Lélekszirteken

Nem is tudom, hogy mi van a gyönyör alján hogy reggelre mintha nem is lett volna hogy reggelre mindegyik szerelem kitömött kék madár pereg a tolla Ladányi Mihály (1934-1986)

Kitöltöttem a kérdőíveket kifizettem a segélybélyeget s belefáradtam Nehéz a világ Isten érezte utoljára ezt mikor konokul boldog hit helyett utánvéttel feladta címetekre a Bibliát Ladányi Mihály (1934-1986)

Mindig ez az örök tökéletesség! fáj nekem ez a sok értelem, vacogok ennyi igazságtól! Már csak a tévedések érdekelnek, félni szeretnék, éhezni és szorongani, – mert reménytelenül hiányzik átvirrasztott éjszakámból valami kis reménykedés – Ladányi Mihály (1934-1986)

Nem tudom, szád ívét, szemed színét mondjam-e el nekik, vagy csak ágyam magányáról beszéljek - Nem tudom, a szerelmet szeretik-e jobban, vagy az éhséget a szerelemre. Hogyan is tudnám széjjelválasztani a kettőt, hogy meg ne sértsem ezt az ágat, ami átnőtt a keserű vadbozóton... Nem tudom, a fázó hús magányáról beszéljek-e nekik? Talán megértenék, ha tartják még valaminek a költészetet, ezt a fázó hús sarából táplálkozó növényt, leveleiben a remegéssel, vagy csak illúziókkal etessem őket, mint önmagam most, amikor reádcsodálkozom, és azt gondolom, hogy amit eddig éltem, csak piszkozata volt annak, ami jön. Bármiről beszélek, végülis ugyanaz keríti be érzelmeinket: Ha lelkesedem érted, ők néznek rám gyanakvón, ha ők szeretik egymást, én legyintek. Jön a tavasz, és a bozótos hegyoldalakon összefekszik őszi kétségeinkkel - És én nem tudom többé, miről beszéljek, szemed színéről-e, vagy éhségemről utánad, vagy arról a sötét, huzatos folyosóról, amin csak vonul, mint a vak, tapogatózva és fé...

Elindultam hozzád, hogy ég lehess, én meg színedbe szerelmes madár. De most a mese végén, lásd, csak egy kopott csavargó, ki elébed áll - Lehet, hogy herceg, lehet, hogy király, csak elszedték tőle az aranyat, az élete az meg besározódott a hosszú vándorlás alatt. Ladányi Mihály (1934-1986)

A szerelem olykor jóságosan leül az asztalomhoz és beleiszik emlékeimbe. Ilyenkor mondok néhány közhelyet neki, hiszen az ember tartozik annyival érzelmeinek, mint egy cipőfűzőnek, amely kitartott akkor is, midőn a cipőtalp felmondta a szolgálatot. Ladányi Mihály (1934-1986)

Valahol felém fordítottad az arcod és a távolság összezárt minket. Ezek a nyomorult szürke napok, szürke napokba préselt éhezések és szomjazások, kéz botorkálása üres poharakon, falattalan késeken, láb reménytelen kóborlása piszkos küszöbök között mi mást jelenthetne: a távolság összezárt minket, valahol a tekinteted követ már, hogy állati nyomorúságomban öled megvigasztaljon, hogy testnyilásaid kábulatában és szemed fényszórótüzében éljek! éljek!! éljek!!! Ladányi Mihály (1934-1986)

Jó volna ha egyetlen arcod lenne, örömtől fényes arcod, szomorúságok nélkül. Ha nem forognék nők után az utcán, s nem örülnék minden hozzám-préselt csípőnek. Jó volna, ha az utcazajból hangod úgy nőne ki, mint virág a földből, s hangodba heverhetnék, mint a mesékbe régen, ha illatodtól lenne édes a szél az őszben, amely közeledik, hogy zörgő kóróival befedje arcom, mielőtt még egyetlenegyszer is láttalak volna téged! Ladányi Mihály (1934-1986)

Most kellene elmondani, mennyit jártam utánad, most, amikor ismerős már a visszeres lábak tétovasága a lépcsők előtt, ismerős a megromlott hétköznapok szaga vasárnap reggelenként, ismerős a pénztelenség az éttermek pörköltszagú bejáratánál, ismerős a gyávák hazudozása, a sarokbaszorítottak megalázkodása, és ismerős az álmodozás, hogy egy sohase-összeizzadt ágyon tiszta ingben várakozik rám valaki- Most kellene elmondani:szeretlek, most kellene mindent elmondani rólad,amikor ismerős a penge a csuklón, s a keserű orvosság-íz az összefogdosott poharakban, ismerős,ahogy szorongástól vibrálnak az erek lehangolt gitárhúrjai, ismerős,ahogy szorongástól a végső nekifutás alatt- Most kellene elmondani: egyetlen szerelem vagy, mert az összes magányt ismerem általad. Ladányi Mihály (1934-1986)

