Lélekszirteken

Fehér kendővel integet, ki messze megy - valakit biztos nem talál már itt az éj, valami gyönyörű mindennap véget ér. Kitárt szárnyakon lebeg a galamb, a légen át, míg hazatér - mi is megleljük mindig otthonunk, mindegy, hogy csüggedés, remény kísér. Töröld le könnyedet, kisírt szemedben mosoly legyen és derű mindennap kezdődik valami, valami nagyszerű, valami gyönyörű. Nagy László fordítása Jaroslav Seifert (1901-1986)

Ó, csodálatos jégvirág, táncolva megdermedt leány, fátyolos, csipke-kombinés, napvilágomnak ablakán. Csillag-kripta a két szeme, kialudtak a csillagok, lángudvarukba éjjelre meghíva nem ballaghatok. Ó, csodálatos jégvirág, mi lesz így velem s teveled? Ha rádlehelek: tovatűnsz, ha megbűvölsz: megdermedek. Nagy László (1925-1978)

Széllel, fűvel haragos napvilág, izgalmak szilaj nevelője, medve-álmom gyilkosa, gyere már, hadd öltözzek fel ünneplőbe. Szívjak szerelem-fertős levegőt zajban, viharzó fényben állva - valami lázas zenebona kell s lezuhan szívem dérszakálla. Csak jókedvem fagyott el, nem a hit, még fordítom sorsomat jóra, kesely orcámon pirinyó sugár, nekem viharkeltő ciróka. Jöjj rám, te boldog rázkódás hamar! Ha élek, hát legszebben éljek. Gyönyörű, ha féktelen szól a szám: nyílnak a virágok, veszélyek. Nagy László (1925-1978)

Széllel sodort levelek, elsodródok veletek. Deres mezőn szent egek, kibékülnék veletek. Nem tüzesít szerelem, ami elmúlt feledem. Délnek elszállt mosolyom, gyászosakat álmodom. Fehér mezőn kék egek szétbárdoltok engemet. Nagy László (1925-1978)

A fagyott hó helyén most vizes a párkány, vizesen ragyog! Csöpögnek a méteres jégcsapok. Ó, lassú, szép, könyörtelen fogyatkozás. Aláfolyik az ablaküvegen az eleven víz. Petri György (1943-2000)

Későn kel a nap, teli van még csordúltig az ég sűrü sötéttel. Oly feketén teli még, szinte lecseppen. Roppan a jégen a hajnal lépte a szürke hidegben. 1941 Radnóti Miklós (1909-1944)

Fagyok jönnek sorban, fehér dühű gárda, mint a perec roppan az esendők válla. Nélküled hol laknék? - megborzong a lélek - Hajnaltüzes hajlék a te közelséged. Szemem elől vedd el a tél-hideg tányért, etess szerelemmel, hogy ne legyek árnyék. Szerelmünk tűztornyát engedd betetőznöm - kapcsold ki a szoknyát az aranycsípődön. Nagy László (1925-1978)

Te csak a piruló hajnalt imádod, magam az éjt is látva-látom. Ő csak az éjt figyeli hangtalan, magam a hajnalt is imádom.  Kalász Márton fordítása Nâzım Hikmet (1902-1963)

I Csillagaimtól szemedig, csillagaidtól szememig, testem és tested között fényhullámként terjed a vágy. A tárgyak álmokká vágynak lenni, a vágyak testté lenni vágynak. A valóság az álmokon át újjáteremti önmagát, s új-magában valóság már a volt-álom is, s e teljesebb világ újat álmodik. Így válnak vérünkké, idegsejtünkké, múltunkká, emlékeinkké az egykori vágyak, így teremti jelenvalóvá álmainkat a jövő, szemedben parányi, tűnődő anyaggá váltan így üzen a tágasabb létnek a szervetlen világ. Fiam az ölemben ül. Ha megfoghatná nagyanyám kezét, nagyobb távolságot ívelne át, mint a vágy csillagainktól szemünkig, szemünktől csillagainkig. II Apám szabadságról álmodott - én úgy érzékelem a szabadságot, mint a füveket, a fát; fiam elvontnak fogja érezni ezt a s tisztelettel olvassa majd a történei] "felszabadulás". Az ő lételeme valami más, tágasabb öröm lesz. Apám és fiam csillagsorsa közt életem bolygóközi űrállomás. Csillagaimtól szemedig, csillagaidtól szememig. Az álom is valós

Ez nem közlésvágy, ezt most összetévesztjük valamivel. Látod, ez a mondat is épp csak kiáll belőlem, zavar, mindenbe beleakad, bármerre fordulok: mint egy eldolgozatlan varrat kilógó damilja. Csak ezért mondom ezt is, a zavarás miatt, hogy ma valahogy semmi sem elég fontos: még ez a közös, régóta eltervezett délután sem. Kerülöm a tekinteted, nehogy észrevedd. Félek, az unalom egyszer úgy vet majd szét, mint egybeöntött, lélegezni képtelen aszfaltot a hőtágulás: hagynom kell magamon helyenként réseket. Mert ma már mindenhez késő van. A meghittséghez például nagyon. Pedig elméletileg minden adott. Villog a tv, a levegő sűrű és édeskés, a nyitott ablakon át érezni a szomszédos akácfák émelyítő spermaszagát. Látod, a falakon kívülre költözött belőlem minden testiség., és mégis: egyedül te jársz a gondolataimban, meg az az akácokkal keretezett udvar, egy kitalált tér ebben a sebként öntisztuló szövegben. Závada Péter (1982-)

Lassan tényleg elfelejtelek, gondoltam, csak az a szúrós, égett szag mindenütt: mint mikor besárgult ajtókról égetik le a festéket. Fűrészbakokra fektetve hevertünk a földszinten, két családtörténet között: egy többszörösen összetett szégyen kötőjelei. A beengedés résnyire nyitott gesztusa mögött már régen nem voltak szobák. Mint ahogy jókedv sincs egy félmosoly mögött. Zsanérjaikból kifordult mondatok nyikorogtak bennünk: „Felhőivel, mint egy fejfájás.” Závada Péter (1982-)

Hogy hideg voltál, mint a krémek. Ez maradt meg abból a nyárból. Mondataid árnyékába húzódni, mintha egy fa tövébe. Meg a nyomáskülönbség, amitől a lélegzetből sóhajtás lesz. A gondok, ahogy üres bádogdobozokként zörögtek a mellkasodban. Azt hiszem, összekeverlek az emlékeddel. Ha hozzád akarok érni, át kell nyúlnom az időn, mint egy tükrön. Akkor voltál az, akit most keresek. Závada Péter (1982-)

Gyerekkoromban csillag voltam szénaillat az esti réteken ha a töltésen elaludtam vigyázott rám a lombos végtelen hétpettyes álmaim kigyúltak ha a nyár ujjhegyére vett és csápoló csöpp ösztönökkel lengtem a valóság felett. Szabó Éva (1932-2001)

Átvirrasztottam minden éjszakát, a múltakat, az eljövendőket. Nem figyelem már a fény zárványait az égen, karodba karolva menekülök, mint néma fegyencek a körbeséták idején. Mindig ugyanazok a fák árnyasodnak körém, ugyanabban a kertben lépdelek, de a térdemhez verődő virágokról már semmit nem tudok. Levetett ruhadarabjaim helyett megtalálom végre szárnyaimat. Anga Mária (1955-2021)

Egyik nap tél van, máskor ősz, megint tavasz és újra nyár: én nem nézem a levelet, vagy a pucér gallyat a fán. Jönnek-mennek az illatok; számlálatlan szellő szalad; váltva járnak a fellegek a maradandó kék alatt. Amilyen emlék visszajön, elhozza, mikor született: egyik tavaszt hoz, másik őszt, másik nyarat, másik telet. Csorba Győző (1916-1995)

