Gere István: Jöttél mindig

Téblábolok, toporgok, várlak,
vártalak már minden zugában
a városnak, várnak, ősznek és nyárnak,
magányában üres szobámnak,
minden pillanatában
az életnek és rászedett halálnak.

Jöttél már korán is, de többnyire késve.
Céda, múló időnket herdálva.
Máskor mosolygó vággyal
a torlódó, béna autók fölött szállva,
s érkeztél néha letörten, fázva,
a tudatlan, léha világtól bántva,
de jöttél mindig.

Nem tudhattad, ki vár,
a keserű bohóc, kinek az álságos derű
az arcára fagyott, mint a viasz,
Vagy a boldog kamasz, kinek
legszebb öröme, ha veled
kiflit, szép szót megoszthat.
Egyet tudhattál: nálam a szerelem vár.

Gere István (1949-)