Lélekszirteken

Valami mindig beleékelődik a test rendjébe. Valami mindig szétzilálja az összefüggéseket, s kuszálja, ami amúgy is kusza. A főhős felsül és leég. Nem lehet terveket szőni így, hisz szétfoszlanak, hisz póknyálból valók. Ezért hát semmi többet: napról napra. Ezért hát a széles mozdulatok s harsány kiáltások mellőzésével, virágkehelyként fordulni fénybe, nyitott tér felé. Csengery Kristóf (1957-)

1.   meg akarom mutatni neked milyen ahogy a fák ködben álcázzák magukat milyen az ahogyan én látom a ködöt és a fákat hatalmas vászon előtt állok félúton megfagy a mozdulat vannak színek amikhez hozzászokunk például hogy a motoneuront mindig pirossal ábrázolják de már senki sem emlékszik miért a gátlásnak kék színe van és a haragnak szennyes szürke a félelem kifakult a köd fehér te is az vagy ezt akarom lefesteni neked csak még nem tudom hogyan 2.   csak azért nem látunk a ködben  mert mindent kitaszít magából  a fehér az becsapás a fény gonosz játéka  a vászon is fehér mögéje látok  magamat látom  valóság darabkáimat átfestem valótlanra  a meg nem történtet könnyebb elfelejteni  nem kereslek és nem is várlak  olyan ez mint a köd amit mutatni akarok  nem tudhatod meg soha hogy  végig nyitva hagytam az ajtót  3.  ezt a képet a hatalmas üres vászonról azóta is őrzöm  két dologra jöttem rá mialatt festettem  a fehér nem szín hanem az a felület amely  a fény teljes spektrumát kit

Átlátszó a magamra csukott ajtó, nem vágom oda senki ujját. Reggelente sorsszimfónia, botlás a lépcsőn, a sietség miatt, vagy a közeledő felhőszakadás elé, érjen el, mosson agyon. Beszéltek már a monotóniáról, azalatt megszerettem, a hullámzó napokra alig emlékszem. Alá kell írnom a szerződéseket, tudomásul veszek mindent, ez lehet a győzelem jele. Mégis aláásom a szabályos sorokat, egyre kevésbé hasonlítanak fő- utakra, aknamezőre annál inkább. A nevemet elrontják, menetrendszerűen cserélnek egy betűt. Ne ismerjenek fel, akik az arcom rombolják. Átfestem a hajam, őrt állítok az ajtó elé. Ha egyedül akarok lenni, azonnal kulcsra zár. Katona Ágota (1989-)

Az örök szabadságvágy összeköt bennünket, akár a friss cement. Tévedhetetlen az igazság, legfeljebb téved, aki mondja. Nem ebben a világban élsz. Nem létező árnyékod lehetek emiatt. Kirabolod az üres szobát, amikor névjegykártyákat csináltatsz magadnak, majd pénzfeldobással döntöd el, szétosszad-e őket. Fellinger Károly (1963-)

A bánatból és a szomorúságból ugyanolyan könnyen lehet átlépni az örömbe és a jókedvbe, mint ahogy az éjszakából reggel lesz. És ugyanilyen könnyen lehet megszeretni azokat az embereket is, akiket azelőtt még nem szerettünk annyira. Kiss Ottó (1963-)

1. se veled se veled se veled se veled se veled nem. veled árnyékom emlékét magához lágyítja a kő így múlunk el nyomtalanul –.mint e kő itt ránk pereg az idő avarja földdel szórja be szánkat szemünket a szél – utak történelmek szélére vetve – betemetnek bennünket egymásra rétegződő századok KI EMLÉKSZIK A SZERELEMRE a másik bőrének ifjúságszagára a mozdulatokra ahogy meztelenné hámozza egymást a kezünk védtelenné gyámoltalanná kitárulkozóvá KI EMLÉKSZIK A SZERELEMRE hogyan bolyongtunk a homályban a félelemre hogy fény esik ránk s láthatókká válunk a körülöttünk szédelgő halálnak hogy láthatóvá lesz a halál általunk veled. se pedig magamon túl már csak a semmit találom semmibe száll a kinyújtott kézről a hajszál űrbe markol a hajszál után kapó kéz és csalódottan esik vissza kemény öledbe kezem ki emlékszik a szerelemre a borotvákra melyeket kinyitva tettünk párnánk alá amikor közelgett a hajnal a hajunkra ahogy lobogott a veszélytől nehéz szélben a lányra ki úgy zokogott gyönyör

fölfűzi gyöngysorát az éj elkápráztatja az utcalányokat akik a tér bizonytalan magányát kortyolgatják átölellek mint régen mellettünk vállat vonva sietnek el a közönyös kirakatok „rossz kedvedet fogd rám – súgod kacéran – s takarj be mint rongybabát a hó” bizalmadról biztosítasz mint orgazdát az ékszerész de mögötted ott feketedik a gyáva múlt az idő szánalmas ajándéka még kitapintalak: bennem hajnalodsz – felújított emlékeiden kopogtatok Oláh András (1959-)

Felszállsz egy vonatra valahová, valaki elől. Minél messzebb vagy, annál közelebb, és hiába menekülsz, nem védenek meg sem a dombok, sem a hegyek. A fájdalomnak nincs úticélja, csak útitársa, az pedig te vagy. Eszel, iszol, olvasol – úgy teszel, mint ha élvezni akarnád az utat. Cigarettára gyújtasz, és hátradőlsz. Szíved a semmibe zakatol. Valakiért mindig rossz helyen leszel valahol. Necz Dániel (1989-)

egyre magasabbra érek, már nem remélek, se nem érek, lélekhegeim miket napokig dédelgetek, mit mért meg a mérleg? - magamat sem értem. égbemászó jellem javul, erősödik folyton, ez sem tarthat örökké, hisz összedől a torony. fahasábjaim szétszóródtak, ötvenkettő helyett csupán kilenc áll, összegezett jövőkép a hamuval útra kél, messzire elszáll. három maradt, engem vár, hogy újraépítsem életutamat. szeretnék szeretni, nem szeretve szenvedni. bensőm, mint a jenga, testem elfüstölt cigaretta. térdepelve kúszni-mászni, ennyi elég volt? mélyebbre már nem kell ásni.

Egyetlen mondatodba, bezártál. Uram, egyetlen mondatodba. Kitapogatom falaidat-falaimat, innen idáig, mondom, két karfa közé szorult világ, s ez elég is nekem . Lekuporodom egy névelőben, s már semmit nem akarok, csak az alkony ábráit betűzgetem falaidon -falaimon- virrasztok a dadogás idejében, míg kissé megemelkedik az éjszaka, ahogy lovasok dobaja a messze ködből, egyetlen igédben a pirkadat előszele. Szalay László

Hozzád eljutni annyi, mint a semmin átrohanni. Mint átélni - sejtő kezdetek mélyén - a tiszta végzetet. Téged harapni annyi, mint mindig éhes maradni. Mint a test szagától részegen vágyakozó állat-fejem forrón lágy, lüktető húsodba fúrni. Csak vége ne legyen! - Reménytelen. .. Szétválaszt bennünket az értelem, a rend. - S az öröm sem tud egybe gyúrni. Kétféle vágy, kétféle nem vagyunk. S kétféle félelem. Csengery Kristóf (1957-)

Táncot kivánnék látni, hintázó női testet, Zenén lebegve könnyűt, toppanva halk neszűt, Úszó, setét hajával csak fátyolos mezűt, Kit nékem furcsa piktor, bús vágy, elémbe festett - Hadd jönne s lengené szép estté ezt az estet, Most hogy aléló pillám zokogni nehezűlt S hogy nehezűlő szívem ím szakadni feszűlt S azt sem tudja szegény, élni vagy halni restebb? Áztatnám ajkamat borús, bibor borokkal és dúdolnék a tánchoz téveteg bús torokkal S hallgatnám, félig alva: kezem ütemre tapsol, Rám dőlne részeg álom, mint egy agyagkolosszus S nem hallanám a bút, a szennyes és a bosszús Hiénát, amint tépi szívem s morogva habzsol. Tóth Árpád (1886-1928)