A nő, aki nem tudja, hogy szerettem, most már ne is tudja meg. Amig itt van, amig szép, amig el lehetne érni: a lemondásom méltó a gyönyörhöz, melyet veszitek. Benne veszitem a csalódást – én már csalódtam! – a gőg sebeit – magam ütöttem! – és a végső tapasztalást, amellyel a halál alázza meg az életet. S a nyereségem? Oly szabad vagyok, mint egy öngyilkos!! Mi fájhat nekem, ha hozzá mérek mindent? Szabó Lőrinc (1900-1957)

Akit szeretsz sebezhetetlen? akit szeretsz az halhatatlan? akit magadnak választottál azt megpróbálod szakadatlan. Annak oroszlán szívet adjál, hogy rettentésedet megállja. kedvenced elcsuklott fejére súlyos kezedet tedd vigyázva! Mégse görbüljön haja szála. Hajnal Anna (1907-1977)

Vádlón ne kutass a szívemben, megvetlek örökre, ma lásd, de imádom a fényt a szemedben s a ravasz hitetést, a csalást. Holtként kiterülve lefekszel, s kérdőn hajolok föléd: a róka halált így színlel s ragadoz hollócsemetét. De ki bánja? Ölelj: sose félek. Hamis úgyis e vad lobogás. Lelkem viharedzett lélek, sokat érte goromba csalás. Nem téged imádlak, drága, csak árny vagy, echo-zene: arcodban a más arc álma, akinek csoda-kék a szeme. Az a másik tán sose jámbor, s látszatra - ki tudja? - hideg, de a léptei fénysugarától lelkem zuhatagja remeg. Ilyet árnyba, tudom, sose vonhatsz, s elmégy, ha akarsz, ha nem. Te még befelé se mondasz hazugságot szelíden. Megvetlek téged örökre, de végül is ezt rebegem: ha a menny s a pokol nem lenne, kitalálnánk, hogy legyen. Weöres Sándor fordítása Sergei Alexandrovich Yesenin (1895-1925)

Betegrózsaszín hajnalon egymásra találtunk, befontuk csókjainkkal az üres perceket. Fájón-szép vágyainkból álmokat csináltunk, némán elmeséltünk mindent, mit lehetett. Sikoltó reggeleken vakon botorkáltunk, magányba mentettük a játékos színeket. Egymásra bámulva hirtelen megálltunk, szerelmet szórva, meséket látva, szépre hazudtuk a csúnya verseket

A puha hóban, csillagokban, az ünnepi foszlós kalácson láthatatlanul ott a jel, hogy itt van újra a karácsony. Mint szomjazónak a pohár víz, úgy kell mindig e kis melegség, hisz arra született az ember, hogy szeressen és szeressék. S hogy ne a hóban, csillagokban, ne ünnepi foszlós kalácson, ne díszített fákon, hanem a szívekben legyen karácsony. Szilágyi Domokos (1938-1976)

Már nem a sötétben alszom, a sötétet elfeledtem, s vele együtt kuncsorgó, megváltást nem hozó álmom. A fény tisztásán magamra találok. Mi talmi, meg sem látom. Ücsörgök éjben, fényben. Hívogatlak, merészen. Meglátlak, meglátom, mit sose reméltem. Lenn, a mélyben, Illés száguld tüzes szekerén, hozzám ér fel. Böszörményi Zoltán (1951-)

S ha már többé nem keresel, és ha a világ betakar történéseivel, akkor is lesz egy perc, egy pillanat, mikor megállok és rád gondolok, s ha nem lesz pillanat, az se számít, mert mindig előttem állsz fény-ruhában, mosoly-köntösben, s bár a világot nézem, téged látlak a világ zaján át te nevetsz felém nem kell perc, nem kell semmi sem, mert még mindig szeretlek, kedvesem... nem kell semmi... csak valamennyi élet, amibe megkapaszkodhatom valamennyi emlék, ami csak az enyém valamennyi Te... egy kevés is elég, mert végtelen vagy, szemed az egész világ, egy lépésed földeken visz át... valamennyi... elég... Őri István (1952- )

Itt lengek, ringok még a fán. Olykor még nap is süt reám. Ha szél fúj, meg-megremegek s testvéreim, a levelek búsan repülnek már tova és vissza nem térnek soha. Már itt a tél, már itt a köd s tán hó szitál a hegy fölött, de: még az ágon lengek én, magányosan, mint a remény… 1935. Zelk Zoltán (1906-1981)

most ilyen korszak van ez már a harctér nincs nyegle smúzolás nincs antik arcél most már kisírom semmi nem riaszt el hogy én szeretlek légy te bárhogy ezzel a Föld is lakható hely lett miattad épp csak nem veled - te aztán megadtad ez van s hogy mennyi tartást várhatsz tőlem nem tudom: erőm szivárog belőlem de oly rég tartom ezt a mérlegformát kezemmel egybeforrt az égő korlát így te csak nyugodtan értékeld másképp nem estem még le s nem húzódtam hátrébb bár mint az öngyilkos cseléd a gangról hozzád ki mernék lépni önmagamból Falcsik Mari (1956-)

E dalt még neked szánom de nem hízelgő ajándékul hanem hogy láthattam szemed fogad tíz gyöngyház körmöd s hogy azokban a pokolszülte feketevörös órákban nem öltél meg engem és én nem gyilkoltalak meg téged. Bezárom az ajtót s a falról leakasztom a tükröt. Papíromon fekete tintafolt. Ez az éjszaka. A sűrű csöndben volt szeretőim szemei ragyognak. Kassák Lajos (1887-1967)

Belém ülsz. Ülünk, mint két egymásba csúsztatott szék. TV szól a szobából. Ma mégse megy. Lemászol. Nézem a függöny bojtját. A szomszéd házat bontják. Az ablakok betörve. Lelátni a gödörbe. Most magamhoz szoktatlak. Már nyitva van az ablak. Vastag az ég, vízhatlan. Megfürdünk a huzatban. Erősen koncentrálok. Mármint csak arra, rád, hogy mit kéne most éreznem. Nem passzolunk lélekben. Befekszel az ölembe, mintha a bölcsőd lenne. Megmarkolod a farkam. Együtt szorongunk halkan. Závada Péter (1982-)

Mit kezdjen, akit elitélt, de fölmentett később az ég, megvonva tőle a halált, mikor már megadta magát? Kit mindenétől üresen talált a szörnyű kegyelem, megsemmisülten, mielőtt a semmi habjaiba dőlt! Mit kezdjen itt! Közületek talányait ki fejti meg? Szorongva anyját kémleli: ha elzokoghatná neki! Fogódzanék akárkibe, de nem lesz soha senkije; szeméből, mint gazdátlan ág, kicsüng a pusztuló világ. Pilinszky János (1921-1981)

Fényes idő. Az esték is fehérek. Gyermekkori telekből hull a hó. Ablakomban a régi kép megéled : most indul a lámpagyújtogató; hosszú botján láng-pillangót lobogtat, s tudom, hogy titka és varázsa van . . . Míg léptei az utcánkban kopogtak, a Dobozgyár dorombolt nyájasan. Lámpagyújtó leszek - döntöttem el akkor, s most vallat a könyörtelen gyerekkor: felnőtt-e bennem vagy elhalt a szó? S magamnak újra mindent megigérek, míg szemem a fehérlő tájba réved, s elmúlt telekből hull át, hull a hó. Garai Gábor (1929-1987)

Ma lelkemet libegni bontom, Mint zászlót zúgat szűzi szél, Kitűzve büszke bástyaponton, Magasra leng a horizonton, És leng s ragyog és leng s zenél. Ragyog és leng, mint drága kelme, Melyet ha duzzaszt tiszta lég, Úgy csattog, mintha énekelne, S mint nagy selyemszárny, égbe kelne, S kék keblére zárná az ég. Tóth Árpád (1886-1928)

Tíz éve szeretlek, Mondd, mi végre Nem találsz nálam Menedékre. Űzlek, elérlek, Elmész újra, Hány évig fut még Szívem útja? Úttalan úton Visszagörbül, Csak hozzád jutok Ki e körbül. Körből körbe, Láncról láncra, Veled vonítok A világra. Virágra gondol, Virágot lépik, Kiben a szerelem Szótlanná érik. Hervay Gizella (1934-1982)

