Németh Zoltán: Olvashatatlan

Mit tudtunk mi órákon át mondani egymásnak,
abban a sötét némaságban?
Elrejtőztem a kukázók elől a könnyeim mögé.
Minden szó könnyű a semmi súlyához képest,
amely szavakat gyűjt a súlyához.
Körbetekeri a nyakam, és nem vigyáz rám.
Lelki kukázó, aki érzelmekre vadászik a sírgödörben,
aki mellette ül, abban. Te csak merülj!, te sötét éjszaka, alám.
Elosztottuk a szavakat, egymás közt, de nekem egyedül
az érzelmesek jutottak, ami a halálba visz, egyedül.
Megmenekültél, de közben kitaláltad, hogy megmenekülsz,
és ezért megmenekültél. Arról beszéltél egyfolytában,
amiről nem szabad beszélni soha, ha beszélni akarsz
egyáltalán, és végighallgattattad azzal, akit
minduntalan nem végighallgatónak hívtál, mert
arról beszélt egyfolytában, amiről nem szabad beszélnie,
ha beszélni akarna egyáltalán, és végighallgattatta veled.
De akkor már csak egyetlen csupasz, reszkető, meztelen csönd maradt,
két tenyér közé fogva, itta a szavaid.
Mit tudtunk mi órákon át mondani egymásnak, összezárva?
Volt egyetlen szó is, amelyet úgy használtunk, hogy nem tudott róla?
Te ismersz ilyen szót és ilyen hallgatót?
Azt a keveset, amitől nincs több, azt hová vigye, hova rejtse?
Ott maradt egyedül a rejtekhelyen a szavakkal, amelyek nem adtak
helyet maguk mellett, amelyek mellett egyetlen milliméternyi
üres hely sem maradt, ott húzta meg magát.
Akart találni egyetlen szót, tudod, de abban a zűrzavarban nem ment ez sem.
Hiszen tudod: a lelki kukázók könyökig túrnak, és szavak gyűjtik őket,
de abba a használatba, abban a használatban,
szavak gyűjtik őket, elvesztett, elvesztegetett szavak,
szavak, eltűnt, elvesztett árnyak, olvashatatlanok.

Németh Zoltán (1970-)