Lélekszirteken

túl sok az érzés, emlék, elsuhanó test, s az eltűnés, tűnődés visszaviláglik az agyban – titkos ágyak árnyai telnek föl tiszta értelemmel, vágyakozással. Kovács András Ferenc (1959-2023)

nincs rá magyarázat, csak hogy angyalok takarják ki előlem. ha nem látszanak is, a szárnyukkal könnyedén kitakarnak bármit. van, hogy előbb tudni valamit, nem segít. ezt jó megjegyezni a korban, amiben már nem a tudásért, hanem az előbb tudásért megy a verseny. avagy nem jobb azon a hangon hallani a halálos ítéletet, amiért élni is érdemes? nekem elhiheted, én éppen az a sokadik vagyok, akinél felhagysz a számlálással: a csillagokat sem jelöli ki semmi ennél pontosabban. Hegedűs Gyöngyi (1967-)

Most itt vagyok az aranykapunál. Pilléreit búsan átkarolom és sírok és nagy szívvel jajgatok fekete koldús arany romokon. Félénk kezekkel hozzád tapadok, fogadj be engem is, aranykapu, virrasztástól vöröslik a szemem s a holnap, jaj, ki tudja, hova fú? Kilenc évig bőjtöltem érted én, kilenc tündértáj messzesége hítt, régóta lestem holdas ablakon kilencszer szép fehér tündéreid. Add nékem őket. Víg bohóc leszek, majd táncolok szökőkutak felett. És bűvölő dalokat dúdolok, hányom nekik a cigánykereket. Gazdag szívem keleti gyöngyei és színes álma mind aranyszemét, te százszor áldott, százszor átkozott, te szép és szörnyű, kiöntöm eléd. Nézd, rádhajolok mostan szótalan, csak koldus görbed ilyen csendesen. Szobrok között síró szobor vagyok s két könnyező gyémántkő a szemem. 1910 Kosztolányi Dezső (1885-1936)

Egy utazás arra is jó, hogy. Más fényben lásd a megszokott tájat a vonatból. Vagy ismeretlen tájak surlófényeit figyelhesd hosszan, hisz nincs idő. Levelek hullanak a fákról folytonosan, mintha sosem fogy- nának el. Aztán mégis. Kopasz fák süttetik magukat a délelőtti fényben, de bőrük már nem melegszik át. Lassítani kéne, átölelni őket, átadni valamit cserébe, azért amit folytonosan kapunk tőlük. Mindegy, hogy hívjuk. Vagy nem hívjuk sehogy. Mindegy. Jász Attila (1966-)

Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt fejemre a perc lágy, szirupos árja, a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs, magányom mégis csonthéjába zárja. Kemény vagyok és omló por vagyok, nem olvadok és nem köt semmi sem, ketten vagyunk, mikor magam vagyok, a lelkem szikla, testem végtelen. De mindez fáraszt. Indulnék tovább, Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek, – csak már az emlék és valami vágy fogyó türelmem alján felderengtek. S mig ülök, hűs hajnali ágyamon, s mint szemem alját kék lepi a házat, belenyugodni lassan, bágyadón, majd megtanít a virradó alázat. Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

Egy árny vagy már, lépéseid lassú vonszolása a lépcsőkön felfelé. Tapogató ujjaid között zsebkendőbe sírt alázat. Házad előtt a füves árkokon is átszökdelt az idő, szűk szoknyában átugorva, felhasítva szövetét a délelőttnek. Távolodott minden. Az érő gabonatáblák sárga izzásában zsong, zizeg a nyár. Felhajtott kötényedben az útszélről felszedett kláhás kalászfejek pihennek. Morzsolod napjaid, pattognak az érett szemek konyhád kövén. Ostorral hajtanád az időt, hogy ebből elég már! Túlsietni, túl lenni mindenen. Mezítláb, s egyedül, persze mindig egyedül. Csendet zizeg a gyom. Az éjszakák vetkőztető sötétségében egyre csupaszabban, egyre kétségbeesettebben élsz. Kihullott belőled az idő. Simek Valéria (1953-)