Én nem akartam sohasem. Nekem nem olvadt ereszem, ha március jött, s szerteszét tördelte a szomszéd jegét. Én nem akartam emberi sorssal, mint hinta, lengeni mélyből magasba s újra le; tengerbe vágytam szüntelen: fövénybe fúrni hátamat, hallgatni, mint a nagy halak, és nem bukni a fénybe fel, és nem követni éneket, ha lengenek a fátyolok, ha zengenek a távolok. Én nem akartam sohasem, s most olvadt testtel, részegen sodorsz sodroddal, szerelem. Látsz ismeretlen szívemig, forgatod fénylő csontjaim, pörgeted súlyos súlyomat, mosdatsz magadban, áradat, szemem kútjába fényeket dobsz, nyelvemre beszédeket. Én nem akartam, szerelem, szájadból inni sohasem, s most tikkadt szájjal keresem hűvös szád ízét, szerelem. Sószagú, zúgó felszínen lebegve - néha - a vízen lefele fordul a szemem, s a némaságom keresem, mely lenn maradt a víz alatt, őrzik szigorú kardhalak, s körötte hunyt szemű csigák s fehér korallok alszanak Szabó Magda (1917-2007)

Emlékszik a római télre? /Kis jel-szeletként említem meg ezt./ Mely úgy úszik a múltjainkban, mint egy jegelt narancs-gerezd. Na és a macskák ott, hosszanti csíkkal, /Micsoda gerezd-forma sávok!/ Kérem csináljon, úgy, mint eddig is, gerezdekből teljes, kerek világot. Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

Mindig reménytelen volt a szerelmem, Mindig hívtak a nagy, a kék hegyek, Mindig csillaghonvágy égett szívemben, Mindig hűtlen voltam, mindig beteg, Mindig kellettek elérhetetlen rózsák, Örök talányok, édes szomorúság. Mindig nevettek, akiket szerettem, Mindig nevettem aki szeretett, Mindig csak vágytam és sohase mertem, Mindig csak vártam én az életet, Az élet elment én is tovább mentem, Mindig daloltam, és mindig feledtem. Juhász Gyula (1883-1937)

Egy sohasemvolt ajtón kilép, visszanéz egy képzelt ablakon. Valótlan patkócsattogás mögött kerékhangok görögnek. A hihetetlen súly alatt beszakad a józan felszín és nyomtalanul összeforr fölötte Fodor Ákos (1945-2015)

És bebugyolált engem az isten illatos levegőbe, füvet teremtett, madarat, gyönge állatot, hogy játsszak, teremtett virágokat – tőlük tanuljam el a nevetést, elrendelte a tüzeket – szenvedjek, szerelmesedjek. Mielőtt megszülettem, egyetlen anyaméh volt a világ. * Este van, csutkalovaim kiitták a délután fényes pocsolyáit, s belenyargaltak a tűzbe, a sparherd kormos mezőibe; ez vizet forralt, piros kenyeret hozott hátán a másik, a harmadik csak lehajolt hozzám, tüzet evett tenyeremből, melegített. Felnőttem. Mint megrögzött labda, elpattan tőlem a szabadság. * Már fénylik a csönd, édesem, este van, bontsd meg az ágyat, a gyűrött szántókat simítsd el, rázd fel a rétet, igazítsd el a kemény, dagadó dombokat és a csikorgó, vassodronyos éj peremén ülj le és szólj rám: Ez itt a világ széle, te bolond, nézz rám, s hazatalálsz Bella István (1940-2006)

A nyár sugárútján fuldokló szívedre - gyöngéidre hogy rájönnek az okosak, a bizalmadban dőzsölők, és megállítják a szívedet egy napon, ama Napon, ha munkád palotájából kiették a tündér gyönyört - s egy fél világ gyöngéire hogy rájön a másik fele, hogy műveltet vele földet, földből és szellemből csodát, s hogy rúgja le a puszta csontot, kiivott ereket, és visszaütni nem lehet: ha senki se hagyja magát, kipusztul a világ. Szécsi Margit (1928-1990)

Még szeretnék: némaságra csendet írni, mély titkokat megsejteni, teli kézzel kéregetni, önmagammal szembenézni, játékok között térdepelni, még egyszer, őszinte hittel játszani, egyenes úton eltévedni, esőcseppből könnyet inni, könnyű széllel elrepülni szörnyű percben mosolyogni, valamit neked mondani, kezedből szeretetet venni, senki elől bujdokolni, barátságot elültetni, szerelemben haldokolni, még szeretnék: szerelemből csókot adni. Illés Gábor (1982-2002)

Levegőben Az égre fölemeltelek, szállni tanultál kedvesem, levegő édes vándora, kisangyal, hol a szerelem? Nem is repülsz, de kergetett menyasszonyságod tova száll, becsavarja a fejedet, ökörnyál, őszi pókfonál. Földön Nyújtózz el szépen, drágaság, az őszi fűben pihegve, itt lész fehér, ha jön a dér, üt a körmödre, ínyedre. A szíved mellett térdelek, szomorún földiszítelek, borítnak vörös bélyegek, csók helyett meggyfalevelek. Vízben Fejed lökődik, hajadat emelgeti az áradat, mint holdsarló kihűlt a szád, szemedből pezsgő gyöngy fakad. Bánlak nagyon, de nem sírok, a vizet nem is kavarom, talán még most is szeretlek, a partra horgad haragom. Karomban Levert a mindenség szele, mint őszi fának harmatát, megtudtad, hogy a két karom köre az egyetlen hazád. Halottak estjén gyertya közt magad a bűntől eloldod, rámjössz, rugdossa szívemet pünkösdirózsa-bocskorod. Nagy László (1925-1978)

Talán mégis megállsz és sátrat versz egy lámpafényben. Oh sápadt pesti éj. A csilingelő szentjánosbogarak ott húznak el az álmodó ház-bokrok alatt s a lámpa-pókok selymeket szőnek a fákra. Vajjon miért? kékültek meg az anyád fekete szemei benned és miért kellett ellopnod a nagyapád homlokát hogy minden így legyen. Látod? a vetett ágyak melegsége már ott virít a halvány ablakokban, egy perc - s nagy lendülettel összeölelkeznek a szenny és a miatyánk. A konfliskocsik nyikorgásában dalol a pesti szerelem. Hallod? az ablaklombos paloták ágain énekelnek a zongora-madarak. Mulatnak. A kokottok éhesen strázsálják az utcát. Emlékszel? A külvárosok ingoványain éjente a gyilkosságok fénye lobog. Mért nem rázkódnak meg a házak, mikor valaki meghal? Hol fáj? A melled? tán jobb szobába költözhetnél, ahol nem kell a szikkadt napokat is gázfénnyel öntözgetni, hanem a nap hasábjai betrombitálják az ablakon Faust ropogó indulóját. A tornyokból hallani az idő sarkantyú pengését tudod ugye? hogy ez az ez

Halandó, esendő, vénülő ember, mi lesz ezzel a szerelemmel? Rajtad betegség, gyűlölet, gyalázat: érintéseddel őt meg ne alázzad! Tekintetedben Káin szeme villan - imádd csillagként, szentül, holtodiglan. Nem baj, hogy nem szeret: azt érdemeld ki, hogy emlékeibe tudjon emelni, s lelke legmélyebb zugába megülve, hatalmasulj időben nemesülve, hogyha majdan bóbiskol egymagában s száraz levél koppan az ablakában, vagy zörget egy kutyaugatta vándor, szíve reszkessen a szánakozástól, s önönmagát is áltatón, hazudva, a csontváz téli fák közé zokogja megbánás ostorától összeverten: - Te voltál egyetlen igaz szerelmem! Jékely Zoltán (1913-1982)

