Lélekszirteken

Akváriumodba tegyél bele engem, s így, élve legyek ma a polcodon ékszer, lágyan lebegő, puha, néma szobád lassú, fura hajnali dísze, aranyhal, és tégla-alakzat üvegfala védjen, s lassulj ide végre, tapaszd a füled rám, halld meg a csendem! Bozók Ferenc (1973-)

Állnak magányosan vagy sűrű sorban: mindegyikük törzsében más fasors van, minden gyökérben más kapaszkodás és minden kéreg alatt más faélet, ujjlenyomatként más évgyűrűjel. Hatalmas tönkök, néma uszadékfák méltóságában több századnyi csend – pilleidő mellette a mienk. Keresztes Ágnes (1937-)

talán a szél, a bágyadt hóesés – mely itt vackol a szívemben napok óta – emeli rám a csöndet. halkan híznak az árnyak, az óra perceg, mint fagyott forgács: az idő porondját körbeporoszkálják a mutatók, valahonnét eljutnak ugyanoda: ahol még ketten álltunk az osztott ablakok mögött, s ha kívülről néztük volna magunkat, elszomorodunk nagyon: pártütő angyalok. szerelmes vers ez az évszak. tiszta, fehér, akár a teliholdas éjszakák, de hóemberbe harap a kutyacsaholás: elárultuk a másikat, és elárvultunk, mert kiűztél tekintetedből, s kiűztelek: a küszöbön – kintfelejtett jószág – neszez a lelkiismeret. Jenei Gyula (1962-)

Hullnak a pelyhek egyre-egyre, fehér körökben keringőzve, szempilláidra zuhannak, elalélnak és meghalnak. Nézem a pillád lágy ívét, mint gyönge virágkerítést, s mögötte azt a kertet, mely télben is melenget. Csendes az este, menjél be, hullongó álom hintsen be, öröm száll a pelyheken; hóhullás a szerelem. Csoóri Sándor (1930-2016)

Melled alatt tenger lakik abban mosdik fekete hajnal, abban mosdik életem, szép dél, abban mosdik setét halálom. Egyik tenger színe öröklét, másik tenger színe örömzöld, a harmadik megfejthetetlen. Néha haragvó, néha alvó. . . . . . . . . . . . . A kutak is elnémultak amikor a folyó mellett blúzod sötétben széthúztad, s a nagy víz megnézhette melled. Hát én mért nem hallgathatok, hisz számmal nézlek és eszemmel, mikor a semmibe zuhogok, s az leszek, láthatatlan tenger. . . . . . . . . . . . . Magad, ha lehunyod, ha elhagysz, szempillám, barna szirmom elfagy. Dús lombom, koronám lehullik, magamon tipródhatok holtig. . . . . . . . . . . . . Születésedkor hajadat szempilláimba beleszőtték. Teveled nézem magamat, mint embert munka, szerelmet hűség. . . . . . . . . . . . . . Másokról előbb ruha hullik, én belül vetkezem, hogy meglásd, milyen is valóban szemem, ha nem szürkül benne szorongás. . . . . . . . . . . . . . Boldog félszben, a nyugtalan állat szűkölő békéjével teli nézem, ahogy mez

Azok a régi hóbuckolta esték a szomszédokat egy házba keresték, a gondolatok úgy sokódtak össze, hogy várt a szó és nem szólt senki közbe, úgy cifrázták a csöndet, alig halkan, hogy baj ne essék, akkor se, ha baj van, az egész utcának volt egy gyufája, így jobb esett tüzelni rá a lángra, a sodort cigarettát színig gyűrte a lámpabúra szűkölődő kürtje, s a füst keservét aszalódva várta a plafon pár szál öreg gerendája, a kártyalapok összefeleseltek, majd nyugovóra halmódtak a percek, leparázslott a fája vesztett kályha, aludt a ház, még langyos volt az álma, és míg a gondok mélyebb gödröt ástak, nagy erőt gyűjtött létezni a másnap, s míg két szülém bajlódott friss neszekkel, a kis ablakon betódult a reggel, s piciny tüdőmből rászaladt a pára a dunyha finom, deres huzatára. Böröczki Mihály (1946-)