Iszik egy kávét, Mozart úr kérem, ezen a lompos szombaton? Ha abbahagyná a zongorálást, hallanók az esőt, és ha nem is. Igen szép ez a muzsikája, hány cukorral kéri? Jó erős, lepusztulnak a macskák a háztetőről, bizony mondom, gondolom, fölkavarja, lám, uraságok érkeznek bérkocsin, kávéra tán azok is, csak csöndesen kavarni, oda-odaütődik, én tejjel felhígítom, akár a lompos szombat, ahogy a kanalával, oda-odaütődik, tempozó zongorája a messzeségek üvegéhez, szóval cukorral, lassúdan kiolvad, végül a lemez percegése az alján összegyűlik, a zacc a csöppnyi udvaron, látom, s el is felejti, hogy kávéval zavartam. Parti Nagy Lajos (1953-)

Néha jó volna elfogyva, elvékonyulva, mint árnyék a hegyen: nem várni és nem figyelni, csak járni föl-le a dűlőutakon, tűnődni és tünedezni közben a kiürülő égek szélén, áthatolni az őszön, és a sárga levelek zuhanásának nyomvonalán meg az elalvó gyökereken át elérni a föld szívét. Fátyol Zoltán (1954-)

A kert kihalt. Árnyát a lombnak fény nem rajzolja körbe, tükrét az este összetörte. Lombszöcskék hada szól – kollektív magány – kúszik a csönd az idő falán. Barbár szó oson, riad a lélek, most veszíti el gyermekarcát: Tükrét az este összetörte. Aknay Tibor (1944-)

a hosszú vesztegzár alatt visszájukra fordultak a szavak – csak az maradt aminek muszáj maradni – fárasztó az örökös egyirányúság kezdet és vég között s hiába szólítanak invitálnak csalogatnak felismered: csupán álarcos szobortoborzó ez ahol díszletként kell viselkedni – ellenállsz a kísértésnek – azóta átnéznek rajtad már senki se vagy mert nem tudtad átélni a percet kellő alázattal és a végtelen helyett egy csonkára szabott álmot választottál s míg ketyeg a gépezet reménykedsz odáig senki sem merészkedik hogy rád testált emlékeidből is eltávolítsanak Oláh András (1959-)

Olyan ma a költő, mint a falu bolondja, aki magában énekelget, és jár és hadonáz és rázza fejét és felesel a szelekkel. Nincs senki barátja, csak az emlék, csak az utcai fák, csak a varjak, s köszönti a holdat a temetőn túl, ezt a betegarcú, vézna zsiványt. Hallgatja ő a szegények, az árvák hosszú ugató zokogását, kik egy deszkapalánkra borulva okádják a könnyet, a sóhajt, köpik a kínt. Hallgatja a csöndet is és a kutyákat, kik elmebajosok módjára alusznak, riadnak az ólban, és kiszaladnak, marják a semmit, a híg levegőt. Látja a bérházak ragyogását, sárga özönben az ablakokat fönn, hol mint valami mennyei tűzvész lángolni látszik a szeretet. Úgy vágyik a szíve, hogy odafusson, úgy vágyik a szíve, hogy leboruljon, nyugtot találjon, terített asztalt, kályhaderengést, jó szavakat. De tudja, hogy itten nincsen ilyesmi, előre tudja azt, amit ismer, és únja a szót, mit hallani fog majd, mindazt, mi van, előre ún. Nem vágyik az égbe se, nem oda vágyik, Vénusra, Marsra se, vagy Jupiterre, nem

I Nyár volt. Friss. Mint zápor után. A kocsma szemén halvány karika. Lebegtél a délutánban. Nevető, karcsú pára-gondola. II Mosolyod, mint pincebogár csigolyáimon míg szaladt, sejtetted-e, hogy gerincem végein riadókész a gondolat III Álmod édes. S mint abroszba égett parázsnyom: kissé szenvtelen. Jelzőket fogsz keresni reggel. Én egyszerű leszek. És idegen. Király Farkas (1971-)

Olykor séta közben, egy mezei úton, vagy a zöld, magányos erdőben hangfoszlányokat hallasz, talán hívást; nem akarsz hinni nekik, felgyorsítod lépteid, s azok egy percig úgy követnek téged, ahogy szelíd állatok. Nem akarsz hinni nekik, de később, egy forgalmas nagyvárosi utcán bánod, hogy engedetlen voltál, és próbálod felidézni magadban a szótagokat, a hangokat és a szüneteket. Azonban már túl késő, és soha nem tudod meg, ki énekelt, milyen zenét, és mi volt benne az üzenet. Zsille Gábor fordítása Adam Zagajewski (1945-2021)