Hold ha ledobja fényfonalát bontsd ki hajadnak éjfonatát kémlelj merészen rejtjeleket titkokat súgó vad szeleket érezd az égbolt veled forog benned varázslók vére csorog míg mész a dombra réteken át öleld meg néhány tölgy derekát szedj kosaradba gyógyfüveket életvíz töltse csöpp üveged pázsit ha surrog lépted alatt ruhádra pókháló ha ragad énekelj lesnek kobold-szemek virágzó páfrány magja pereg gyújts tüzet megszentelt pillanat pernye-pillangók most a szavak -félelmet égetnek a lángok hajnali hamu csendje áldott- tűzben fonnyasztva szent a gyümölcs titkaid őrizd tűzszemű bölcs. A. Túri Zsuzsa (1971-)

Bacsó Péternek A boldogságot megszokjuk. Csak utólag jövünk rá, hogy az volt. S mennyire tudjuk: nem létezik. Csak emlékek, visszapillantások, deformált múlt. Beképzeljük magunknak, hogy jó. Mégsem könnyű. Mindig kiderül az örömökről, hogy kiábrándítóak. És fájnak is. Amikor elérjük, pont akkor nem élvezzük azt, amire áhítoztunk. Minden csak volt, semmi nem történt. A mérlegelés is hibás: múlt idő az is. Az emlékezés sem makulátlan, bepiszkolódik a szavak miatt, mire kimondjuk, műtárgy lesz. A beszéd szennyezi be a jelenlétet. Kántor Zsolt (1958-2023)

Lassan száll a szürke és a kék még lassabban szivárog át az égen, homályban áll az erdő s minden ág puhán mozog, úgy mint a vízfenéken. A szürkeség eloszlik, győz a kék, minden égi füstöt magába fal s a dúdoló hajnal elé szalad két fiatal fa, sötét lábaival. Harsány fürtökben lóg a fény s a táj sok ág-bogán ökörnyál lengedez, ragyogva lép az erdő szerteszét, lépte vidám és egyszerre lenge lesz, nedves fején a nappal táncba kezd s a réten nem jöhet most senki át; ezüst halakat virágzik a tó és az éleshangú reggel így kiált: halihó ha-hó ha-hó halihó! Radnóti Miklós (1909-1944)

A penge csak a bőrünket nyúzza le, a szakáll megmarad, szájunkból az álmatlanság nyála bűzlik, s szemünkben folyóvá dagadtak a vérerek. Már csak port törlünk szárnyainkkal, de megtisztíthatatlan a remény bútora, mellyel létünk penészes szobáit díszítettük. Kihúzigáljuk fiókjait, és kidobunk egy-egy undorító rózsabimbót, vagy oszladozó szerelmet, vagy kiakadt vérnyomásmérőt. És begyömöszölnénk magunkat, de csak fulladozunk, mint izzadó martalócok alatt a visszhangtól is riadó leányok. Orbán János Dénes (1973-)

Úgy kószálsz bennem, miként Hófehérke a törpék lakta meseszéli házban, és mindenhová sikerül bejutnod. Ha lelkem körött drótháló, ha rács van, bogárként mászol át vasak között te, úgy csiklándozol, ahogyan motoszkálsz! Az illatod lám, ide költözött be, száz mosollyal s mégannyi mozdulattal, te sepregetsz e pókhálós szobában, hol évek óta nem volt fény, se nappal. S bár jót akarsz, lám, mindent összedöntesz; tudod, midőn már nem leszel, csak emlék, pornál, pókoknál rosszabb lesz hiányod, jelenléted utáni puszta nemlét. Ó, nem tudom, mesénkre mennyi percet szántál, de érzem, szerepem kiosztod: hét törpe csak, míg érted jő a herceg. Csak régi ház, egy furcsa lelki holtág. És nézem majd az összezárult semmit, mint csillagász felhők rabolta holdját. Orbán János Dénes (1973-)

Kezünk naponta nyitogat ablakokat, ajtókat, dobozokat és leveleket; és valami mégis bent reked. Hang vagy egy moccanás a fedél alatt. Föl nem bontott szándék névtelen marad. Növekszik és omlik képzelt tetők orma. A réseken folyton átkúszik a volna. A másik világ befalazva, kizárva, rávetül pórusaink vakablakára. Benő Attila (1968-)

“Annyira hiányzol, Hogy már jó egyedül.” Hervay Gizella: Szerelmes vers lila éggel Mert szebbé lettél nekem, Mint templomoknak csöndje És szebb vagy mintha lennél Öltözve színezüstbe; Távolabb, mint a holnap, És közelebb a vágynál, Arcomba hulló csöppnél, Esőcsepp-koppanásnál… A kapualji csókot, Egy szellő szétzilálta; Hózápor hozott vissza, Tűnt vágyak városába. Már nélkülem világít, Városod minden fénye, Az utcán mások lépnek, Nyomaink hűlt helyébe… Időtlenebb a szónál, És meztelenebb a vágynál, Arcunkba csapó szélnél, Friss zápor illatánál; A távolság mi éltet, Megbénít, elvarázsol, Hogy újabb útra indulj, Sosem érkező vándor… Fried Noémi-Lujza (1974-)

Az éjjel nem tudtam aludni, sajnáltam az időt, s kijöttem a konyhába mosogatni. Közben eszembe jutott, mennyit írtam már a konyháról s a konyhában, mosás, mosogatás között. Ez talán meglátszik majd a verseimen is. Rád is gondoltam, tulajdonképpen neked akartam írni, csak ürügy volt a mosogatás. Neked akartam írni vagy rólad, téged akartalak felidézni. Olyan erőteljesen bukkant fel kusza gondolataim közül az arcod, mint ez a sötét, lila darab ég, amely a konyhaablakon át rámharsan hajnali-hidegen. Késpenge-arcú hajnali ég. - Téged idézlek ezzel a kis égdarabbal, a fán a levelek majdnem feketék még, de kinn már megindult a reggeli buszjárat, s a villamosok rárímelnek a versre. Számolom, percenként hány villamos fordul meg az ablak alatt, de lehetetlen összeszámítani. Az éles-sárga villamoszajba belevegyül tompa búgással a busz, most fordul egy kocsi, csikorog; dudálnak; két éles villamos-zörej - már nem lehet elaludni - öt óra, fél hat - már szelíd-kék a lila ég. Érzed-e, hogy téged idéz

A férfi Kiszívtam ép foga közül a nyelvét, mint csonthéjából gyönge osztrigát. Körülöleltem csípőjén a földet, és azt hittem: odaadta magát. A nő Fölém hajolt, mint sűrű felhő. Villódzott, míg a számra lelt. Forró keze bőrömre simult, és azt hittem, hogy megölelt. Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

Mint pohárba töltött tea gőzöl az esthomály levél a fán hullana már de a mozdulat fáj a fának fán a levél a Semmi mintha volna széttekint öt perc és itt megint hibátlan burkolatban már az éj. Vészi Endre (1916-1987)

Te meghalsz, kedves, s nem tudod, ki voltál, álarcodat magadra szoritod, s nem tudja senki, hogy voltál titok, hogy voltál nékem ismeretlen oltár. Úgy mégysz el innen csöndbe, lopakodva, élő titok egy még nagyobb titokba. Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz, napos, ártatlan, fáradt, graciőz, kis fákkal és kis bárányfellegekkel és végtelen és bús, akár a tenger, és megkuszálja hullámos hajad, szemed alá rak szarkalábakat. S egy délután, ha ülsz az ablakodnál, ijedve kérded: micsoda zenél? És este búgni, bőgni fog a kályha és künn az utcán fújni fog a szél. Te sírva szólitod a Véghetetlent, s felelni fog a föld és a göröngy. Megütsz egy billentyűt s a hangja elzeng, és összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy. Kosztolányi Dezső (1885-1936)

Gondolj rá gyolcsruhát, ezüstfehéret, hajába dallamot: kottát a szélnek. Alá szép paripát, földgolyó-szeműt, arcára patakot, édes-keserűt. Gondolj rá sebhelyet, örökké vérzőt, szemébe lombhullást, minket idézőt. Kiss Ottó (1963-)