Puha szájjal csókol a csend. Nem történik semmi. Lágy krémfelhők mozdulnak. Lassan. Hozzám törleszkedik a csend. Szép, hosszú, végnélküli hallgatás. Letörli az emlékeket. Üres vagyok. Tiszta. A világ kihátrált belőlem. Meg kellene születni. De hova? Ágai Ágnes (1932-)

Amikor nem vagy itt: fázom, és belebújok a köpenyedbe, magambaszívom a dohány és borotvahab szagát, kinyitom az aktatáskádat, kezembe veszem a tollat, és a jegyzetfüzetet, aztán lefekszem az ágyba, és testednek helyet szorítok, leoltom a villanyt, végiggondolom milyen is volt a veled előtti korszak: várakozás valami biztos bizonytalanra, arra, hogy jössz, és hogyha elmégy, én fázni fogok, és belebújok a köpenyedbe, magambaszívom a dohány és borotvahab szagát, kinyitom az aktatáskádat,… Tehát a tárgyak? Vagy a tárgyakban rekedt mozdulatok? Kesztyűdben ujjad hív, sáladon a kockák felnevetnek. Amikor nem vagy itt, olyan töményen vagy velem, hogy átforrósodom. Ágai Ágnes (1932-)

A végtelen itt van. Fogható, tapintható, simítható. Kényelmes, kellemes, megnyugtató. Elterül, hullámzik, mint a mező teli pirosló pipacsokkal. A végtelen soha nem szűnik meg. Van. Állandó. Örök. Nem fog rajta a mulandóság átka. Ölel, karol, ringat, szelíd, mint az újszülött tekintete, és megértő, mint az Isten, aki úgy nincs, ahogyan van. Végtelenül. Ágai Ágnes (1932-)

Már valahol láttalak, már valahol láttál, minden emberfej ismerős amelyik nincs leszegve. Talán tömegben voltunk a sokaság egyenruhájában lendültünk valamerre egyforma szögben, egyforma dőléssel. Talán a hullám hátán sikongtunk, talán a sarat vertük le magunkról, talán ugyanarra a járműre szálltunk, talán egy ágyban aludtunk. Ágai Ágnes (1932-)

Gyönge pillanataidban légy erős, erős óráidban gyöngülj el, valld be, ha reszketsz, és szívedben lüktet a vér, ha szemhéjadat könnyek feszítik, sírj, kiálts, panaszkodj, ne zárd palackba a fájdalmadat. Szenvedj hangosan, dörömbölj, a néma kín méregként megöl, ne játszd a bátrat, ess el, ha löknek, és ha feltápászkodsz, ne mondd, hogy semmiség! A fegyelem rabruháját vesd le, légy anyaszült, vállald csapzott, megroggyant magad, és üvölts, ahogy a torkodon kifér! Ágai Ágnes (1932-)

Mikor csak magam, … És senki más… Kizárt világ, tűnő varázs. Valami furcsa hangulat, hangtalan léptek, tehervonat, az állomás, koszos padok. Megfoghatatlan dallamok. Egy láthatatlan zenekar, hangol a ködben, engem akar! Gitáros kellene nekik, – Játszanál velünk? – kérdezik. – Én már nem!… Én már nem tudok! Ujjaim acélsodronyok. Gitárom visszaadtam rég, a fának, amiből metszették. – Most megyek! Adjatok utat! Nem vagyok, csak egy mozdulat a tovatűnő éjszakán. – Pipacs a töltés oldalán. Gámentzy Eduárd (1963-)