Nappalok teltek el és éjszakák velük nappalok teltek el oly hosszúak miként egy körsétány miként a nap nagy sóhaja a föld felett mikor a tengerből kilép s olajos cseppjeit a száraz fény felissza nappalok teltek el rövid sugallatok alig oly vastagok miként egy falevél vagy naptárlapra írt régi emléksorok nappalok teltek el és éjszakák velük oly hosszú éjszakák mint egy nappali álom mely csillagoktól őrzött fagyláthatárba olvad éppolyan hosszúak mint a tér s az idő Nappalok teltek el és éjszakák velük rövid éjek csak egy kiáltás görcs lökés mint meg lőve a nyúl felugrik a ligetben nappalok teltek el és éjszakák velük ez hát minden meg semmi is nappalok teltek el Egy lökéssel a fény az éjszakáig ér a villogó szemű kis éjszakai lény míg szél lapítja le villamos szőrzetét habozva nézi az eget melyen az éjek keltette végletes vágyak húznak barázdát fények az éjszakában a fény lökései Hárs Ernő fordítása Raymond Queneau (1903-1976)

Bambán néznek ránk a levelek, s a kinőtt fű alatt Félelemegér futkos, keresi a nem létező falat, Titkos kincsek között matat a múlt nyárból maradt, Átrebbennek életünkön égben kószáló madarak. Bontja múló bokrát, titokzatos jelét a tél, s remeg, Tűnő fényét kergetik mámortól szédült szelek. Hozzád bújnak indulattól ittas tűnődések, és veled Vészelem a szörnyűséget, mi életünkön átdereng. Böszörményi Zoltán (1951-)

Lépteid kopogására ébredek. A ház minden ablaka tükör. Nem érintelek többé. Vetetlen ágyba fekszem, és ahogyan távolodsz, fekete mélységedbe süllyedek. Takács Nándor (1983-)

negyvenhat nyár aranyló búzamezők aranyló közhelyek bizsergető kis bánatok a szép egészben alattomos részletek az elmúlt évek váratlanul zúdulnak elénk nem tudunk velük mit kezdeni a bicikli gyerekkorunk tárgyi bizonyítéka már rég nincs meg és most állunk csak egymással szemben csalódottan mint a szomjazó akinek kiütötték kezéből a poharat Fecske Csaba (1948-)

…ölelj csikorgató kutya hidegben, fának dőlve, kapkodva, zúzmarásan, ölelj délibábküldő forróságban, együtt fürödve közös izzadságban. …ölelj hajnali rózsás derengésben, fűben és asztalon és széles ágyban, ölelj alkonyat puha homályában, padláson, liftben és fürdőszobában. …ölelj nappali derűs fényességben, hogy minden porcikádat látva lássam, ölelj az éjjel sötét bársonyában, elbújva ezer titkos pirulásban. …ölelj, hogy magamat egészen elveszítsem, csak téged láthassalak, ne azt, ami nincsen. Emericzy Enid (1948-)

Jól begubózom a bolyhos takarókba, körém szédül az alma s a birskompót illata, sajt és méz illata, száraz, bíbor boromé – Este van, ősz, nyugalom, béke. Elállt az eső is, napokig zuhogott. Távoli most a világ sok fájó baja; kívül marad egyszer a gond, gondolom én. Mosolyogsz rajtam. Nem hiszed el, hogy feneketlen a csend kútja, hogy éjszaka már lopkodom onnan a felszínre bukó, levegős gyöngyöket. Oldom a holtpontokat, oldom a fix tények gócait. Olykor kerekebb lesz a sors, formásan kerekebb; csont, hús, bőr – ölelés. Összefonódik időnk, összeadódik a vélt ködképek sora – egymást őrzik a mondataink. Fischer Mária (1937-2012)

rongyosra vetkezett fák karján remeg a remény még maradna a nyár de kőkemény fogakkal őröl időt a malom – nélküled-reggeleken csóktemető fény kerget árnyat bolondmód az ágyamon P. Pálffy Julianna (1955-)

elnyelik arcom a zsúfolt kirakatok az egyikben olcsó masszírozást és árjuvédikus… a másikban teadoboz színes levélnyomatok rajzlapon belőlük bontakozik ki egy másik törékenyebb őszi ciklus talán az üveglapokra vetülő ágak árnyékának jót tesz ez a nevesincs varázslat mintha kesztyűt húznának fel csak össze ne gyűrődjön a rajzlap kicsit elnyűtt de nem ereszti a rákasírozott levélcsengettyűt és most együtt zörögnek kint és odabent a lehullott és a még mindig csak látszatavar enyhén fölpúposodtak a narancsszínű mellények odakint hallhatóan emelkedik a hangzavar Murányi Zita (1982-)

a nap mint rozsdás fémdarab hideg az égbolt madárnyi rémület verdes a föld felett fölnyílik sorra minden régi seb csontig vetkezik a lomb az élet a halálra mindig jó alkalom lehettem volna talán boldog is de nem lettem s nem lettél te sem rég egymásra kövesedtünk kedvesem a jót s szépet én ha hittem is te nem segítettél megtalálni Istenem nem voltál velem mikor csillagaid bámultam kétségbeesetten egy parkban hogy fülembe súgj valamit többet tőled én nem akartam bárcsak küldenél magad helyett valakit aki kézen fog s vezet mindegy hová csak innen el Fecske Csaba (1948-)

Összekócolt évszakok közt elodázott életekben napszúrásos holdkórosként topogsz egy járókeretben, múltjaidból felöklendvén kásás éjszakák alól álmodatlan álmok érnek megfejtetlenül utol, Elfeledett teraszokon régi labdapattogás kardiogramjába rajzolt alvajáró hasonmás, majdnem emlékszel ki voltál, nyelveden van már neve, hínárba nyújtóz a lábad, nincs az éjnek feneke, széllapozta albumoknak vízfoltos rézkarcai ottfeledett kézfejeden kezdenek átlátszani, Hullámokra írt szavakban minden betű megmarad, visszafelé olvasva , hogy régi s ígér, ugyanaz. Orosz István (1951-)

Mert foglyok vagyunk mi mind: bent rekedtek és kivetettek, felhő az égen, folyó a földön, csónak a folyóban, ember a csónakban, háló a vízben; ellenszegülünk és meghódolunk, úszva az egymással birkózó erők áramlatainak hátán. A hullám, amely elsodor, a hideg haragú törvény, amely fölemel vagy mélybe taszít, idegen tőlünk s egyszersmind rokonunk, legsajátabb lényegünk mégis a remegés és a homály, cél és rendeltetés sejtése, de nem tudása, törekvés és akarat, mely megfeszül és összesűrűsödik, nyugtalanság, mely mindig továbbűz felhőt az égen, folyót a földön, csónakot a folyóban, embert a csónakban, hálót a vízben. Nem részünk a megnyugvás, mint ahogy a tudás sem, csupán a vonzódás öntudatlan plazmateste ölt bennünk más és más formát: átváltozás óhajtása. Világunk egy idegen világba kéredzkedik, mert bár azt hihetné bárki, s magunk is úgy hisszük, hogy harcainkban változatlan valónkat őrizzük, más az igazság: minden mozdulatunkkal magunkat adnánk fel, futnánk a nem ismertbe kérdés nélkül

