Lélekszirteken

Nem tudom, mit kezdjek a kezeimmel — illetve tudni tudom: ott a golyóstoll, a boríték, vagy épp a kávéscsésze, az ott a füle, meg kéne ragadni; egyikkel a másikat megcímezni, amazt pedig a számhoz emelni és kiinni (nocsak, a szám s a nyelvem is jó valamire), csak épp — minek? Nélküled dohos a levegő, mint egy szellőzetlen pincében, fűrészpor-ízű a legpompásabb pecsenye, egyik honlap unalmasabb s szánalmasabb, mint a másik, kár kiállniuk hajnalban a buszoknak a garázsból, a kávézóknak kinyitni, s hogy emberek egy fehér falra bámuljanak, ahová egy villódzó fénykúp mozgóképeket vetít, vagy föl egy színpadra, ahol reflektorok poros fénykévéjében vagy kimódolt félhomályban más emberek úgy tesznek, mintha — az egyszerűen abszurdum; mért vannak ezek szabadlábon?! Nélküled lehet, hogy ötször fényesebben ragyog a nap, kétszer olyan virgoncak az ide-oda nyilalló szitakötők, és ötször boldogabban cirpelnek a tücskök. Az én tüdőm, mellkasom meg            ...

árnyékába süllyed a kő mintha más is sírna mikor téged vallat a vak idő s fölrebben nyomodban a por mint tavalyi madár amely távollétében énekel kútból emelkedik a szomj és lámpából a sötétség szüzességed álma virraszt megbotozott szívedben az erdő lassan elindul bár még tartja magát a nyár kedvére való helyet az unatkozó nap nem talál a fénye szinte megvakít halott hangokra lel a fül rám bízza féltett titkait aki nincs már csak itt belül Fecske Csaba (1948-2025)

Mit tudtunk mi órákon át mondani egymásnak, abban a sötét némaságban? Elrejtőztem a kukázók elől a könnyeim mögé. Minden szó könnyű a semmi súlyához képest, amely szavakat gyűjt a súlyához. Körbetekeri a nyakam, és nem vigyáz rám. Lelki kukázó, aki érzelmekre vadászik a sírgödörben, aki mellette ül, abban. Te csak merülj!, te sötét éjszaka, alám. Elosztottuk a szavakat, egymás közt, de nekem egyedül az érzelmesek jutottak, ami a halálba visz, egyedül. Megmenekültél, de közben kitaláltad, hogy megmenekülsz, és ezért megmenekültél. Arról beszéltél egyfolytában, amiről nem szabad beszélni soha, ha beszélni akarsz egyáltalán, és végighallgattattad azzal, akit minduntalan nem végighallgatónak hívtál, mert arról beszélt egyfolytában, amiről nem szabad beszélnie, ha beszélni akarna egyáltalán, és végighallgattatta veled. De akkor már csak egyetlen csupasz, reszkető, meztelen csönd maradt, két tenyér közé fogva, itta a szavaid. Mit tudtunk mi órákon át mondani egymásnak, összezárva? Volt...

Kosztolányi Dezső nyomán  Se éjjel, se nappal nem nem járhatok ott, hol bíbor lázban hánykolódhatok — az az üvegajtó, a zajtalan, a hangtalan csak pirkadatkor áll elém, a csupa ezüst, csupa arany, a sarka tűz, kilincse fém — az égbolt résnyire nyitva már, és titkon beleshetek én, ki a hajnalhoz úgy sietek, hogy zokniban, karórában alszom el, és ébredve már pattanok, rohanok, gyújtanék föl ágyneműt, matracot, mint börtönlázadáskor szokás, hogy a hajnal végre itt, hadd bámuljam benne arcomat, akár vak tükrök lemezén, igazi arcomat, mely reggelre mindig eltűnik, és aztán nincs többé remény, a nap és az est hamuval telt urna, de ha ébred bűvös, tükrös ajtómon a fény, újra láthatom, amit régesrég ismertem én, csupán egy tükör az egész, és aztán nincs többé remény, míg úra fel nem lobban, mit nézhettem közelről, meghatottan, múlt hajnalban is jártam ott. Turányi Tamás (1966-)

Talán már épül benned egy híd, fényből és füstből, amin elindulsz, hogy átérj másik oldaladra. Vagy netán egyszerre vagy várvédő és ostromló katona, létrákon igyekszel fölfelé, égi bástyák magasába, és amikor felérsz magadhoz, a másik létrádat mindig eltaszítja. Földre zuhansz, a fejed mégis felhőkbe ütöd bele, a panoráma egészen közel kerül: orrod előtt hangya és gyorsvonat. Egy másik történetben folytatódsz, elágazol, spirál, ellipszis leszel, egy kolostor merengőjében imádkozol, olyan lassan, ahogyan evezni tudna benned a láncra vert folyó, az arckönyvben lapozgatsz lázasan, próbálsz valakit megtalálni, és örömszakadtáig ragaszkodsz életedhez. Egy néma serpára bízod magad, amikor eldöntöd végre: az alaptábort elhagyod. Filip Tamás (1960-)

amikor kidőlt a szén a zsákból J. A. kisfiú sovány válláról a fagyos földre a pályaudvaron és a fekete göröngyök lelepleződve mint idült bűneink szétgurultak nem lett melegebb a világon csak a neszek szaporodtak a durva tél részvétlen neszei de hát ez is valami amikor mélyen hallgat az Isten és akár a téli fa árnyéka tűnik el nyomtalanul a reménnyel vemhes pillanat Fecske Csaba (1948-2025)

(Vö. Nitezsche: „Mintha nem lenne mindegyik szó zseb is.”) lyukas zsebemet lyukas zsebemnek hívom és pontosan arra használom amire alkalmatlan telepakolom mindenféle dologgal amelyeknek nélküle nem lenne helye ezért nélkülözhetetlen noha folyton keresgélem az elveszített tárgyakat, akár ha szavakat Jász Attila (1966-)

Préselt, gyűrött múlt, mennyi hajnal van benned, esők, darazsak emléke, június hülye íze, keserű, gyógyító nedvek, rostok, a nyelés élvezete. Inak és erek, alkonyi szomorúságok, óvatos érintések, most múljatok! Magány és együttlét, fegyelem és figyelem. Egymásba nőtt varratok, seb és lemondás. Belőletek is elég legyen! Suttogás és szomj s az a sok kitérő, kisiklás. Erdő szaga, könnyek, szavak: egy ujjbegyen. Felissza egy itatós, mint a kiöntött tintát. Aggódások pora, nevetés, vihar. Áldás és átok. Minden egyetlen pirosló szőlőlevélen. A lét akar szólni, mint hullás és bomlás. De nem érek rá éppen. Nincs megoldás. Kántor Zsolt (1958-2023)