Teli van hóval a szám, megint teli van hóval – Kinek mondhatnám el, hogy már halott vagy két órája? Magamnak mondhatom csak: az első idegennek. Itt van egy sál a nyakamban, mintha öltöznék s mennék hozzád, pedig csak állok egy megbillent lámpa alatt a kihalt hegyen, sálamon még itt van a kezed nyoma. Csoóri Sándor (1930-2016)

Pedig nem látványos az elmúlás itt, csupán az évszak lassacskán lehűl, és nem is az számít, hogy az a másik én maradtam belülről egyedül. Mint kék kristályt, őrzöm emlékedet, mit mondhatnék, kibírom nélküled. Imre Flóra (1961-)

a szavakat ki nem mondani könnyebb könnyebb nem írni le a sorokat félig olvasva becsukni a könyvet kihúzni azt, ami még megmaradt nem járni végig ezt a hosszú völgyet és félrehúzódni a gondolat elől, mielőtt testet ölthet hunyt lélekkel várni az ég alatt mert ismertünk minden történetet bárcsak lehetne ezt itt nem ismerni hogy milyen úton és merre vezet nem tartani már számon azt, hogy mennyi indulat nélkül nézni, hogy pereg perc, nap és év, minden és semmi, semmi Imre Flóra (1961-)

Az árnyék, mint a kés, szalad az arcomon. A csend ropog. Magammal együtt láttalak? Megráncosodtak a napok. Szél. Túlvilági szél süvölt A csillagok ágai közt. Mint a líra, hideg vagyok. Csak a fájás; mi sem maradt. Kövek. Kövek és lábnyomok. Kuporgok súlyos ég alatt. 1983 Imre Flóra (1961-)

elbontották a parkot is a téren ahol szerettük egymást, nyoma vész a térbeli környéknek észrevétlen halványul álom és emlékezés a test, a test is már régen nem az kicserélődtek lassacskán a sejtek rég elvirágzott már az a tavasz ki tanúskodik, ha te elfelejted csak a szavak maradtak, csak azok csak ez a mondhatni, költői vágy a megfogalmazás, mit elhagyott a testmeleg csupán, a puszta tény valakik szerették egymást, de már csak a névmás mondja, hogy te meg én Imre Flóra (1961-)

A rókabundás alkonyat most lendül át az égi partra, s csillag-sövényen fennakad bozontos, rozsdaszínü farka. Kitépi és tovább szalad, nyomára forró vért csöpögtet, és mint pityergő vadnyulat, kiejti szájából a földet. Baka István (1948-1995)

szívünkbe titkos csend oson nyomul az ősz a városon virágtalan és jeltelen nyomunkba lép a végtelen Mahagóni Eszter (1970-)

és a szemed, a két szemed mélyenincs örvényébe vesztem rejtettél és rejtettelek a szám a szád, kezed kezemben állok és nézlek idegen tengerek vetnek partra holnap csupasz leszel és védtelen rejtettelek, rejteni foglak Imre Flóra (1961-)

Az Isten küld, testvéreim tinéktek, hogy sugarai eleven tüzét, amik arcáról a szívembe égtek, sugározzam csendesen szerteszét a testvéreknek, kik az éjben járnak. Az Isten küldött, szentjánosbogárnak. 1916 Sík Sándor (1889-1963)

mi közöm volt nekem az efféle szálkás tusrajzokhoz a sárral összefagyott szalmatörekhez a bőrt húzó szívet szorító nagy hideghez a kínhoz – vagy csak a kemény kicsi gondhoz? nem vágytam én még átlátszó tavaszra se csak a nyár az a testre maszatolt csillogó ruha a kreolnak az a tömör sárgás bársonya a simuló vörös napselyem: az volt az enyém kerültem én az életem is ha rásötétedett – s most nyugton várom hogy itt érjen a tél nem pakolok ahogy az első köddel riadalom vegyül az állathangba maradok – ebben a téli szerelemben a virradat rendesen álmatlanul ér és szokatlan nyugalom fog el látván hogy itt minden fehér vagy fekete Falcsik Mari (1956-)