A jövőről nem sokat tudok, de a végítéletet magam előtt látom. Az a nap, az az óra, mezítelenségünk fölmagasztalása lesz. A sokaságban senki se keresi egymást. Az Atya, mint egy tüskét, visszaveszi a keresztet, s az angyalok, a mennyek állatai, fölütik a világ utolsó lapját. Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk: nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt tülekedésben sírásunk még egyszer fölszabadítja a tengert, mielőtt asztalhoz ülnénk. Pilinszky János (1921-1981)

„Ez a förtelmes, örökös jelen…” (Székely János) Van Gogh: Parasztcipők Napok tolongnak, s bár a kedd  sarkát örök hétfő tapossa, Van Gogh ütött-kopott bakancsa egyhelyben toporog veled. Idült jelent dagaszt a láb, cipőjével foszlik le róla jövője és illúziója, előre így haladsz tovább. Magadban. És amíg ruhád kitart, míg sorvadás vagy attak le nem tépi – letépheti. Biztonságod elméleti, s bármit ígérjen is a holnap, egy mával mindig megszegi. Suhai Pál (1945-)

hol kerestél? barlang mélyén, magányos éjben, az ég üveges tisztasága alatt? a forró ősiszapban? az idő korallokkal benőtt roncsai közt? a remény énekében? igen, mindig ott kerestél. és volt legalább egyetlen pillanat, mikor oszlani láttad a sötétet, mely engem örökre körül vesz? * a bőrömben élsz, a bőr álmaiban, a fényt alig sejtve. figyelem a sötét vonulást, a távolságét, a holtakét, de a félelem csak ritkán les be hozzám. a bőrömben élsz, a bőr álmaiban. és ha sötét folyó sodor más álmok felé, azok is látni fognak az utolsó pillanatig. Schein Gábor (1969-)

A határsávig, a határig, a határ túlsó oldaláig, belefúródni, átnyomódni, halálon túlra dudorodni. Egy álomban, egy gondolatban, átélni, hogy megint odébb van, s mintha a tested sebe lenne, lázasabban lüktetni benne. Ha akarattal, ha parancsra, beleégni a szélső napba, megállni a mozgó szegélyen, mint ha végig a közepében Bertók László (1935-2020)

Már régóta táncol. A lépéseket a zene és a fekete úr diktálja. Ügyetlen tejfehér rózsa, a komédia még jobban összekuszálja. A fekete úr megforgatja, kibillentő nyugalommal, és valami furcsa táncnyelven beszélnek. A háttérben függöny, pincegerenda, sötétbe fojtott nevetések. Nem emlékszik már, mikor jött, a férfi mintha körülfolyná, lassan elfárad mindkettőjük lába. Nem tudni, a végén majd ki nevet, melyik szín olvad a másik karjába. Necz Dániel (1989-)

Egy kormos ág vége elég fölrajzolni kezdőbetűinket az erdei pihenő szálkás deszkafalára. Ha nem is az örökkévalóságnak, mindenesetre tovább, mint a füst kanyarodása, mint párája a vallomásnak. Néha megesik, hogy hazaérkezünk, mintegy véletlenül. Így hallottam. Mislai Attila (1966-)

Zöld függönyöm mögött lapozgattam, mikor hozzám-ért az utánad jövő idő szaga – milyen lomha lesz. Hiányos: kép a kerete nélkül. Érezni suhanását, amint átlengsz az éveken. Most kék-fehér pamut az ég, lent árnyéktalan kóválygássá szelídül a tavaly órákig tartó séták körvonala. A kutya hozzászokik mindenhez. Csak a bűntudat, ugye. Az utánad jövő idők nagy témája lesz: hol vagy éppen, hol talál a reggel? Megfogadom: nagy túrákba fogok majd, életmódváltás, rendrakás, fel a hegynek: de ott sem leszel. Majd azzal könnyítek magamon, hogy erre gondolok: nem is téged kerestelek, nem. A tűnt, hajnali csöndet kajtattam: mikor kislisszantam mellőled kávét főzni, de a félig sötétben megtorpantam – megtorpantunk. Együtt álltunk az idővel ágyadnál, és néztünk, ahogy alszol. Szalay Álmos (1984-)

amikor vágytól aranyló napcseppek zuhogtak slampos tócsákba ragyogást, és selymes szellők dúdoltak tavaszi fohászt télbe fáradt ugar-lelkem felett – én téged vártalak, s rólad faggattam a százszorszépeket. P. Pálffy Julianna (1955-)

Van, aki mászik. Van, aki áll, két lábbal a földön. Van, aki lépdel, s van, aki hiszi, hogy egyszer szállni fog a szikrázó magasban, társalogva a széllel. Álmában kísért a sirálylebegés, súlyát beszívja a matrac, a párna. Üdvözülten ujjong, mintha a habos, fehér felhőkön járna. A reggel ólomsúlyt akaszt a nyakra, a törzsre, a lábra, a karra, s ő menni is alig bír, pedig mint álmában, most is repülni akarna. Fölfelé vonzza egy titkos erő. Belefeküdve az áramlatokba vitorlázna a hegyek fölött, mint aki már sohase fogja koptatni a járdát – ehelyett a mélyben botorkál, a sárban térdel, nehézkesen mozdulva, csontjaiban a könnyűség hamis ígéretével. Az úszás, a siklás, a suhanás, a madárhal-élet a légóceánban nem hagyja nyugodni, őrlődik Ég és Föld között, mint aki hazátlan itt is, ott is. Szeretne a vad örvényekben forgolódni – félig angyali, félig állati lény –, s érezni: olyan törvények védik, melyekről csak a zsigerei tudnak. Aztán, ahogy belátja, hogy hiába a sóvárgás, hiába a nagy kéks

A kezem fogod, göndör és szőke a hajam. Ha nem állnál mellettem, első látásra meg sem ismerném magam. Fénnyel locsolt nyári délután. Nincs még jövő, így nem kell tőle félni sem. Kicsi vagyok, a kert körülöttünk szinte vadregényes. Nemrég költöztünk oda, borsó nő benne, bab, a kerítés mellett málna. Aztán anya befüvesíti az egészet, egyedül nem bír vele. Múltkor kiszúrta az első ősz szálat a hajamban. Barna lett azóta, ahogy régi fotók is megbarnulnak. Ez a kép nem barnul. Ritkán veszem elő, inkább elgondolom csak azt a fényt. Egyre erősebb lesz, a színét se látjuk, a szagát érezzük csupán. Akár a benzin, bármikor belobbanhat, de szerencsére nincsen még jövő. Mint aki a Naptól nem veszi észre a szeme felé tartó bogarat, nem sejtem, milyen lesz téged összeomlani látnom. A kezed fogom, melletted állok, hogy megismerjem magam, téged kell néznem. Ketten a kertben, Isten szemében két kis pálcika: most tapadunk meg éppen. Németh Bálint (1985-)

Jó volna újra kezdeni, Tág szemeket mereszteni. Állni bezárt kapuk előtt, S hinni az el-nem-hihetőt. Jó volna újra kezdeni, Magamat megtéveszteni, Jeleket látni, itt-amott, S remélni mára holnapot. Mert ki már nem tud kezdeni, Az nem tud mást, csak veszteni. Az élet zord törvénye ez: Ki már nem kezd, az befejez. Falu Tamás (1881-1977)

Sűrű, párás csend a téren, ködfüggönyök között széles ablakok; sápadt fürdőváros a hegyekben, gomolygó háztetőkön bágyadt szélkakasok. A ködből alakod lassan kibomlik, ahogy sétálsz − bár még csak olvadt gőzfigura vagy első látásra, a málló napfényt a ruhád beissza, a nyugalmat a bőröd inhalálja. Nem tudom, mért jöttél, csak jólesik nézni, ahogy rávetül az arcod egy-egy fakó üvegre, jó lenne most, mint mozaikot, kirakni, ivóvízként csorogni szomjas tenyeredbe. Lépteid kövek súlyos visszhangja marad; hiába nézlek, eltűnsz megint, az utcák belélegeznek. Csak párlat maradsz, kristályos íz, nehéz fürdővizek cseppje. Necz Dániel (1989-)