Ez a nő aki mellettem áll a buszon felém hajol szája nyílik ez aki kissé rám szuszog ez nem te vagy ez a nő máris a címemet kéri mondom Báthory utca 8 leszáll velem lehúz magával és marad szóval ez a nő nem te vagy kicsit beszél velem bedob egy félmosolyt ebbe a tél végi ár- leszállított szürke délutánba amelyből úgy hiányzol mint ebből a nőből a könyörület kabátujjáról a karszalag diákigazolványomból a bérlet persze nem ettem meszet hazudok Báthory utca 8 mondom ahogy neked szoktam (a Münich Ferenc cuccával is eljátszottam) jaj úgy hazudnék neked olyan rohadtul hiányzol ideképzelem az arcod az Astoriára ezek alá a vörösre festett zsíros tincsek alá ennek a nőnek a hurkás nyakára hogy magabiztosan belehazudhassak akárha neked hisz tudod nem tudom mással elképzelni egyedül veled veled egyedül Pallag Zoltán (1978-)

Kemenczky Judit, géniuszfehérben Egyre mélyebben húzzák meg magukat a holtak. Nem beszélnek, nem éheznek, nem szomjaznak, nem nevetnek vagy gyűlölnek, csak titkolóznak. És várnak, mint hősüket a történetek. Dombok, boglyak, kazlak, felzúgó felhők, elhamvadó tölgyek, jegenyék, és annyi más. A megmaradó fény szürke szakadékaiba hullnak az évszakok. Elvermelt csend. Langyos eső szitál a sárga, felázott síkon, mely a lankák felé hajlik minduntalan. Zsombék, iszap, latyak, tocsogók: vízzé vált idő. Ahogy esteledik, szél söpri össze a lehullott leveleket, aprókat miccen kezedben a gyertyaláng, és arcod holdfelén hűvös gyöngy vár sorára. Most könnyű volna sírni. Most könnyű volna bármi Túlesni rajta. Megadás fénylik homlokodon. A különböző színű és mintájú szenvedések, akár az esti árapály, visszahúzódnak lassan, és nem látszik más, csak a belenyugvás. Egészen addig, amíg el nem jön a reggel, a fényhabzás, amikor a szem íja végre megfeszül, amikor folyékony Nap csurog a szívedbe,

Boldog volt a nap. Oszlott hamar a köd, dolgozgattam a kertben. A loncvirág fölött kolibrik lebegtek. Nem volt java a földnek, ami hiányzott volna. Nem tudtam senkiről, aki irigylésre méltó. Gyötrelmeimet a felejtés takarta. Nem szégyelltem, hogy nem vagyok több a többieknél. Testem fájdalma eltűnt. Láttam egyenesedvén kék tengert s vitorlákat. Botár Attila fordítása Czesław Miłosz (1911-2004)

Ha épp nem vonja el a figyelmét valami más, ön is saját életének Tony Sopranója. Kócosan, kövéren, alsógatyában slattyog ki a kocsifelhajtóra, kicsit másnapos gyanakvással nézve körül. Régi barátja a halakkal alszik (idézet már az eredetiben), felesége most ébredezik odabenn fáradtan. Talpa alatt párálló aszfalt, feje fölött térfigyelő kamerák. Hallgatja a madarakat, fürkészi a felhőket. Aztán begyűjti a nyirkos újságot, és örül, hogy ma sem olvashat benne magáról. Kőrizs Imre (1970-)