A hópehely szeretnék lenni Karácsony éjszakáján, Amely a válladra hull. A csillag alakú hópehely az égből, A fény, amely rád csorog Az utcai füzérből. Érintetlen, de mulandó díszed, Amelyet megcsodálsz De már csak vízcsepp. Ragyog a fényektől, aprócska szivárvány Játszik most neked éjféli királylányt, Mesefilm. Nem vagy egyedül. Ha a magányos szél füledbe hegedül, Az égből lehullt Kis hópehely vagyok. Vegyél észre Mielőtt elolvadok. Lennék a havazás, Vagy a kandallóban izzó Tűzforró parázs. A maró hideg, A csontig hatoló, Hópehely, olvadó, A karácsonyi reménysugár Ami elkísér, A szeretet ünnepén. Lennék az éj, ha átölel. A remény, amely nem jön el, De csak magányos hópehely vagyok Vegyél észre Mielőtt elolvadok.

Gyújts jó tüzet, ha jön a vándor. Melegítsd ki az éjszakából. Etesd meg, éhes. Igyon, ha bort kívánna. A hajnal elűzi. Hadd legyen szép az álma. Birtalan Ferenc (1945-2018)

Csillagot láttam a szemedben – egy könnycsepp volt kibuggyanóban, még rá is csodálkoztam hosszan, és fájdalmasan megszerettem, mert én okoztam. Mert az életem annyi botlás, és mennyi álmom a romhalmaz: a könnyed kellett, amíg hallgatsz, egy tiszta csillag, hogy azon láss és légy irgalmas. Kis csepp, a harmaté ha ennyi, ám benne fájdalmad a tenger, mégis tűrted, hogy hideg szemmel ne ítéld azt, akit szereteni akarsz, mert ember. S éreztem, megszorítva formás kezedet – mellyel letörölted – hogy olyan kapocs rajta a könnyed, mint ami kicsi hegyi forrást óceánokkal összeköthet. Simon István (1926-1975)

Már a tél elérte a várost, plakátok nyalják a ködöt, a szerelem sós íze magányos számat marja, mint két pólus között a neonfény északsarki, havas tündöklése – a szerelem szívem s szíved közt hatalmas ívként kigyúlt: nem vagy velem. Szabad kóborgó, ámulok, önként a karodba mi űz? A tél fehér pincéibe lucsok verte tavasz fénye betűz, így omlik össze majd a gőg, és fortyogó kamaszkorom, fennhéjázása összetört szelíden szóló szavadon. Csukás István (1936-2020)

Augusztus halk tisztásain, hol násza volt, a szél hűs áramán a nyír s a nyár már lassú táncra kél. Karjai közt kék lengeteg lebeg, s a szerelem átszikrázik, még átremeg a levélréseken. E ringásban még hinni kell, míg áll e néma bál – a fák mögött, a tánc mögött már párolog a Nyár. Farkas Árpád (1944-2021)

A szerelem bennem hánykolódik. Halkan! – csak észre ne vegyed! Úgy tûnik néki: megalázták, s most súrolja bent a mellemet. Mert belém ölelted azt a férfit, ki egykor téged megölelt. Cipõje sarka kopog bennem folyton, míg melletted megyek. És velem van boltban s piacon, és fát vág és verset ír velem. Föléd hajolunk – én nézlek hosszan. S õ megcsókol téged csöndesen. Mert idegen bennem az a férfi, mint fogaim közt a nyers homok, a párbeszédekben sziszeg némán, és hallgatásunkban csikorog. Az éj markában mellém fekszik, hasonlítunk, mint két dió. Az éj markában megfeszülünk –: melyik az összeroppanó? S már hiába minden nyakas mentség, e csikorgás õröl, eltemet. A szerelem sír a csontjaimban. Halkan! – Csak észre ne vegyed... Farkas Árpád (1944-2021)