A részletek kitöltik a teret, amit maga után hagy az elpárolgó egész. Illat szivárog át a délutánon, átvérzi az estét az ölelés. Egy darabig még próbálod összerakni, mint egy kirakós játékot, az életet. Aztán beletörődsz, hogy ez van, csak ez: egész helyett a részletek. Megtanulsz gyönyörködni egy madárszárnyban, ahogyan beleolvad a kék délutánba. Érzed még szádon a méz ízét, rácsodálkozol minden út menti kőre, fára. És hagyod, hogy leperegjen, mást nem tehetsz. A részletek közt az életed. Böröndi Lajos (1954-)

Két asztal közt találkoztunk, félúton, négy szék határán. Kék szoknyában, jobb sarkán, nem kérdezted miért, leültél. Klaviatúra, kattogás, telefon, jegyzet, toll, elnézést, félrever. A szív? – kérdeztem. Nem, a szavak – válaszolta. Vermes Nikolett (1994-)

1. gyalogáldozat ócskaságok közt botorkálunk növekszik bennünk a csönd s már magunk számára sem vagyunk fontosak 2. kísértő jelek leveleket írnak a kitakarított fiókok mögöttük életre kelnek az elsietett hazugságok a papírokból visszasíró szavak leverik az idő lámpását visszájukra fordulnak a mondatok s a pofonokhoz járó feloldozást ágyhoz szögezi a lelkiismeret 3. semmik vagyunk már-már szokásunkká vált a búcsú s megszokottá a messzeség – így menekülünk észrevétlen egy másik életbe 4. késő lakatlan sziget a jelen a múltba menekülsz – minden késő: már nem segíthetek 5. majd majd… egyszer… talán… mikor összefutnak az álmoktól terhelt részeg delfinek majd egyszer… vagy soha… hisz mire megérkezel én mindig elmegyek… Oláh András (1959-)

Egy férfi, egy nő, egy lencse, és egy nyári délután teste; árnyékkontúr, álomittas fák, a fényt felisszák a mozaikminták. A falak uszodacsendben állnak - fürdőkövek időtlen halmaza, valami fekete-fehér Nap alatt gyógyvizek nyugodt klórszaga. A fényképezős férfi koncentrál, mintha valamire várna. Talán egy másik lencsével, talán egy tükörrel szemben áll, s örökké magát fotografálja. Necz Dániel (1989-)

Amíg a hinta száll veled amíg a tested a forró levegőt hasítja boldogan mintha kiszakadnál az időből mintha elhalványulna körülötted minden ami van kapaszkodsz a kötélbe lélegzed a ritmust látod a bárányfelhőket úszni odafenn az önmagával eltelt augusztusi kékben de valami elvarázsol megszűnik a jelen ahogy az inga leng csak a múlt és a jövő közt cikázol csak a már megélt s a várható fogadja magába a merengőt csak a régi vékonyka ér s a majdani széles folyó mossa a lábad a jelen medre száraz a ringás az ittből a mostból kiemel ahogy hajt a lendület ahogy újabb és újabb lökések repítenek a fénybe fel látod magad gyerekként hallod a hangod a mackódat dajkálod valaki sír ez is te vagy labdázol szaladsz a régi kertben s most egy másik kép előtted fehér papír kezedben ceruza lassan ügyetlenül húzod a vonalakat rajzolsz vagy inkább talán írni tanulsz aztán régi ízeket érzel a nagymamád kopott konyhaasztalán bögrében kakaó gőzöl fogad alatt friss kifli héja roppan hozzá vaj zöldpaprika mind o

Eltüntetnélek, de mindig visszatérsz, és én is csak rab vagyok cilinderedben. Te vagy a büntetés minden rossz trükkömért, az elmaradó taps visszhangja bennem. Necz Dániel (1989-)

Kit vigyázva tagadlak, adj erőt, Nemlétező, éljek úgy, mint patakban nem mozduló, tiszta kő, derengő. Etikátlan erkölcs ne mételyezzen, ragyogj föl szép szilárdan áramló kételyemben. Nyilas Attila (1965-)

A házban senki nem lakik, Ha arra jársz, ne csengess; Moha fedi be falait A kerítés repedtes; Elköltözött a Szerelem, És messze jár az Álom; A lány s a fiú nem nevet Mámoros éjszakákon; Az ajtó csendesen recseg, És pókhálós az ablak; A kémény félig összedőlt Itt már tüzet se raknak; És nem tudja a régi ház, Hogy lesz-e még lakója; Csak néhány denevér tanyáz A gerendáin lógva. Fried Noémi-Lujza (1974-)

Egyensúlyozunk két lyukas zsebünk közt, teli polcokról pakoljuk tele kabátunk, elmarad mögöttünk, és beledűl az arany semmibe, lehet belőle, zakó, kiskabát komputereknek újabb pleisztocénben, szvetter Noénak, hogy az Ararát elé ne egyszál krómacélban érjen. Parti Nagy Lajos (1953-)

Két szék. Egy ágy. Tenyérnyi asztal kancsóval, üvegpoharakkal. Pár kép. Néhány fogason lógó, testtelenné-nyűtt ruhadarab. A pőrén kitárulkozó szegénység rendje. Semmi hivalgás, cicoma. Ennyi csak. És mégis, itt valószínűtlen, ünnepi fény ömlik el a tárgyakon, s hangszerekként fölcsendülő színek: halványzöld, lila, citromsárga, piros, kék boldog eufóriája és meghitt nyugalom. Mintha vendégei lennénk valakinek, ki láthatatlan, mégis jelenvalóan jár-kel közénk vegyülve, vizet önt a pohárba, leül, pipára gyújt. S mint bútorai: ragyog ő is időtlen-árnyéktalanul. Kerék Imre (1942-)

Hegyet hasadékvölgynek így örülni még nem láttam. És a tanúhegy homlokzatsíkjából kiemelkedő sziklapárkány, mint a würzburgi püspöki palota középrizalitja. Mintha fölhalmozna, dúskálna, bővelkedne, s most javait nagylelkűen mégis újraosztja közted s köztem. A pontosság, ami körbevesz. És ez a tőled elvárható pontossághoz úgy aránylik, mint csend a kőhöz. A repedések aranymetszése. A párkány egyelőre maradjon. Ahogy hadakozik azzal, hogy a ködfüggönyön át hozná azt a tárgyat, mintha hóna alatt hozna kellékfákat az üres színpadra be. Feketére mázolt deszkatérbe, ahol a lombok a fölizzás pillanatában kapnak teljes sötétet. És meghonosodik bennünk a táj. A völgy megnyert hiány, mely gyengébb napokra félretesz. De most még nézheted, amint készülődik, visszavetíti magát, mintha már eleve régmúlt volna, benned s bennem, a küszöbön álló vihar emlékezete. Kedvesem, felszínformálunk. Závada Péter (1982-)

„ha lehetnék csak egy csomó a zsebkendődön, egy látványos, de felesleges emlékeztető” — valahogy így kezdtem egy verset el néhány hónapja, melyet már be sem fejezhettem, úgy alakult. ahogyan nem áll össze mégsem a kirakós a maga teljességében, hiába passzol minden egyes darabja külön-külön. ahogyan, mint olvastam egy mesében, a szomorú öregembert sehogy sem sikerült lencsilánynak felvidítania; itt egy komorodó lény szinte véletlen sétált be a képbe, akartad, holott már akkor is inkább mintha csak egy hüvelykujjból meredt volna elő a fájdalom, „jókor kaptad el”, végül mintha hiába. ahogy talán már kiszeretsz, még ha nem is szabad nevén nevezni ezt; a gangon behúzódom inkább a naptól védett sarokba, még csak egy árnyéknyi nyomot se vessek. hogy most már maradok pusztán kurta gyűrődés a kibomlott csomó helyén, alig észrevehető, alig is fontos. k.kabai lóránt (1977-2022)