Egy virág ruhája milyen szerény: nem a szirmok hanem a fény Halmai Tamás (1975-)

majd mondjuk azt ha kérdezik de lesz-e akit érdekel s hova teszik ha nem leszünk s marad utánunk bármi jel majd mondjuk azt ha kérdezik nem gondoltunk semmi rosszra látni akartuk tudni csak mondjuk azt istenbizonyra majd mondjuk azt ha kérdezik semmiről semmit se tudtunk mi nem kértük hogy itt legyünk de már nem volt hova futnunk majd mondjuk azt ha kérdezik mi csak szállni akartunk nézzék a vállunk csonkjait most is az ég felé tartunk majd mondjuk azt ha kérdezik míg a szó a szánkra dermed mondjuk majd mondjuk azt nekik már nem adhatunk kegyelmet Birtalan Ferenc (1945-2018)

ma fogalmam sincs, mitől vagyok részeg egy utca mélyén állok megzavartan mint fák fejében apró szélütések pár vérrögöd a nyúltagyamba varrtam kitépem onnan nem venném a véred te se tégy sínre, szebb halál kell, másik nem bírnám ki, ha elszórna az élet szétroncsolódva sok-sok állomásig hogy isten szeret, vagy pedig csak így ver tök mindegy már, a józan észnek annyi állj a hídra egy hozzádkötött szívvel és majd ha intek, kezdj belémzuhanni

Mert január végén az égből egy hókristály szemembe zuhan februárban üt fejbe a fagy és márciusban lesz zászlóbottal sántikálás majd áprilisban két szék közé ülök májusban lépnek könyvemre rá gyújtok 20 év után szívre tüdőzök és júniusban langyos szél béleli a magányt júliusban elveszítem a részleteket augusztusra hullámzik a mások gabonája szeptemberre felérek a kilátótoronyba de szédülve sem látok tengert sirályt szeptember végére október elejére kinyílik a párkányon a virág egy próbafülke tükörben magamra ismerek majd novemberben a kéregető mosódott alakjából sorsot fejtek rejtvényből betűket magamnak kiszedek a maradék szabadságból a hátsó szekrénybe megyek a fogason lógok… igen… ez év jobb lesz mert krokodil szájába nem hajolok de december végére előjövök és az ablakon át érintem ujjammal a betlehemi csillagot. Kalász István, (1959-)

képzeletem kirakatában ismerős állomások tündökölnek egyik peronon ottfelejtett kabátom sárgáll elidegenedett eszme pihen a nyugodt délután pamlagán tágas szavak társaságában gyanúba keveredett vereségem lappang az az elnyúló véget nem érő rezgés végtelent lélegző érzés rohan ostromol árnyékot szakít a domb a fuldokló elmúlásból Böszörményi Zoltán (1951-)

Hogy tudtam szaladni valaha!, szemben a széllel!, nekifeszítve a szélnek, kifeszítve a mellkasomat, mellkasomat a levegőégnek feszítve mondogattam, suttogtam magamban, magamban mondtam, hogy nem tudtok legyőzni, soha nem tudtok legyőzni engem, s megpirosodott akkor az arcom, ebben a nagy-nagy küzdelemben, az arcom megvidámodott, hála a szélnek, meg aztán úgy is éreztem, örökké élek, mindig lesz mindenféle élet körülöttem, és mindig lesz idő, azt hittem, soha nem lesz semmi időn kívüli korszak, jó volt, emlékszem, jó volt csatázni a széllel, háborút vívni mintegy, na, lássuk, ki az erősebb, mondtam akkor, suttogtam magamban, és elszántan, szemben a széllel, szaladtam előre --- ma már csak ritkán jön el ilyesmi pillanat, mondhatnám, sohasem, inkább csak szorongás van bennem, félelem, ahogy múlik az idő, valami megfoghatatlan rossz, pedig jó lenne futni, szemben a széllel, pazarolva a perceket, nagy-nagy lélegzetekkel rohanni valami ellen és valamiért, vagy éppen csak kicsi víz mellé gug

  ( A csend körei   írójának) puppets carved from wood half god half good it’s not dawn all over songs yawn my expiring moon [1] amit túlélt nappalival, az éjszakai tudattal még fel kell dolgoznia. milliárdnyi neuronbomba robban. egyetlen mondat detonációja. az angyalnak nincs fuvolája, csak harsonája. arcán nincs szopópárna.  északa  mondták a fa luban. aki nem alszik, arra napplacenta zuhan. a csend zajfala. ha nem onnan metszi a szél, nincs arca. imád sága sötét árnyék egy áttetsző angyalban. akár egy befőttesüveg, erjed kibontatlan. könyörög a képeknek, legalább ne villózzanak. szokott helyen a máshol alvás ősi riadalma. mondd, mit építesz a csendbe, megmondom, ki vagy. Hegedűs Gyöngyi (1967-)