Vonatsikoly fagyroppanás Hasít az éjszakába vagy valami más Titokzatos ki tudja mi S akkor is fogom hallani Mikor már jócskán túlleszek Mindenen s unott váteszek Bemondják hogy mindenki hallja Hogy átértem a túlsó partra Hol minden olyan akár egy álom Amelynek kulcsát nem találom De meglehet tán kulcsa sincsen Bevérzett rozsda a kilincsen Fagyroppanás vonatsikoly Nyomában lelkem kóborol Cseke Gábor (1941-)

Kipróbáltam már magamon minden mérget, mégsem sikerült megölni sejtjeimben téged. Csendben meghúzódom hát, maradék időm szegletében, kiglancolt árnyékod ott parkol tilosban, lelkem közepében. Varga Rudolf (1950-)

“Csak téged” – írtam, és – “mindig veled”. Veled vitázom és téged kívánlak Most is, hogy sírva gyűröm itt az ágyat, S hunyt testemen örvénylő testedet Idézgetem – csak érted és veled Vagyok hatalmas és örömre képes. Ó, hát ne vond el éhesedtől, édes, Pótolhatatlan édességedet. Hazudhatnám, hogy mind enyémek ők, A mélyölű, kis, kecskemellű nők, S én mégis-mégis téged ünnepellek… De szükségből erényt faragni kár. A tiszta tény, a sivatag-sivár Igazság az, hogy senkinek se kellek. Székely János (1929-1992)

Kicsit ijedten integettél, mint akit veszély fenyeget, s ott maradtam, hogy hiányodban fölfedezhessem lényeged. Szilágyi Domokos (1938-1976)

Lassan a margaréták is elhagynak mást ölelnek a fák barna árnyai s a lehulló levelek pénzével elkártyázzuk az érzelmeket fájdalmas csembalóhang az este egyedül mint hal uszonyán a csönd Ádám Tamás (1954-)

Szeretem a csöndet, ami előtted fut, és ami követ; szeretem a hangod, ami nem fél a csöndtől, és a kézmeleged. Vajon az angyaloknak kezük van-e, avagy ideává nemesült már rajtuk minden? Te például szárnyad hova rejted; lehúz-e a föld, a szánalom, ha erre jársz, belenehezülsz a lélekbe, mi nem a tied, s vigasztalnád? Vagy áthullasz égen és bőrön, ha vagy, ha nem, de hatsz, hát itt vagy velem, és élni tanítasz, miközben az a filozófia, mi: halni tanít; de te tudod, halál nincsen, az egy eltévedt metafora, ami a létet a nem-létezéssel kapcsolná össze; a vant a ninccsel; mert ráereszti a logikát arra, ahol a logikának helye – Kincsem; ha csöndet szólsz, az is zene nékem, figyelni tanítasz. Petz György (1955-)

Honnét örököltem az elutazás szomoruságát? Folyton uton, itt se, ott se maradhatok. Hallom a vonat füttyét, futok az állomásra. Futnék, de kezemben a poggyász idegen, hol hagytam az enyémet? S a házból, ahonnan kilépnék, nem nyílik az ajtó. Böröndöm egyre több s nagyobb, himbál, harangoz a vállamon, a hasamon, a hátamon. Végre a lakásból kinn vagyok de hiányzik a lépcső, előttem tenger-mély szakadék. Sebaj, egy létrát itt feledtek, lekúszom a lenti messzeségbe, alattam lomb-örvényben bujkálnak az apró völgyi házak. S a létrának egyetlen foka sincs már, hullok csomagjaimon lebegve, hirtelen-váratlan lejutottam. De lenn a völgyi utcákat nem ismerem, merre lehet az állomás? A vonatról mingyárt lekésem. Sietek idegen házak között, út sincs, nyargalok udvarokon át, s az épületek mílyen nagyok, mind fekete homlokzatok arany-füzéresen, mint a sírkövek. Végre! itt a pályaudvar! Csakhogy a sietségben felöltözni elfeledtem, tetőtől talpig meztelen vagyok, így nem lehet vonatra szállni. De most l

Nem így kellene hüvös, árnyas szobából, kényelmes íróasztal mellől szólani hozzátok, jól tudom. Menni kellene házról házra, városról városra mint egy izzadt, fáradt, fanatikus csavargó. Csak két égő szememet, szakadozott ruhámat, porlepett bocskoromat hívni bizonyságul a szeretet nagy igazsága mellé, és rekedt hangon, félig sírva kiabálni minden ablak alatt “Szakadt lelket foltozni, foltozni! Tört szíveket drótozni, drótozni” Dsida Jenő (1907-1938)

(jegyzet) Hull, hull a holt mezőre (Jaj, halkan lépjünk!) A hold ezüst esője. Halk álom-kezek hintik. Álmodjunk, mindig. A hold egy néma álom. (Csitt, halkan lépjünk!) Talán ma megtalálom. Talán az égbolt kéke. Talán a béke. Száll, száll suhanva egyre (Ó halkan lépjünk!) Nagy, hallgató hegyekre A hold, a szem, a lélek. Tán ott az élet? Mese-fény szerte-széjjel. (Ah halkan lépjünk!) Fehér ezüst az éjjel, A föld, az ég, a lélek. Álmodom: élek. Sík Sándor (1889-1963)

Paskolja vállamat a hó Pillámon meghal a pehely Lassan csordulva csillan S mint könnyet ejtem el Sírva roppan csizmám talpa Zúzmarát fú alá a szél S örökre bezárt ablakomra Barackfát álmodik a tél Iluh István (1936-2006)

A táj fölött szél köröz Szedi a nyár a horgonyt A rét fölé az őszi köd Szürke lobogót bont * Megüti arcát a táj Fáj neki s belejajdul Menni készül a nyár A lomb hegye barnul Fűszálak hadonásznak Derékig rozsdamartan Arany pénzüket az ágak Szórják pergetik halkan * A szél hangja sziszegős Sápadt beteges a fűszál Ökörnyál fátyolos égre Felhőt terelget az ősz Temetkezik a természet Föld alá levél alá Moccan s feslik a fészek Mintha az ágyra az enyészet Szállt volna rá Még egy darázs nagy sietve Végigpásztázza a tájat A fűszálon egy tarka lepke Álmodik arany-szárnyat * Neked is menni kell szép nyár Rozsdálló tájak felett Őszi köd sétál Késnek a reggelek Melengetik tört gerincüket Összébb bújnak a dombok Zizegve jelzik röptüket Megsárgult lombok Földig érnek a fellegek Ónos esővel rakottan A nap aprókat lépeget Varjú kiáltoz kárvallottan * Ón-színű alkonyi homály Settenkedik a fák alatt Elszállt a tarkalepke-nyár A föld bordái látszanak I Iluh István (1936-2006)

Szemközt, egy magas ablakon bukfencet vetve, fönt, a kék üvegtáblákon megjelent ma délelőtt az ég. Fönt, a legfelső emelet ablaka azt villogta le, mint egy periszkóp tükre, azt üzente le, ide a mély udvarba, ahová nem jutnak arany sugarak, hogy bár innen nem látni, van ég is és süt a nap. Egész lelkem az ablakon, az egész ablakon az ég: hogy került össze ily hamar ez a két messziség? Bántott, kigúnyolt az a kék? Vagy bíztatás volt, üzenet? Nem is tudom, oly hirtelen jött és oly jólesett, hogy még alig találkozott szemünk az ablak üvegén, máris nevettünk csöndesen, az ég meg én. Szabó Lőrinc (1900-1957)

A szerelem kellékei megmaradtak – hová tünt a szerelem maga? Elrejtőzött. Mint az isteni Krisna, öltözött ezer alakba. Jázminbokorba bújt, ott illatozik, villódzik mólólámpa imbolygó pirosában, úszik az égen a távolodó repülő morajában. Még hol keressem? Sejtelmes-sűrű hajnali hóesésben, a telihold szomorújátékában éjjel, szeles vonatperonok esőszagában, vagy egy verkli töredezett dallamában, ősszel, mikor vörösek már mind a platánok, de rezzenetlen-kék az égbolt? Üres hidak hosszát kilépve, idegen nagyvárosok labirintusában, emberi közönytől fásultan, forgalom zajától bódultan keresed a rejtőző szerelmet. De ráismernél, hogyha megtalálnád? Gömöri György (1934-)