Minden test megtartja nyugalmi állapotát vagy legalábbis igyekszik rá, miközben mereven ülve hagyja, hogy beszéljen hozzá, simogassa, csapkodja, üsse, vágja, tapossa, megelégelje és elhagyja, megtartsa egyenes vonalú egyenletes mozgását vagy kissé kacskaringós, részeg járását, mindaddig, míg egy másik test vagy mező által kifejtett hatás nem kényszeríti mozgásállapotának megváltoztatására vagy fel nem bukik önnön lábában. Seres Rebeka (1994-)

Járok csak ide-oda, a kertkaputól a jegenyékig. Nagy, őszi katángcsokor fölöttem az ég. Megszédülök, mint aki órák óta táncol egyedül. Ha elzuhannék, ki írna ma helyettem verset a csöndes elmúlásról? Mindenki, akit látok, a vásárba siet. Törtet utcákon, üvegfalakon, violaágyásokon át. Csak őrült angyalok rohanhatnának így árverésre vagy zsibvásárra, ezüstpénzzel a nyelvükön, hogy a boldog föltámadásra harangot és kolompot vegyenek. Csoóri Sándor (1930-2016)

Valaki sétál a hóesésben Valaki sétál a sűrű nyárban Most éppen délután van Ülünk az árvaságban Ülünk a némaságban A kiürült világban A fekete szárnyat bontó Elhagyatottságban Valaki sétál az őszben A rozsdálló verőfényben Valaki botorkál a Kétségbeesésben Valaki aki nincsen Aki még is mindig van Bebábozódva fénylik gondolatainkban Böröndi Lajos (1954-)

Ahogy lelkedbe fészkelt, mint valamely parancs (bár hárítottál: számára hely nincs benned már). Ahogy tért nyert és időt, s már néha elképzelted, sőt, láttad őt. Ahogy osztódó sejtként bejárta mind növekedése rejtett tévútjait. Ahogy túlélt veszélyt és csapdát. Ahogy felsejlett: benti léte, mint gyertya, fogy, és sok jellel jelezte, már várható a sorsdöntő, a végső konverzió. Ahogy a fényre törve vívták örök harcuk a félelemmel az ösztönök. Ahogy arcát mutatva tudatta: ő az, aki nélkül már nem képzelhető el semmi --– aki nélkül már nem lehet. Ahogy megfordította az életed. Csengery Kristóf (1957-)

szavakba rejtselek? de minek a rejtjelek ha titkunkat végül majd senki sem fejti meg Meliorisz Béla (1950-)

befoghatatlan hűvös ég csillagporszemek szaharája tejút villogó kardja kék semmi hüvelyéből kirántva ezer éve fölrobbant csillag sugara most ér szemedig sejtelmek fényrózsái nyílnak meztelen vállú csönd vakít vérpiros uszonyú halak zöld orsóteste villanóban átváltozások siklanak medertelen örök folyóban szíved fölizzik sisteregve két szikrázó pólus között álmod elér a végtelenbe konok törvényed ideköt feszeng a kétarcú világ tér idő hálójába fogva te vagy a hamu és a láng benned a tigris és a rózsa Skorpió Vénusz Medve Göncöl emlékmoszattá foszlanak s gomolygó tejfehér ködökből diadallal fölszáll a Nap Kerék Imre (1942-)

Nem hitte el hogy kikötőbe ért Pedig ragyogott már a föld az ég Fáradt kézfejére egy katica szállt Isten hírnöke – apró pici láng Azt nézte sokáig mozdulatlan Azt nézte egész délután Baán Tibor (1946-)

fülembe gyömöszöli váratlanul a vattába csomagolt kolompszót a dombra fölkapaszkodó alkonyat elpilledve hullong a homály a rozsdásodó fűre a völgy alvó krematóriumára ahol árnyak és csontok kísértenek egy élve felejtett rigó rikkant vissza a múltból céltalanul a lemenő naptól ég az erdő a hegy tetején porig ég minden amim volt és most eszembe jut maréknyi hamu az arcom amit közétek szór a meggondolatlan szél Fecske Csaba (1948-)

Néhány emlék, érthetetlen reménnyel gondozott. Tükrök, amikben már nem látom magamat. Az álom, amiben nem tudom, ki vagyok. Némi felejtéssel enyhített bánat és harag. Egy verőfényes nyári reggelen a bennem még hallelúját zengő tömeg kórus, a lélek, a láncszemekként kapcsolódó életek sora: a valami, amit énnek becézek. Szakács Eszter (1964-)

elképzellek ahogy a tenger- parti fövenyre könyökölve hosszú-hosszú levelet írsz nekem fölötted hétágra süt a nap bőrödről vízgyöngyök gurulnak sárga szalmakalap a fejeden körötted madártollak kavicsok miket a parton szedegettél egész bőröndnyi gyűjtemény s te csak írsz írsz idegen lárma közepett egyszál-egyedül magyar mintha a Hold túlsó felén szálkás kis betűid sorokká nőnek fölnézel s arra gondolsz otthon ugyanígy süt a nap kabócák őrült cirpelése egyhangú kísérőzene kéken patakzó mondataidhoz hiányzol nagyon messze vagy Kerék Imre (1942-)

távol vagyunk - miként a szárítókötélen felejtett csipeszek kuporgunk örökös félálomban s várjuk hogy fényt gyújtsanak emlékeink ketrecében a szentjánosbogarak * elfelejtettünk felejteni pedig egyszerűen csak átzuhantunk a múltból ahol őrült eszmék tették beláthatatlanná a legrövidebb távolságot is * nap mint nap letüdőzzük koreszmék zavaros füstjét a lejárt szavatosságú szavakat fuldoklunk a hazug körmondatok dzsungelében s hallgatjuk vakon ahogy a botok fehér koppanása jelzi a kötelező haladási irányt Oláh András (1959-)

  radírozod a lapszéli jegyzeteket nem akarod magad megfosztani az újrafelfedezés örömétől így juthatsz mozdíthatatlan éjszakából lapozható nappalokba egyszerűen csak visszavezeted a fényt önmagadba a festőnek nem volt nehéz odaképzelnie egy fiatal nőt az erkélyre ahogy szelené és endümión szerelméről ábrándozik de a mitológiai enciklopédia arról hallgat hogy benne is apály és dagály váltakozik ezért is hat rá e figyelésre alkalmas hely a lába előtt horgonyzó hajók miközben a szél már indulásra készen játékosan lebbent geti a félig leeresztett utazást álmodó vásznakat ha mindezt kiradíroztad a vázlatot felejtsd el kezdd újból előlről nyúlj az ecsettel bátran bele a képbe mandulaligetek távoli illata csak fokozhatja a hatást Jász Attila (1966-)

