésszel összebékül ahogy ismét megéle

Bármelyik perc: nem tudhattam soha, mi valóság és mi fantázia körülöttem: a burok lebegett, tágult, szűkűlt, ahogy a képzelet röpdösött benne: anyagtalanúl, láthatatlan-tapinthatatlanúl gurúlt velem a védő csillogás, a szakadatlan képhamisitás, a buborék, a lélek, lépteim szerint, engedve bármilyen kicsiny nyomásnak, mozdulatnak, ingatag hiedelemnek, minden gondolat lehelletének, s az icipici sugártörés, amellyel falai a fényt, kint s bent, eltolták, már olyan zavart teremtett, hogy mindúntalan ütköznöm kellett, s nem tudtam, miért: mást szidtam a tévedéseimért. Szabó Lőrinc (1900-1957)