Így tévedtem el bennetek, Szavak. Könnyebb volt könnyű anyagotokat mintázni, hisz gyors sikerrel kinált, mint a húst, követ, amely ellenállt. Így oldottatok zenévé, s noha - tán épp ezért - úgy sóvárogtam a földi mámorra, ahogy senki még, önzésem elvesztette erejét: szerettem, akit szerettem, de hogy meg is nyerhetném, az alig jutott, nem is jutott eszembe; végtelen párbeszédek gyúltak át lelkemen, míg külön voltunk, de ha együtt, soha nem volt a számnak egy ép mondata. Így vezekeltem lassan veletek, így irattátok a verseimet: mindenhatók, zengők, visszhangosak, így némultam el tőletek, Szavak. Szabó Lőrinc (1900-1957)

pihenj még takaróm szélén, míg betöröm házunk utolsó ablakát, míg végigfektetem lelked azon a dohos zongorán. fáradt vagyok és gyűlölöm, hogy egyedül ülök a küszöbön, mint törött ékszer, amiből hiányzik a csillogás. pihenj még kicsit, csak míg összerakom a rendet és dobozba teszlek, míg nem érzem, hogy kerülget a sírás. addig pihenj, míg megszárad szememben a tegnap, hogy soha ne lássa árulásod térden halkuló érverésem. Tóth Dominika (1997-)

Az vagy nekem, mi magadnak sosem, és én benned magamnak idegen alakként tükröződöm. Szüntelen felfogni vágylak, s nem lehet. Hiszen ahol te kezdődsz, ott nekem már végem, mit érzel, az te és nem én vagyok. Utánad nyúlnék, s csak magamat érem, és nem veled, magammal harcolok. Minek tagadjam? Közös útra vártam, vagy legalább egy kereszteződésre, ahol egymásba nyílnánk… Magyarázzam? Hiába tágulunk bele a térbe, mindez csak látszat, lázálom, mese, mert síkjainknak nincsen metszete. Kiss Judit Ágnes (1973-)

Meg kell fejtenem, ki vagy, mit akarsz velem, mennyi benned az áhitat, a barátság, a szerelem? Visz-e szorongás napfényes utcákon át az élesre csiszolt őszben, hol mint kristályrácsok villantják puszta fakoronák a Nap cserepeit, s pókháló ejti csapdába az időtlent. Meg kellene fejtenem e nagy szelidgesztenyék alatt vonásaid keresztrejtvényét, csönd-kondító pillantásodat, s ki vagyok neked, te nekem ki vagy? Hadd tudjam meg e tiszta szavú őszben, amiért e végtelen pillanat ragyogó tisztásán elidőztem. Kiss Dénes (1936-2013)

Egészen apró csendeket gyűjtök, bútorok, házak mögött szunnyadót, elhagyott tanyát, hol érnek a fürtök, kapu előtt, padon ülő anyót. Néptelen várótermekbe járok, hallgatom a régiek szavát, s intenek felém még fehér akácok, érzem most is viráguk illatát. Egészen apró fényeket látok, a nagyok meglesznek nélkülem… s csodálva nézek minden kis virágot, csoda a világ míg itt vagy velem. Szers András (1964-)

vegyél magadhoz ahogyan a bort a reggel hűvösét a kenyeret a keretbe nem foglalható tájat amint lehet tegyél el apró dolgaid közé engedj időznöm ott egy keveset felejts el lassan észrevétlenül amint lehet felejts magadban ne törődj velem viselj mint bőrödön fehér heget hogy növekedjem majd a pórusokkal amint lehet vegyél magadhoz ahogyan a szó még ismeretlen ízeit veszed takarj be gondod rejtett vánkosába amint lehet László Noémi (1973-)

Szerettem volna adni, de nem volt: mit. – Szerettem volna kapni, de nem volt: kitől. Szerettem volna enni, de üres volt a tányér. – Szerettem volna menni de nem volt: hová. Szerettem volna halni, de a Halál kitért. – Szerettem volna élni, de nem volt: miért. Dsida Jenő (1907-1938)

Soha még, soha még ilyen tavaszt! Csupaszon meredeztek az ágak: a novemberi szél szemtelenül vetkőztette a fákat. Vártam: talán megmozdul a föld, hogy még maga is beleretten. – De nem történt semmi. Csak annyi, hogy mentünk összesimulva mi ketten. Dideregve aludt a sétatér, álmát a Szamos csobogta halkan, s nem árulta el – csupán minekünk. Hallgattuk a barna avarban. Csodaszép tavasz volt. Ragyogott az ég, mint mozdulatlan tüzes tenger! Gyönyörű tavasz volt; felejthetetlen: zúzmarával és szerelemmel. Szilágyi Domokos (1938-1976)

Várlak, mert tudom: visszajössz; visszajössz, mert tudod, hogy várlak. Tökéletes kör: te meg én, és tökéletes logika. A tükör is csak akkor él, ha van kit tükröznie. Egymás tetteinek oka vagyunk, oka és célja – te tudod. Athéné óvjon. óvd magad. Szilágyi Domokos (1938-1976)

Hajadon füzek, búzabóbiták – csupa illat és virág a világ, csupa mosoly és csupa kedv, csupa libegés: lányokon selyemruha – emitt a pipacsok: piros kis pamacsok, amott, az ég alatt pisze szellő szalad, a felhő szétszakad, s látszik egy kék falat égbolt – alatta sirül el a nyár, s pacsirtaszóval frissen kiabál: – Én játszom ugyan, de ti vegyetek komolyan. Szilágyi Domokos (1938-1976)

Élni csak érted érdemes? kötelesség? vagy érdem ez? csak kötelesség? vagy csak érdem? imádni egymást – no, ne térden, égi alázattal dicsekvőn – pucéron inkább, ágyba-fekvőn és fölkelőn és csókban állig, midőn a test tüzesre válik, midőn a menny, éden-lágy-ég beléd költözik, kemény ágyék, midőn a lélek meg a test az életet, e szögletest Kerekre csiszolja, mikor maradéktalan földi por marad csak utánunk; midőn fiat luxnak értelme lőn – nem kötelesség – érdem ez. Hogy érdemes. Hogy érdemes. Szilágyi Domokos (1938-1976)

Várlak a déli sugárban Várlak az éji sötétben Várlak a télben, a nyárban Várlak a földön, az égen Szél remeg át a határon Fényei fogynak a nyárnak O, te örömteli álom Holtomig én idevárlak Weöres Sándor (1913-1989)

Pihekönnyű daluk árad, rokokó-báj: szerelem. Zene sincsen - susogás csak -, puha táncuk figyelem. Bozók Ferenc (1973-)

ne mondjátok hogy felhők ölelése nem ölelés hogy felhőnyi szerelem nincs amikor könnyként gyémántlik a ki nem mondott szó s avarrá őszül az önmaga körül meg-megperdülő idő hogy amikor lépnél nincs más csak fekete-fehér kendőnyi menedék ne mondjátok hogy minden keresztre feszített emlék ujjak között pörgetett olvasóként egyenként vált meg az el nem követett bűnöktől is jaj ne mondjátok homlokomon esőcseppek sikonganak Éltes Enikő (1968-)

mintha a holdat őrizné a mozdulat ott feszül benne a düh iszonyat dac menekülés ölelés ott remeg benne minden végigsimított színét váltó falevél minden távollét őrült énekléstől véresre horzsolt magányos éjszaka minden elfelejtettnek vélt és következő mozdulat amikor kócos hajadon kinyilik és elpihen végtelen nyugalommal Éltes Enikő (1968-)