A pici ezüst harangokat ki rejtette el benned? Mikor születik s meddig bolyonghat bordáid alatt az a kicsi meleg szél, mely csengve az ezüst harangokhoz ér? Folyók is csoboghatnak benned. Szemedben smaragd erdőkre, hegyekre látni. De milyen derűvel lehetnek áldottak a mélyben a rétek, honnan felém csordulnak most a nevetésed fehér margarétái? Mert féllábon ugráló, rövidnadrágos víg kölyök vagyok én ilyenkor. Belebokszolok a levegő puha gyomrába és csilingelő vaskarikákat kergetek, vagy biciklicsengővel csengetek – Szétrebbentem a parkokban a szerelmeseket. Mind, mind gyűljenek össze az öröm porcelán ragyogású kupolái alatt, igyák beláthatatlan tiszta mélyekbõl felbuggyanó ezüst hangjaidat. Kalászok csengését, hegyek ébredését, erdők örvénylését érezzék ők is, amikor nevetsz, s a hangodból felzúgó nagy, zöld vízeséseket. Zuhogj, zuhogj, édes áradat. Mosd le bőrömről a sót, szemem alól sötét árnyékaimat. Napi fáradtságok görcseit oldd ki bennem, ha lehet – Halálig őrzi tisztaságom a neve

Élni kell, ugye, gyönyörűm! kötélen repked az ing. Ropog a levegő köröttünk: Nőnek a gyermekeink. Ők írják dalunk is maholnap; Megfagy az ing odakint. Karjával integet ő - Voltam ki voltam Szószaporító korban Írógép-billegető. Élni kell, ugye, gyönyörűm, Szigorú télben az ing. Ropog a levegő köröttünk. Nőnek a gyermekeink. (1994) Farkas Árpád (1944-2021)

Szavak, csodálatos szavak. Békítenek, lázítanak. Eldöntenek egy életet, följárnak, mint kísértetek. Szárnyalnak, mint a gondolat, görnyedve hordnak gondokat. Világokat jelentenek, meghaltál, ha már nincsenek. Dalolnak és dadognak ők, gügyögnek, mint a szeretők. Ölnek és feltámasztanak: szavak, csodálatos szavak. 1934. Juhász Gyula (1883-1937)

Tépd ki a testemből testedet, arcomról hántsd le arcodat, szememből vájd ki szemedet, sejtjeim közül a sejtjeidet, keresd ki, szakítsd ki magad, gondolataimból a gondolataidat, emlékeim közül az emlékeidet, beteg testemből a betegségeidet. Kérj vissza mindent, s ami megmarad, az is te vagy, s az iszonyat. Hervay Gizella (1934-1982)

Minden ölelésem egy világ, minden ölelésed világok világa, részrehajló, gyönyörök termését ünneplő nász. Holnap újra kibontalak a ragyogásból, szemed fényét imádom, ajkad bársonyán pihenek. A végtelen tavában fürdetlek, puha gondolattal takarom be mosolyod, hogy ne röppenjen el. Böszörményi Zoltán (1951-)

Párom ma jön, ajándokul bibor szerelmet hoz nekem, s hogy édesb legyen benne bíznom, messziről jön és idegen. Ugy-e azért késtél soká, hogy harmatos kín hamva lepjen, hogy nyári napok forró lázán, mézzé vált vágy verje ki testem. Csudálkozva nézem karom, mint hajlik ölelésre íve, mély gyökerű gyönyörök íze, gyülemlik csókká ajkamon. Bő fényözön csurog a kerten, sok ízzó kelyhű tárt virág, én és a kéklő szilvafák állunk, várunk napfénykeverten. Nem is akarunk más gyönyört, elég lesz, ha duzzadva éled érett testünk – és ha tevéled kemény szívem gyengére tört. Lesznai Anna (1885-1966)