Tudod, apa, ha egy könyvben nem találunk valamit, akkor a könyv végén kell megkeresni, hogy az a valami hol van. És ha majd egyszer én nem talállak téged, akkor el fogok menni a világ végéig, hogy megkeresselek, hol vagy. Kiss Ottó (1963-)

tolakodó sötétség durva borostás hideg acsarkodó csillagok odafönt lenn angyali ártatlanságú kutyák énekelnek holt tenorok hangján lámpafényben mosakodó varjú szemében tűnök el nem fejeződik be a nap csak megakad ahogy törött szárnnyal életembe zuhan a ragadozó pillanat Fecske Csaba (1948-)

régi bútorok pácbarna komolysággal ülnek állnak fekszenek a padlón egy tölgyfaláb pihenteti őrült büszkeségét a rézkulcs zárakat keres üldözi ajánlataival a cizellált faragott barokk szecessziós komódokat matróna szekrényeket a múlt vén és dohos anyaméheit... az árverésre várva Baán Tibor (1946-)

dobszay julcsinak túl késő volt meg túl korán mikor száraz szemmel átkeltünk az éjszakán mert csak a vágyak várnak örökké ébren de akkor sikerült oly pontján megállnunk az éjnek mikor a tócsában összenéznek a csillagok az ereszre szállnak az angyalok azon a ponton abban az éjben: felmerült hova is megyünk? aztán W. S.-sel azt mondtam magamban magamnak az út örök és tétlen és tényleg mindent szertevisz aztán összehúz észrevétlen Dobszay Balázs

Összetöri álmaim terveim először egy hosszú mély repedés majd hullanak a reményszilánkok vágydarabkák lefelé szerteszét összerakhatatlanul felemelhetetlenül Így adja tudtomra jelenlétét Megcsúfolja reményeim kineveti képzeteim belegubancol a megszőtt álmok szálaiba vérfeketére festi életem tisztogatott útjait Így közli velem mindenhatóságát Elsimítja a láthatatlanná vált könnyek írta vonalakat arcomon a ráncok vésőjével Így cizellálja rám üzenetét

Igen, a fákban, a fák koronájában, az ágak és gallyak labirintusában, a gallyacskák tövén, a rügyekben, igen, a rügyek feszülő, pattanó kúpjában, vagy a levelek mintás erezetében, haragoszöld húsuk erős rostjaiban, a lomb fodrai közt megbúvó árnyakban, és a kéreg páncélja alatt bolyongó nedvekben, az évgyűrűkben, a göcsörtök és a csomók ősanyagában, a gesztben, a gyökérzet torzonborz hajszálaiban, hajlaton kapaszkodó eres karjában, igen, a fákban ott rejtőzik mind a négy őselem: üstökük a szél birodalma, szoborként tornyosulnak a levegőbe, levelükön csillog a hajnali harmat, lombjuk minden esőcseppet feltartóztat, mindhalálig sátrat vernek egy tenyérnyi földön, bokájukról föld pereg, lábujjuk közéből föld, és derekukban ott lobog a világ összes kandallójának lángja - igen, a fában, egyetlen árva fában, ceruzánál is vékonyabb palántában, havat sem látott csemetében, fél tucat levelet lengető suhancban, e suhanc egyetlen levelének darabkájában, első kis rügyének esetlen héjában, egyetlen

A pillanat, amikor a zűrzavar beléjük szivárog. Hány éjszaka riadtak fel így, látták magukat szemben az ürességgel, ahogy a szavakat keresgélik. És mindig ugyanaz a forgatókönyv, az eltérő részletek ellenére. A lépteik hangja az éjszakai járdán, kopogón, ahogy viszi el őket éppen. A titkok súlya, a szenvedélyek kitörései. Egy örökre letűntnek nyilvánított múlt, kérdések és bizonytalanságok, illúziók stb. Hogy aztán lassan egy egész világ emelkedjen köztük, amelyről sokáig nem tudtak semmit, de amely betöltötte gondolataikat. Nem voltak szavaik még, igenjeik, csak nemek voltak, csak a csendeket közölték – és ez a hallgatás majdnem széttépte mindenüket. Távol kerülni, zárójelbe tenni ezt a látszólagos olajozottságot! Megszabadulni a konvencióktól, amelyek úgy szabályozták életüket, mint partitúra a zenét. Felejteni azt az életet. Maradjon félben csak, mint függőben hagyott történet, befejezetlen regény. Fekete Vince (1965-)

Árva a ház. A kanapé alatt, melyről a tévét nézed estelente, fázósan kucorog a szoba csendje, és bús árnyak lepték el a falat. Kihűlt szobádban csak a gondolat bolyong félénken, annyi boldog este emlékét, egy illatfoszlányt keresve, mit őriz még a függöny, egy huzat. De most a borzongó ablakon át fénycsóvát dob be a tavaszi reggel, betölti mosolyoddal a szobát, s a lelkesült festő, a képzelet, dalolva írja rá aranyecsettel a kanapéra fantomképedet. ------------------------------- Jánosházy György (1922-2015)

a plakátlány a tűzfalon ismeri minden bánatom ő tudja merre jár a Hold s hogy jobb szeretőm sose volt mint aki éppen elhagyott nem több ma már mint szép halott a plakátlány a tűzfalon ő azt is tudja hol lakom s pár félbemaradt mondatom vele mindig megoszthatom s ha néha visszaválaszol az ajkán cinkos félmosoly Fried Noémi-Lujza (1974-)

ne erőltesd a távolságot jöjj közelebb a felhőket neked fésültem meg íme a tenger íme a föld hegyeivel nem csak uralkodni s szolgálni lehet szeretni is illene minél lehetetlenebb Iancu Laura (1978-)

éjfél van a salto mortale ideje a bagolyhuhogás órája a basileusok táncának legszédültebb forgása a bagoly a faágon, a fényszóró kialszik a dobos a salto mortale partitúráján játssza az artista már a trapéz tetején a kupolában a közönség kicsit feszengve, várakozón a dobolás egyre lüktetőbb a basileusok sikongva kifutnak a bagolynak világít a két szeme az artista lenéz és elgondolkodik a dobos idegesen váltja az ütőket a faág a bagoly alatt megreccsen a trapéz kilengése megszűnt a kupolában megállt a levegő a közönség behúzott nyakkal a bagoly megrázza a tollazatát a salto mortale igazi levegője a dobos a vezértaktusba csapott pontosan éjfél van a fényszóró kigyullad az artista elrugaszkodik a bagoly megborzong a közönség felsikolt a dobos trapban az artista ugrik a bagoly felnéz a közönség fakó a dobos őrült az artista zuhan a bagoly huhog a fényszóró fehér a csengő megszólal szünet van, felvonás közti szünet kiadtuk a szünetet a halálugrónak éppen a salto mortale közepén éppen egy ma

betöri a hold az ablakot álmodat fölitta az éjszaka mintha már nem tudnád ki lakott itt elbódít a hiány különös szaga egérsurranású riadt kis neszek a visszajáró évek hangjai másnaposság és sírás fojtogat az emlékezet eddig mindig neked kedvezett az álló óra a falon sohát és örökkét egyszerre mutat a matt bútorokon kövér por ül arcokat tekinteteket emészt a vak tükör a sarokban pókháló parókája a semminek kavicsként hull eléd a következő pillanat értelmeznéd a csöndet de ez csontig ható némaság ehhez csak te tartozol senki más légy zúg el füled mellett kedves hang ez most neked a dohos levegőt amit beszívtál ne őrizgesd kilélegezheted Fecske Csaba (1948-)

hiányod hiánytalanul befészkeli magát a pórusaimba (végképp megszűnik a rend) s mindazt ami volt fölváltja az ismeretlen szomorúság – Sztaskó Richárd (1987-)

párna alá dugom hogy kihűljön a kezem azt gondolnám ez a szerelem ahogy egy tollpihe a szájban megakad paplanhabos reggeleken ugyanabban az időpontban ugyanoda teszem a fejem de ma nem tapogatod ki a kis üregeket hegeket fennsíkokat a rituálé elmarad és később egy új jelenetben könyörgök hogy vedd vissza vedd vissza ne csak a mozdulatot a szót is egyik a másik nélkül ne létezzen Györe Bori (1981-)