Pár év látszat-életet, azt hiszem, megtakarít egy jó és bölcs radír: kitörli a világból csendesen, amit a hiú ceruza leír. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Tavaszba öltöztél, s hogy éjszakáim érzéketlen és gondolattalan sötétjét beragyogja, lobogó hajad uj napként körűlzuhogott és kebleid hullámzó tüze úgy átsajogtatta életem halott országában a dombok és hegyek dermedt húsát, hogy már személytelen erővé nőttél: koldús szemeim szégyenkezve és értelmetlenűl nézik emberen-túlról rámsütő nagy szemeid csodatevő hitét. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Jártál-e hamuréten, csonttá égve, fehéren, Éltél-e poshadt vízen, háromhetes kenyéren, Láttad-e fényes nappal fent a magányos eget, Amint a föld ráncai közt csillagokat keresett, Adtál-e alamizsnát a nálad gazdagabbnak, Hittél-e a megtartó, fájdalmas haragnak, Mutattad-e az út szélén korhadó keresztet, Mulattál-e azon, ki veled szemben vesztett, Találtál-e igazságot világod bejárva, Féltél-e ha rád suhogott a gonoszok átka, Vártad-e a megváltót szelíd türelemmel, Élvezted-e az ölelést érintetlen testtel, Maradtál-e tiszta, mint amilyen voltál, Átlépnél-e rajtam vagy belém botolnál? Novák Éva (1955-)

Fények, rigók élnek velem. Üveghegy túlfelén lakom. Az ösvény régen jeltelen. Ajtómat sarkig tárhatom. De valahol már ellenem cihelődik a fájdalom: szerelem – kő a nyelvemen, tüzes kereszt a hátamon. Rab Zsuzsa (1926-1998)

Hajnaltájban megfogtalak, reggelre nyakamra kötötted a rétet, délre a tóba húztál, harangkondulásra elvesztettelek, érzem. Tegnapelőtt és azelőtt tudom a nádba, holnapra fehérebb lettem a hónál, tegnap mindenütt kereslek, holnaputánra sehol se voltál. Nagy Gáspár (1949-2007)

Úgy jön valaki, mintha te jönnél, Szívem ritmusára verődik lépte. Most hal az alkony kinn a sötétbe. Úgy jön valaki, mintha te jönnél… Csönd. A nagy óra dermedve hallgat. Léptei, mint a villanyütések, Dermedő csöndbe belenyilallnak. Úgy jön valaki, mintha te jönnél, És fölijednek aluvó gondok. Aluvó vágyak, aluvó álmok Fölriadnak, mint fölvert galambok. Úgy jön valaki, mintha te jönnél! A szemem könnybe’, az arcom lázba’, A vállam, testem tüzes palástba’, Halott szívem most lobogó katlan, Mindjárt megpattan – S ha jutalmul annyi sóvár kínért, Kínos tűzért és tüzes könnyért, Ha végre, végre mégis te jönnél! Berde Mária (1889-1949)

Járjatok halkan át szobámon… Most, most szövődik legszebb álmom. Födjétek el az ablakot, Hazudjátok el a napot. Csillagtól részeg a szemem, Holdfény ömlik át szívemen. Nem tudom, mért jött. Lepkeszárnyon most ejtett meg a legszebb álmom. Tudom: csakis tündérkezek szövik. Tudom: csak a jelennek szól, s rövid. Tudom: a méz, amit ajkamra csókol, Megkeseredik az ébresztő szótól. Tudom: jövője, célja nincsen, Tudom: egy perc, s el kell veszítsem, Nincs hol keresnem, föltalálnom: Hagyjátok átálmodni ezt az álmom…. Berde Mária (1889-1949)

A rózsák évszaka lejárt… Meghajtva halavány fejed Csak állsz, csak nézed a határt. Egy gally se ép, egy lomb se dús, Már tüske nő bimbó helyett, Már csendben föld felé alél És halavány minden levél, Mint hervadt arcon gyenge hús. S te állsz, te nézed a határt: Hová indulj? Mi lesz veled? – Számlálj el éveid felett. Hajtsd tükörhöz halvány fejed… A rózsák évszaka lejárt. Berde Mária (1889-1949)

A szíved hánnyal sokszorozza egy pillanat hang-mérte hosszát hányszor fut el tér vissza hozzád az ölelések kelme-hossza hogy összetűzd hogy összetépjed borítsd arra, ki rádborítja, szemhéj mögött hányszor hasítja szemed villáma a sötétet, hányszor vagy mélyvíz, mozdulatlan hányszor dobálsz követ az égre hányszor születsz és halsz meg érte egy önkéntelen mozdulatban, mert csupa visszhang minden ízed és csak a szíved nem veszíted el? László Noémi (1973-)

Mintha már nem érhetne ártalom. Hirtelen semmi súly a vállamon. Mintha köldököm mögött sütne a nap. Mintha minden kicsit hamarabb történne, mint ahogyan várom s nem volna se életem, se halálom se jó, se rossz, se fájdalom, se vétek. Mintha út nyílna ott, ahova lépek. Hirtelen nincs se kívül, se belül. Mintha a világ volna egyedül. Mintha az előbb volna az után. Mintha túlvolnék a haláltusán s innen azon, amibe belehaltam. Mintha keresztülsuhanhatnék rajtam és mindenen, ami feléled. Mintha belélegezhetném a mindenséget. László Noémi (1973-)

Mindig azt hiszem: más miatt ereszkedik a felhő, púpos az aszfalt, görcsösek a fák. Mindig azt hiszem: messziről érkezik lassan, költözik belém a szomorúság. Mindig azt hiszem: várni kell, elfogy vagy felszáll, mint a tengerről éjjeli pára, ő pedig szelíden lakik hitem alatt, és biztonsággal teríti azt magára. László Noémi (1973-)

A mesék országából jöttem, Cipőmön a por még arany. Megcsap valami illatából, Ha este kibontom hajam. Ott kék-fehér ruhában jártam, – Még azt a ruhát viselem – Oly halkan suhog, mint az álom, Oly lágyan simul, mint selyem. És még azóta nem beszéltem. Még nem szólt hozzám senki más: Fülemben még ajkad zenéje, Ajkamon még a vallomás. Kezem mosatlan, rajta csók még, Mit egy királyfiú adott: Holnap fehér ruhám kimossák – Téged siratlak, meseország, S azt a kifosztott holnapot. Berde Mária (1889-1949)

Merre és hová menjek most kérdezem magamtól és elindulok bizonytalan léptekkel mint a vakok. Örvénylik az idő hullámzik a tér s íme a megsebzett fák kiégett házak romjai közt merre és hová menjek most. Ki rabolta el a sikátorok kulcsát hogy bezárja felettük az ég kapuját tengernyi kék lepedőt mutassatok a hold fénylő szarvát legalább. A hajnal pirkadását keresem a szelíd rózsaszínű flamingót aki ott vergődik vérbefagyottan az éjszaka mancsai alatt. Kassák Lajos (1887-1967)

Már csak a kártyalapokon s a versben vannak évszakok – A kártya: végzetes szabály. A vers: kényszerű igazmondás. A Föld kisiklatott szerelvény. Zelk Zoltán (1906-1981)

Találkoztunk. Találkozunk. Egy trafikban. Egy árverésen. Keresgéltél valamit. Elmozdítasz valamit. Menekülnék. Maradok. Cigarettára gyújtok. Távozol. Leszállsz és fölszállsz. Fölszállok és leszállok. Cigaretta. Lépkedel. Lépkedek. Egyhelyben járunk; mint a gyilkos a járásodban gázolok. Madárcsicsergés ahogyan szememre veted születésem. Azt, hogy itt állunk. Majd egy útszakasz holtágában a motyogásom gurulni kezd, legördűl óriás tagjaidról és ama diadalmas és vakító valamiről, ami már nem te vagy. Úgy érint elutasításod, ez a parázna, kőbeírott suhintás, hogy tekintetem – két kavics – azóta is csak gurul és gurul egy hófehér kráterben. Két szemem, két szem pattog: az üdvösségem. Pilinszky János (1921-1981)

Úgy megyünk el egymás mellett, miként a sínek ágaznak el. Talpfák közt bolyong a sorsunk – sóhajomra sóhajod felel. Lassan szokom meg a hiányt – a csöndbe még megkapaszkodom. Holt álmokkal ölelkezem, de csókjuktól fázom már nagyon. Arany-Tóth Katalin (1966-)