Azt hittem, hogy világ csudája vagy, őrjöngés, álom, nyíló végtelen, ma azt tudom, hogyha nem vagy velem, nem vagyok, nem játszom, nem létezem, felhők fehérje a szemembe fagy. Azt hittem... Mit? Hogy meghalok teérted. Mint a végsőkig űzött angyalok. Ma azt tudom: szívemre térdel térded, és fuldoklom, ha látom szemfehéred, és nem meghalni - élni akarok! Úgy fúj a szél - hiszen most március van - hogy elrepül a szájam, a kezem, és a testünkben nyíló tereken csak vonítok és verejtékezem ebben az istentelen márciusban. Zseni, az vagy, kölyöknyi és libányi, végül is zseni vagy és liba vagy. A szerepedet könnyű kitalálni: Azt hittem, hogy a világ csudája vagy, de annál sokkal fontosabb. Gyurkovics Tibor (1931-2008)

Pók-korában jól ismertem kegyedet, lenge háló csücskén fogtunk legyeket. Fölöttünk egy kancsal poszméh lebegett, nyolc kacsója is volt Önnek, s ezeket mind megkérte az a méh, kit kegyed három álló hétig szeretett. S végül persze megevett. Rákos Sándor (1921-1999)

ez az a perc: egyszerre tiszta lett akár a hangod a kusza zsivajban szokatlan éles és egyértelmű hogy miben is osztozom veled amikor hirtelen megeredt nyelvvel kiadod minden nyűgödet hozod a sorsod én pedig itt vagyok meg fogom próbálni hogy újraírjam ígérek fűt-fát s meg is valósul amíg majd rám hagyod most is: ha hitetlen az égre nézel azért csak hallgatod idehajolsz kezed a térdemen szemedben már-már kedv ami csillan és hogyha gúny azt még inkább meg lehet értenem nézem a kezed de nehogy elillanj megfogni nem merem Falcsik Mari (1956-)

felázott rossz utakon idetévedt kicsi ember reszketünk: nem tudhatom én se nincs-e nálam fegyver s mi hívott: meleg alom rejtett vacok közös rongya vagy csak a híg patanyom s lesz-e barlang lesz-e horda vagy csak a nyíló kezek ez a félig kinyílt lélek amiből nem ismerek csak annyit hogy én is félek Falcsik Mari (1956-)

mint akinek félig vagy már nincs is arca: többnyire profilból gondolsz magadra vagy felülről – nincs több mint ez a sapka s még egy-egy kölykös félvigyor az a ferde fintor mi őriz míg csak kilépni lenne jó a képből s nem nézni többé erre hanem el! csak el! az ellenkező partra! míg majd oda se: csak végre magadba – addig ennyi: a fintor meg a sapka Falcsik Mari (1956-)

Tavaszi szél érdes fuvallatával arcodon sietsz a gallyakkal behullott úton. A kerti kőurnákból félrecsúszott hósapka alól föld feketéllik. A tavalyi fű igyekszik zöldellni: hálás a benne még egyszer gyönyörködő szemeknek. Hát megint a megint. Arcodhoz közeledni, melegén olvasztani a szem száraz jegét, kószálni veled - újból reménybe züllötten. Petri György (1943-2000)

Keresni, várni, semmit sem akarni, szeretni, vágyni, egyedül maradni. Nézni a világot becsukott szemekkel, látni azt, amit még nem látott meg ember, gyönyörködni titkos, mély harmóniákban, emlékezni arra, mit sohasem láttam. Szeretni, imádni a szent tisztaságot, a szelet, a felhőt, a havat, az álmot. Tenni a helyeset, nem kis örömpénzért, nem a túlvilági örök üdvösségért. Tudni, hogy nincsen cél, tudni, hogy nincs Isten, félni, hogy talán még igazság sincsen, tudni: az ész rövid, az akarat gyenge, hogy rá vagyok bízva a vak véletlenre. És makacs reménnyel mégis, mégis hinni, hogy amit csinálok, az nem lehet semmi. És örülni tudni a nagy megnyugvásnak, a fájdalmat, örömet gyógyító halálnak. Teller Ede (1908-2003)