Egy bicikliző lány bokája. Három ceglédi napomból ezt hoztam haza: hétfő dél van, ragyog a nap, a főtér sarkán elteker előttem egy lány, karcsú, a városháza mellett állok, három utca találkozásánál, százharminc éve Táncsics Mihály árulta ott a könyveit, a kenyérárusok mellett állítva fel a pultját, ezt hoztam haza, ennyi a zsákmány: a hársak bolyha még nem hullott el, az utak derékba törnek, keresztezik egymást, átsuhan egy szépség, utána fordítom fejem. Zsille Gábor (1972-)

Lehet, hogy egy reggel nem indulsz: lerogysz, lábad végképp kitörve. Meglódul a lakás bolondul, s alázuhan az ég a földre. Toporgok majd - béklyóban állat - erőm kifogyva nem menekszem. Nézem cipődet és ruhádat, néhány perc, s éveket öregszem. Gonosz vagyok: fordítva inkább! Úgy nyilván könnyebb lenne sokkal. Nekem könnyebb, s neked? - Kibírnád. Hogyan? - Miként rossz napjainkat eszköztelen alázatoddal értem s helyettem is kibírtad. Csorba Győző (1916-1995)

A mindennapi élet megoldására kitalált egyenletek és képletek nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Elengedtem hát őket. Először csak a kertig merészkedtek, szemüket bántotta a fényesség, majd erőre kapva örökre eltűntek a sehová sem vezető utakon. (Azóta egy diófa alatt ülök. Néha érkezik egy-egy levél, amelyen ez a címzés áll: „a tudósnak, aki nem számol és nem számít többé, élete számtalan”.) Gellén-Miklós Gábor (1973-)

Ez már a ritkulás. Ereszkedő hang- lejtéssel fejezzük be mondatainkat, és könyökölve hallgatjuk egymást, mint a mesemondók. Erre vágytam volna? Nézni, ahogy a rézfillérek helyén ázik az utca, s a félelem lassan hitbe vált át? Séta közben jósolni neked tócsákból, mosolyból, éjjel pedig, sötét szobákban bolyongva a szavamat adni, hogy mostantól csak suttogok rólad, ha a madarak hírül hozzák, merre jártál? Felelőtlen ígéreteket tenni arról, hogy titkaimat, akár rossz szokásaimat, egy napon majd hagyom elkóborolni a kedvedért? Bajtai András (1983-)

Eső kering az utcán, s idebent a lámpa körül gyűrűzik a csend, ahogy ülök és várlak. Nincs más világ: magamba búvom el. Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell, ilyenkor óriás vagyok, aki elég magának, lebegek fönn, a csont-palack felett és az sem érdekel, hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak. Ülök és várlak. Mióta várok így? Emlékszem, meggyűltek az évek, feltornyosult a megvárattatás, közben mosoly fürösztgetett, közelség, jó szó, szívesség és kézfogás, lassanként gyanús lettem önmagamnak s előrebukván a jövő felé (hogy ki jön még és ki az, aki nem jön) belémfagyott a maradék lehellet és meggyűlöltem, akit várni kellett – és most eszméletem hideg falára kikönyökölve nézek innét, s mint az igazi boldogok, a tétovázó ifjúságra s a lépteidre gondolok. Te vagy bennem a bizonyosság, az önvédelem és a gőg, a különbség, az azonosság, a fejtartás mások előtt. Ha jössz, a padló is megéled, körvonalat kap a világ, a tárgyak előrefeszülnek, türelmük szétveti az ajtót, lebiccenő fejem fölött a

1. Látom, este forgolódtál. Kiszóródtak hajnalban a mellkasodon dédelgetett igazgyöngyök a köztünk levő fesztávolság közé. A kimaradt réseken mindig mások találnak helyet. Rólunk beszélnek. Visszafelé mesélik a történetet, amiben a pillangó hernyóvá változott. 2. Biztosítókötél nélkül hajítjuk el egymást. Emlékeket, részeket a testünkből, amik mások szerint nem passzolnak sem minőségükben, sem arányaikban az öntőformába. 3. Hány méter magasból kell szerelembe esni belső vérzés nélkül? 4. Sokat olvastál a leguánok párzási szokásairól, hogy szegény állatok évmilliókig hallgatják ugyanazt a zúgást a tenger felől, amit már csak elcsépelt mondatokból tudok kibogozni. Néha lennék a tengernél. Azt mondtad, földrajzi fekvésünk gazdátlan pofon. Csak úgy suhan a semmiből senkinek. Azóta senki akarok lenni. 5. A tányér nem érez ízeket, a csokiganache igényli a törődést, a kurkumának paprika íze van. Itt mindennek jónak kéne lennie. Lemegyek borért. Addig nyiss fel egy újabbat. 6 . Le akartak fest

érzed a színeket amikor futunk monoton fekete-fehér filmmé olvadó házsorokkal az árnyalatokat felhőkön piros ecsetvonásként akár a lepkeszárny és abban a megszokott ívelésben karunk ívelésében amikor futunk és nem is gondolunk rá ott van a későbbre halasztott és örökre elmaradt kézfogás Péntek Rita  

Kies lugas. Krisztustövis. Ízek sűrűje: méz. Fűzfák, halastó. Zápor. Legyező nyílik, szempillák között vízcsepp. A hegedűhúron hangya, az almán darázs. A darálóból pereg a mák. Kántor Zsolt (1958-)

Az ördög súgta nekem egy napon, vagy egy túlbuzgó angyal inkább, igen, egy olyan, aki folyton terveket sző az emberek javára állítólag, ne halogasd tovább, súgta az angyal, mire vársz? egyszer meg kell tenni úgyis, gyerünk, selejtezd ki a könyveid! És nekiveselkedtem mint Toldi Miklós annak a recsegő könyvespolcnak. Megpróbáltam kiselejtezni a könyveimet, muszáj, gondoltam, ha nehéz is, de mégis a jövő érdekében, hogy legyen helye a jövőnek, hogy tudjam hova tenni, ha jön. De hiába erőlködtem, nem sikerült, nem tudtam kiselejtezni egy darabot se. Talán mind annyira tetszett, azért? Ugyan már! De ahogy beleolvastam ebbe is, abba is, amabba is, elkábultam és megszédültem, rám tört a gyengeség, mellbe vágott, akár a tavaszi fáradtság, az a sok fohász, sok akarás nyomot hagyni, valami nyomot hagyni. De hát muszáj-e nekem választani dadogás és dadogás között? Ugyan, hagyd a csudába az egészet, súgta a fülembe az ördögnincsen jobb dolgod? nincs fontosabb? ne törődj a selejtezéssel,

mutatok neked havazást a tél tétlen határait ellentétes irányokból küldi szemérmes felhőit az ég mintha csak azt üzenné vigyél el sétálni mire gondolsz ha azt mondom szürke nekem a Szegletkő jut eszembe Iancu Laura (1978-)

A cserjésben ágakat tördelsz, összekötöd vaskos rőzsecsomóját, válladra veted, és némán lépegetsz hazafelé. Amikor hazatérsz, már az árnyak átnyúlnak házadon. Térdeden pattan az ág, s a gyufától táncoló lángpapíron morgolódik az elmúlás. Az első csillag szemérmesen előbújik az alkony mögül. Házad fala belevilágít az éjszakába, és udvarodban megpihen az este. Simek Valéria (1953-)

nem jöttél mégis itt vagy kitaszítva másokat belőlem eléled őket előlem végképp magamra hagylak négy hallgatag csupasz fal állkapcsa közt reszketek bámulom ahogy hálóját szövi a sarokban a pók parókáját a léha időnek Fecske Csaba (1948-)

ugyanaz a fény mindenki szemében megrajzol egy másik világot eddig háttal álltam a tekintetedben ahogy isten nekem most megfordulok a kockakövek legszentebb kopogásán meglopni a valóságot talán csak egy pihe amit a szél is arcodon hagyott amikor elfújnád hogy súlynak érezd a súlytalanságot megérinthetjük-e magunkban azt a legbelső mennyországot. --- Murányi Zita (1982-)

esik, opálos fényben nyújtóznak a fák, a víz kibérli ezt a hosszú sétát. a szürke égről férfija jut eszébe. egy repülőtéren várt rá. január volt. olaszos tél csiklandozta orrát. csók mézétől mosolyog, derékon felejtett ölelésre gondol, a kezekre, a lábakra, a hátra, a hasra, a vállra, a gyönyör domborműveire. Michelangelónak képzeli magát, reneszánsz aktot fest. Varga Melinda (1984-)