Leszünk- e még, mint gyermekek fehérek s őszinték, mint egy vízzel telt pohár ? Most minden árnyék, végtelen mocsár, határa nincs a földnek és az égnek. Leszünk-e még, mint a gyermekek fehérek? Ha majd a vágy emléke is csak emlék, és csendben tovaszáll a szerelem, mondd, néha mégis megfogod kezem? Lesz szép szavad… virág, mit vízbe tennék, ha majd a vágy emléke is csak emlék…? Kamarás Klára (1932-2022)

hosszú ideje állok az esőben lemosom az önkínzás nyomait évekig csak sáskát és erdei mézet ettem – miként keresztelő jános – és igyekeztem jó lenni túl sok mindenünk van a semmi jegyében ám ez is több a megérdemeltnél befáslizott kezemmel magamhoz húzlak nekem mennem kell de te megérkeztél L.Simon László (1972-)

Él bennem valaki beléd szerelmes, és egy másik, aki menekül mindig. Távolodnék tőled sorsodhoz közelítve, távolodnék a vad ölelésig. Elgondolni mással a mámort, hogy aztán benned sírjak nevessek, hálásan karoljak tested által mindenkit, aki él és aki érez. Megadni magam boldogan a megadásnak. S úgy befogadni téged, hogy átitatlak. Halasztgatván a halaszthatatlant, elhagyva képed, villog lidércesen életünk ingoványán az én, az enyém vagy. Segíts hát, hogy föladjam azt, ami nincs is, hogy ne a szenvedést, külön időnket s a tűnő látomást érintsem folyton fénylő bőröd helyett. Hogy felizzon belőled végre a tűz, s égessen el egészen. Nélküled káprázat minden öröm, s veled jön el az idő mögötti hozzám. Bukdácsolunk hitetlenül, hogy ez a közös éden bennünk mégis valóság. Túl sokat tudtunk már, s ez elfedi, elfelhőzi az érzést, hogy végleg megadattunk. Ahogy belédvillanok fehér fényként, a gyönyör üres terébe kilöksz. Vacogok tőled távol megszületetlen. Varga Imre (1950-)

Szépségem mindent meghalad. Hallgatásom: aknamező. Kiszolgálsz, mégis én vezetlek. Olyan erdőbe érkezünk, hol mindent el kell vesztened. Akkor talán még el is türöm, hogy megérints. Különben visszatérünk a tükör elé, és csak nézzük egymást. Se ház, se fésü, se tükör, se erdő, honnét visszajöttünk. Gyönyörű vagy. Minden szépségem kiihatnád egy kortyintásra. Fuldoklok, mint a színig telt pohár. Megfésüllek. Ezüst hajad. Szépnek találsz ma is. És mindörökre. Mit kellene tennem ahhoz, hogy ne nézzük örökre egymást? * Szépségünk mindent meghalad. Olyan erdőbe érkezünk, hol mindent el kell vesztenünk. Átölellek és átölelsz. Soha többé, soha többé nem tudunk földet érni. Azontúl együtt alhatunk. Nem értem, mitől vagyunk szépek? Pilinszky János (1921-1981)

nem kérdeztél soha – megszoktad a hallgatást tekinteted mégis mint a hold sápadt lidérce fuldoklik a habokban s tudod: fáklyáink fénye ha kihuny a kormozó sötétben újra és újra hazaálmodom magam gyermekem s asszonyom nevét suttogom messzefutó hullámokra bízva sóhajomat bolyongok éjszakánként szigettől szigetig s már csak elsiratom magányom a tiéd engedj hát el Nausikaa hogy megőrizhesselek s hogy megtarthass te is Oláh András (1959-)

Ma jó napom lesz, békesség-napom. A hegyoldal fenn friss hóval vakit. Kisétálok s füttyel csalogatom a havas erdők halk pirókjait. Áprily Lajos (1887-1967)

Szemedben fények ha táncra kelsz szememben fények ha átölelsz nevetnek rajtunk a csillagok: párduc és tigris együtt forog. Fogak és karmok szórják a fényt – rácsokat vertek az évek körénk de csókkal óvjuk, ahogy lehet és tisztogatjuk a ketrecet. Ha messze futnál, sírnék megint ha messze futnék, várnál megint de rácsra fűztük az életet – megtartalak s elvesztelek. Pinczési Judit (1947-1982)

zsigereimben sétálsz teszed hogy észrevétlen fél kézzel köldökömbe szerkesztesz égitestet, lehelésem beburkol konok hátadra zsibbadt átkot és áldást pingál játék ez és haláltánc érintésed képzelem bőrömre és világít nevem neveddel írva ott ég egy rózsabokron gyámoltalanul fészkelsz mindegyik éjjelemben hajad szagától halkan begyakoroltan sírok hiába van hiába bármi semmibe mállik elvész ez is kialszik haló parázzsal együtt földben rozsdálló fémmel penészedő kenyérrel akárhogy is: bozótos gazzal nőtt birtokom vagy múlhatatlan jelemet testedre bélyegeztem akarom hogy akarjad aztán meg visszavonnám varázsolódik emlék egy csöpp halálon innen tegnapból holnapomba átmentett memorandum legyen miénk mi van hát akárhogyan is volna földben rozsdálló fémmel penészedő kenyérrel néhány mondat a vágyról néhány az akarásról beburkol lehelésem sírok hajad szagától felejtsük el vagy mégsem legyen miénk mi van hát nevem neveddel írva ott ég egy rózsabokron Mrena Julianna (1979-)

a kezedre emlékszem a szádra lehet már ősz volt kint lehet valahogy átmenekültünk a nyárba azután halálig veled ahogy szólsz a hangodra emlékszem ahogy kérdezed: szeretsz-e s én itt fekszem azóta is csak ébren te feszítettél keresztre nem megyek hozzád már évek óta hittem így könnyebb lesz talán de nem kudarcba fulladt minden próba te vagy az egyetlen hiány az időm elfogy lassan letelik bűneimért vezekeltem élek ameddig muszáj s megengedik hogy itt tartsalak a versben a hangod szád kezed emlékezem érezlek tapintható vagy amíg maradnom kell dolgomat teszem soha nem mondtam le rólad Birtalan Ferenc (1945-2018)

A vers az olyan esendő dolog a versben én is esendőbb vagyok mint bármikor és ez nem egy hasonlat időhatározói mellékmondat a közbevetés kedvéért van itt hogy elmondja amit csupán gyanít és minden pusztán alkalom szerep amit magamról elbeszélhetek az ismerőseimnek ismerős lesz az ismeretleneknek ismerősebb mert nem tudnak majd viszonyítani hogy vajon aki itt beszél az ki elmond magáról ezt meg azt meg minden meg így meg úgy csak dől belőle minden nagy pletykagép és azt hiszi művészet hát mondhatom ha ilyenek művészek bizony megvan a véleményem róluk a vers ezeknek nem más csak sugólyuk. Borbély Szilárd (1963-2014)

Hunyorgó szívvel állni a napon. A fejet fel-, a félelmet leszegve. Mert misztérium minden alkalom, és minden szépség: készenlét a szentre. A déli napot még ma követi a téli hold. Éber hitet az álom. De szakadatlan játszik valaki fénytestű fuvolákon, s a fák törzsében angyalok anyagtalan szíve dobog. Halmai Tamás (1975-)

Nevem kimondtad, s nyelveden megolvadt nevem, mézes bor, átgyúlt köröttünk a sötét, s illatozott ezer bokor, és százezer fülemile énekelt, egyre csattogott, eső verte az ablakot, odakünn kitavaszodott… Hozzám hajoltál s forgószél tört rám és forgatott vakon, hozzám simultál és a szél szédülten elült vállamon, s amikor összeért a szánk hogy villám ért-e? vagy parázs? megbénult minden gyors tagom, s a szivem haldokló parázs… Hajnal Anna (1907-1977)