Jaj szeretlek, jaj nagyon szeretlek, lázas homlokomra hull a hó, bontsd meg ágyam hófúvását, kedves, drága tested legyen takaróm! Jaj szeretlek, jaj nagyon szeretlek, gyöngyül arcod, ajkam csupa vér, lobbog nagy szemem zsarátja, reszket, lábad úgy kalimpál, Holdat ér! Rengünk ritmusán a tengereknek: jaj szeretlek, jaj nagyon szeretlek. Utassy József (1941-2010)

Ökölbe szorított kézzel alszom, de kedves, rád én nem haragszom: ökölbe szorított kézzel alszom. Tündöklik, rezeg, ráng roskadozva idegrendszerünk mimózabokra: tündöklik, rezeg, ráng roskadozva. Így élünk. Tetőtől talpig fényben. Sem Isten, sem ember előtt térden! Így élünk. Tetőtől talpig fényben. Utassy József (1941-2010)

Aludnod kell, pillád nehéz s az éj sötét vadon, kicsiny leány, a szél merész: elbabrál ajkadon. Aludj, vigyázok én reád, nem hagylak itt, ne félj, vigyázok, míg könnyű ruhád elmossa majd az éj. Megvédlek én, ha kósza vad zavarná álmodat, föléd hajlok, ha halk szavad álmodban hívogat. Aludj, a csend körülölel, miként a két karom, aludj, ne félj, aludj: szíved zenéjét hallgatom. A szél nagy úr: hajlong a lomb, ha jönni véli őt, aludj, kicsiny, pihés galamb, aludj, jó ágy a föld. Mécses nem ég, tűz nem lobog: sötét vadon az éj, aludj: az alvók boldogok, az álmuk égig ér. Végh György (1919-1982)

Kék már az ősz, akár a szilva hamva, maradj velem, ne hagyj, ne hagyj magamra. Maholnap itt a hó, a dér, a harmat, szeress nagyon, kívánlak és akarlak. Még csillag nincs, az este fénytelen, tenélküled minden reménytelen. Amott ezüst vitorla szárnya lebben az ónnal-szőtt higany-szín szürkületben, borzong a víz, villózva száll a fodra, ha itt volnál, ráhajlanék karodra. Hol vagy, ó merre vagy, mily tájakon, átfogja torkomat a fájdalom. A felhők vére rőt, s a vízbe csorran, kék sellő úszik itt a gyöngy habokban. Egy templom tornya felkiált az égre, emlékezz mindig rám, szemem színére. Az égen dél felé egy fecske száll, a boldogság, a nyár oly messze már. Végh György (1919-1982)

Amikor hó van és fagy, én akkor is fürjes tavaszban járok, – de csak ha velem vagy: Tenélküled hideglelősen fázok; öt-lépésnyi szobám kietlenül nagy; rámdermednek tarajos jégvirágok… Hallasz csengve didergő dallamot?: Semmi! Ne félj!: Csak a magány kolompolt; s hol nincs már semmi íz, számban a kortynyi víz ajkaid égő hiányára gondolt – s koccanva megfagyott… Vitó Zoltán (1940-2011)

Én én vagyok magamnak, s néked én te vagyok, s te én vagy magadnak - két külön hatalom. S ketten mi vagyunk. De csak ha vállalom. Radnóti Miklós (1909-1944)

Aranyzsinórra fűzve fel a szerelem nem múlik el. Aszú-szőlőnek édesét esztendőkig nem veszti el. Aranyzsinórra fűzve fel, ingben, ing nélkül át-telel. Károlyi Amy (1909-2003)