Az utca csendje most akár a kemence-mély, vagy ha a képernyőről lekattintjuk a hangot, s így az süket fülekre lel, vagy amikor a halott immár fölösleges kérdéseinkre nem felel. Az idő ilyenkor bennünk forog tovább, noha az ablakon át beáramlik egy függöny-lengető távoli üzenet, talán az addig szűkszavú mező, az elhanyagolt, s bemutatkozik, hogy ez — Ő. Handi Péter (1937-)

Hármashangzatban levél hull szép ágáról. S táncol a földig Varga Imre (1950-)

Amikor mindketten maguk mögött hagyják a mindennapi, a normális életüket, és mint két féktelen, szenvedélyes kamasz dobják magukat ebbe a kapcsolatba, amikor szállodák, garniszállók, kollégiumok, egyéb helyek lakói lesznek néhány napra, vendéglők, kocsmák, teázók, kávéházak látogatói, sétálóhelyeken andalgók, történelmi- és kultúrhelyeken sétálók, hogy egymással lehessenek, hogy pillangók repkedhessenek a gyomrukban a boldogságtól, hogy levetkezzék a ruháikat, levetkezzék Másik életüket egy, két, pár napra, éjszakára, hogy maguk mögé utasítsanak mindent a valódi, a másik életükből, és mindketten valaki más legyenek, valaki, aki ugyanaz, de mégis más, akinek megadatik ez az ajándék, ez a kizökkent idő, hogy ki tudjon lépni a mindennapjaiból, el tudjon távolodni a rutintól, a megszokott önmagától, ha röpke időre is, Nő és Férfi legyen, szerető és szeretett legyen, és mint valami álomban egyesüljenek, adják oda egymásnak magukat, mint valami képtelen álomban engedje a Férfi, hogy finoman

Örvényben vergődöm. Alig várom, hogy kijussak oda, ahonnan vergődésem is vizsgálhatnám — a nyugodt, olümposzi partra. Megyek az utcán. Sebhelyes házfalak. A múlt a lábammal együtt mozog. Emlékszem, a kudarc idején: azok a sors-száraz léptek. A képlékeny köd hátterén a fák ágaira tapadt hófoltok — Isten biedermeier csipketerítője borul mélybarna asztallábra. Payer Imre (1961-)

— Mennyi por! — húzod végig vállamon ujjad. Mindenütt csak por. Falevelek ráncaiban, ablakpárkány vékony sávján, könyvespolc sarkában, csészék hajszálrepedéseiben. Port szuszog az utca és port nyög az ágy. Szádba port kanalazok, fújva míg kihűl, kavargó íze nyelveden. Csókod is csak por, nyakam viszket tőle. Ha fázom, testemre portakarót terítesz. Sima szemhéjamra por szitál, míg ereinkben nehezedik az idő. Menyhért Anna (1969-)

A szürkületben élő város. A láthatárba maró hegyek. A lélek, amely mindig sáros. És pillangók. Darazsak. Legyek. A testek közti suttogások. Az egymást kergető szerelmek. A reményvesztett kiáltások. A véraláfutásos versek. Király Farkas (1971-)

Ráncok képződnek a hóban, szinte felnevet a zöld, ahogy előbukkan, mint hát mögé dugott kézből az ajándék. Azt mondod, nem egy csónakban evezünk és túl korai ez a boldogság, és a nyugalom nem egyenlő az unalommal. Kell a mindent beborító fehér, kellenek a meg nem írt levelek, vakító lapok. A tavasz, lehet, hogy csak az én hóbortom. Elismerem. És ha már csónak, minél veszélyesebb vizekre evezünk, könnyebben borul minden. De miért vágyjak arra, ami eltűnik, miért álljak ellen a zöld sürgetésének? Felnevetsz, ráncok képződnek az arcodon, sötét vájatok a hófehéren. El is hagyhatnál ezért, mondod, félig viccesen, majd hozzáteszed, tudom-e, hogy olyan ez, mint egy vers, amit én is írhatnék, de nekem a világ diktálja az egészet. Majd visszasimulsz, kezed a korlátra ejted, nézed, ahogy újra szállingózik a hó, és befed mindent a leírhatatlan. Ijjas Tamás (1978-)