Legelőször a manók bújtak el az est füvébe, a manók legelõbb. aztán tündér-hugaim hagytak el éjfél után, de még hajnal elõtt. A boszorkány felsöpörgette a sárkány barlangját, s õ is elveszett. Az álmok zavaros vadvizein most nappalaim lidércfénye remeg. Ladányi Mihály (1934-1986)

Amióta ajtódhoz járok és nekem nyílik nyikorogva te vagy az én keresztségem kitárt tested az én keresztem amióta ajtódhoz járok tested révült igézetében este fénylik az én napom lepedőd vakító egében. Ladányi Mihály (1934-1986)

Akár az ujjak az ökölben az ütlegekhez összezárva: szorongunk gyűrötten, gyötörten, kik jók lennénk simogatásra. Ladányi Mihály (1934-1986)

Sejtelmes lebegés, fájdalmas mámor, tünékeny pillanat, tündöklő zápor. Könnyező játék, röpködő fények, kavargó álmok, éhező lélek. A ma is nehéz volt, s hiába a könnyek, hiába törlöm le, holnap sem lesz könnyebb. Ladányi Mihály (1934-1986)

Mint öngyilkos kezéből kiütött kés, elémzuhansz és fényed veri át szememben a halált. Kabátom alá veszlek, szorongva szorongatlak, s utolsó estemig szerelmem lassan-lassan reádrozsdásodik. Ladányi Mihály (1934-1986)

Utánad kószálok, amikor egy nőt követek egész este, és a koszos lépcsőházakban is miattad ácsorgok csak, arra várva, hogy te nyitsz ajtót, te sehol sem található! Ezek a versek is, amiket mostanában mondogatok, esetlenül és reménytelenül várnak reád. Ó, nem félek a nőktől, ismerem őket és szájoncsókolom, aki megadatik, de aztán újra csak egész este követek valakit, aki a sarkon visszapillant, és újra látom, nem te vagy, ma is a másik utcán ring a szoknyád, és éjjel meggyújtva villanyom, sokáig nézem az alvó lányt, aki feljött az este, hisz keres valakit, akárcsak én, amikor egy nőt követek, mert ismerős, ahogy hajába túr a szél és feketén széjjelteriti vállain az álmaim. Ladányi Mihály (1934-1986)

Nem, a Nagy Szerelem nem létezik. Csak álmok egymásról, és tévhitek. Csak szer, mit ön-bajára két beteg édes szirupban oldva megiszik. S mikor az őszből ránk rozsda pereg, és ágyékunk hideg, csorba edénye alatt a tűznek se heve, se fénye, csak akkor nyújtunk őszintén kezet. Ladányi Mihály (1934-1986)

Tested melegét keresem, mert a tűzhelyek mindenfelé kihűlnek. elkékült szájjal vacoglak, mint a keresztények Jézusukat, Én matracig letarolt ágyba fektetem estémet sírdogálva, és tordai gyantaillatodról faggatom a fenyőfaágakat. Mindenhol ott vagy és mégse talállak és rekedt f-dúrban üvöltözök minden papírlapon, ha a toll percegve rácsap. Mert tél van, és nem tud élni az öl melege nélkül az ember, járkálok cellaéjben és fagyott ujjakkal szorongatom a verset, mint a rácsot. Ladányi Mihály (1934-1986)

mert szép combjaid vannak és meleg hasadhoz sehol sincs már hasonló mert rám fonódsz mert meztelen hús a szád és nem is lesz már hozzád hasonló mert uralkodsz rajtam s leterítsz mikor leterítlek te lángoló hús széjjelszabdalsz te tüzes olló mert gondolataid csak mint a növényeké de megzavarod az eszemet mert e kavargó világnál semmivel sem vagy kevesebb mert az öröm belőled árad és üres kézzel is halhatatlan bánatokat tudsz osztani mert lábadhoz búvok mint az eb ó értem már mi az ami átvisz háborúkon világnyi földrengéseken nem híres agyunk őrzi azt nem ez a gyanús semmi sem amíg mélán álmodozunk és lebegő érzelmek elragadnak a kitalált jövő felé végül is édes öled lesz az egyetlen mocsoktalan ablak. Ladányi Mihály (1934-1986)

Először aludtam veled. Micsoda húsod van neked! Forró a szád, gödrös az állad, a bőröd vadító szagú! Halálomig kívánlak! Másodszor aludtam veled. Meghallgattam az életed, ki szeretett és ki utált – nem lehetett könnyű neked. Reggelig be nem állt a szád. Harmadszor aludtam veled. No, dehát ki hallott ilyet, folyton csak tenni-venni… Fordítsd felém a feneked, hagyj egy kicsit pihenni. Ladányi Mihály (1934-1986)

Nem láttad-e a bűvölő manót? Síró szeme, nevető szája volt. Azt mondta: nézd, fiú, ott az a nő legyen szívednek nehéz mint a kő. Ében szeme erdőtüzébe less, elszenesedj és elkopj és eless. Kis melle holdját nézd hogy száll tova, és halj meg érte minden éjszaka. Lám, gyönyörű állat a szerelem, hószín kanca, legel égő gyepen. Ladányi Mihály (1934-1986)