Nem amit adsz: a szád szétnyíló rése, nyelved hegyén a méz, a csorgatott, s nem ágyékodnál a lágy hajlatok, s nem a szíved felgyorsuló verése, nem combjaid árnyékos kikötője, nem csípőd, melled, vállad vagy szemed! Mind véletlen, nincs benne érdemed, te sem vagy más, mint gének eredője. Ahogy adod: a hozzámsimulásod, lendületeid, habozásaid, ahogy magad a bőröm alá ásod, ahogy a karod húz és eltaszít, ahogy olvadsz és oldasz az öledben: ez már te vagy. És csak te. Csak mi ketten. Jatzkó Béla (1919-1975)

Mikor ködbe vont partokat bontogat a hajnal, s a bölcs vízen elúsznak az álmos, nagy hajók, és sirályok suhannak tűnődő szelekkel, úgy hiszem talán – akkor érkezel… Mikor az alkony ölében megmoccan a bánat, s mint kidöntött fákat, úgy ölel a föld, csak erdők avarának puha csendje neszel, úgy hiszem talán – akkor érkezel… Mikor az éjben gyertyát gyújt a remény, s egy mélyebb éhséggel vágyom szavadra, hogy lelkemből szeretlek – félve suttogom, már eljöttél hozzám. Nem hiszem – már tudom. Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)

Az élet fut el így a félhomályban, az arcod egy percre felragyog, égmély a két szemed, iránytalan zuhan tér és idő, te tartod, ha tartod valami pályán a lelkemet. Imre Flóra (1961-)

Téblábolok, toporgok, várlak, vártalak már minden zugában a városnak, várnak, ősznek és nyárnak, magányában üres szobámnak, minden pillanatában az életnek és rászedett halálnak. Jöttél már korán is, de többnyire késve. Céda, múló időnket herdálva. Máskor mosolygó vággyal a torlódó, béna autók fölött szállva, s érkeztél néha letörten, fázva, a tudatlan, léha világtól bántva, de jöttél mindig. Nem tudhattad, ki vár, a keserű bohóc, kinek az álságos derű az arcára fagyott, mint a viasz, Vagy a boldog kamasz, kinek legszebb öröme, ha veled kiflit, szép szót megoszthat. Egyet tudhattál: nálam a szerelem vár. Gere István (1949-)

a sötétség kétségbeesve kapaszkodik az ablak- üvegre zord téli este a percek cserbenhagynak kiégett öreg csillagok hamuja hull szemedre az idő cseppköve ragyog reszket a semmi teste Fecske Csaba (1948-)

Fáradnak az esti fények, hideg csövekben neonmagány, kirakatok fölött zöldes-kékek, sárga csordogál a bérházak falán. Puhul a zaj, alig cikkan a villamos, halkan billeg a körút ráncos hasán, a szél gyűrött újságot pofoz, bakancsát kifűzi néhány platán. A Lánchíd fázik és összehúzza magát, reméli, így talán befér az alagútba, s az majd betakarja, akár egy nagykabát, fénylik rajta a lámpaburák gombja. A Margit-hídon Pest átmegy Budára, ölelkezik a Deák és a Széna tér, a holnap lassan rácsúszik a mára, s Hold-piercinget csináltat az éj. Fövényi Sándor (1961-)

Szatén kabát a széken. A hold frissen vert érem. Csak holnap lesz kerek. A kobalt fény az égen elfedte a hegyek csúcsát a messzeségben. A rétre társzekérrel hozzák most a homályt. A fenyők közt az éjben az út opál fonál, de elszakadt a vége. A vízesés fehéren lóg. Azt hiszem, hogy áll. Szatén kabát a széken. Faludy György (1910-2006)

Délben ezüst telihold a nap és csak sejlik az égen. Köd száll, lomha madár. Éjjel a hó esik és angyal suhog át a sötéten. Nesztelenül közelít, mély havon át a halál. 1941. február 11. Radnóti Miklós (1909-1944)