Az esték oly sivárak nélküled... Bús árnyak imbolyognak a szobában. A vezetékben sírdogál az áram, és fel-feljajdul az ablaküveg. Fájdalmasan remeg a lámpafény. Némán csöpögnek a csapból a könnyek. Lázasnak érzem kezemben a könyvet, hangyák nyüzsögnek a betűk helyén. De zúgó aggyal mindhiába várom, hogy hozza már a felmentést az álom, nem lendít más terekbe könnyü szárny. Oly árva vagyok, olyan elhagyott, olyan magányos, mint a csillagok, magam se vagyok több mint éji árny. ---------- Jánosházy György (1922-2015)

elég nagy a hangerő idebent csak azt nem tudom hogyan lehetne lehalkítani legalább arra a kis időre amíg kitalálom hogy elhibázott lépteimnek számát gyarapítsam vagy sem (az elszalasztott lehetőségekről már nem is beszélve) Sztaskó Richárd (1987-)

„Szökéséhez, azt hiszem, a vadmadarak húzását használta föl.” (Saint-Exupéry) Különös zuhanórepülés az éjszaka. Közeledik a föld – sohasem érjük el, csak szomjazzuk a halálos becsapódást. Jelre várunk, bár magunk vagyunk a jel. Hát te sem görnyedsz többé arcom zöldes számlapja fölé, hogy csavargásunkhoz biztos irányt keress. Az égen hangos rianások tépik fel az ezüstös, hűs jeget, fázom. Ágyak vonulata feldereng, mikbe belebújtam, honnan kizuhantam. Nyaktörő, sziklás vidékek, szakadékok, rajtuk csipkés paplan, föllebbentették – beledőltem, neked már csak a tántorodás jutott belőlem, s néhány versnyi felkönyöklés. Meg a tárgyaim: kulcscsomó, csigaház, kés. Jogod volt a többhöz. Igazad, hogy elmentél. Különös zuhanórepülés az éjszaka. Pengével csókol ajkamba a szél. Zalán Tibor (1954-)

Nagy, sárgálló homokpadok és alacsonyan lógó szürke felhők. Hallgatják a várost, sétálnak lassan, az eget bámulják. Megpróbálják összehasonlítani egy húsz-harminc évvel ezelőtti délutáni ég színével. Vagy inkább azzal a színnel, ami az emlékeikben abból még megmaradt. Küszöbén állnak, hogy kiszakadjon belőlük valami, és tudják, hogy ennek hamarosan meg is kell történnie. Ez rezeg-remeg bennük most legbelül, ez cseng-bong végeérhetetlenül. És semmi mást nem akarnak már, csak hogy Valaki beburkolja őket túlcsorduló vidámságába, az ajkáról bugyborékoló hangok zuhatagába, hogy hipnotikus hatással legyen rájuk a hangja, arca, nevető szeme is. Beolvadni, belefulladni ebbe a harangjátékba! És a teste olyan legyen, mint a nevetése, hajlékony és bőkezű. Szó nélkül vezesse magához, és olyan melegségbe burkolja, amelynek létezéséről sejtelmük sem volt addig. És birtokolja és elárassza, és elvezesse őket az örömhöz. Kitöltse ezt az üreges pillanatot, az ólmos csendet. Fekete Vince (1965-)

nemsokára én is ott leszek ahova előttem oly sok régi arc elsietett meglátogatni a semmit ahol a hír megreked majd ha újra ébredek elbeszélem történetem addig viszont életszerűnek tűnök eljátszogatok a volt és a van között villanófény vakít szemembe rossz az érintkezés a semmi itt mást jelent majd akkor alszom amikor meghalok Gyukics Gábor (1958-)

az estélynek vége, a társaság kirándul a szabadba hajnal van, koraősz, enyhe ködképződés, avarszőnyeg ami mellett ellép minden őz és buja holdkölykök játszanak: abrosz ami alatt megáll minden őz és buja holdkölykök álmodnak: takaró a lehelet már elárulja, hogy még lélegzünk a cserje csendjét felzavarják a készülődő vadászok azt mondják, valami csodálatos vadállomány él ezen a vidéken az estélynek vége, kikirándulunk a szabadba hajnal van, éhesek vagyunk, megterítünk az avarra amin átcsattog általában minden őz: szőnyeg ami mellett el-ellépegetnek az őzek: abrosz ami alatt megáll minden őz: takaró ha hagyjuk, a friss levegő jól átjár minket talán ez a hegyoldali a legszebb temető, ahol jártam férfias csend van, ha igaz, apáink figyelnek minket mindannyian itt vagyunk a friss levegőn, de báli öltözetben hajnal van, fázunk, avarágyat bontunk, betakaródzunk amin állnak a holdkölykök: szőnyeg ami mellett ülnek a holdkölykök: abrosz ami alatt fekszenek a holdkölykök: takaró az estélynek vége

Egy szót, csak egyet ejtene, abba vörösödik bele, azért feszül meg a zene, azért dadog, nem leli azt a szót, egy messzi, még ember-előtti tiszta szót szeretne kilökni, azért van emlékkel tele, szívcsorditásig a zene, s vált annyi hangra – hasztalan! mert az a szó, az hangtalan; aggastyánként azért dohog, hümmög s morog, azért sipít úgy, mintha asztma rohamaiban fulladozna, nyelve hegyén volt, az imént majdnem kimondta az igét, a könnyitőt, az oldozót, azt az emberfölötti szót! – azért csillant föl a szeme s kacagott már-már a zene, kezét tördelve, fölzokogva, azért fut hirtelen sarokba, mert elfeledte azt a szót, a rend-tevőt, a fényhozót, attól visít húr-pattanásig, hogy a hátgerinc belefázik, attól nyúlik föl s nyaklik össze s fülel eszelősként a csöndbe – Hallga, mire is? Hogy „Szeress”!? Mert attól még boldog lehetsz? Egyszerre olyan önfeledten, mint boldog nők a szerelemben, attól sikolt, majdnem megkapta azt a szót – attól hörög, mert aztán mégse jött, attól fetreng, veti magát,

(21.) Beethoven Pontosan tudtam, hogy megfizetek majd mindenért. Nem volt vita. Itt nincs helye semmiféle vitának. A városnak is csak afféle dermedt, béna arca fordul felém, egyöntetűen jelezve, hogy a némaságra némaság a válasz, és hogy egyszerre feltár és bezár az. Eleinte csak a légmozgás zavart. A neszek mindig egymásra rakódásának már egyértelmű hiánya. Csökkenés, zsugorodás. A léptekről leolvasott szinkópának a nagyon is zavaró döccenése, amiben semmi harag és semmi béke. A fények élesebbek. A tapintás hol finomabb, hol durvább. Van, hogy enyhébb simítás jelzi azt, aki szeret még, vagy ajtócsapódás, ahol a nyikorgás egyre tompább közöny, és csak egy szűk regiszteren hatolhat át a hang – zárt, egy egészen lecsupaszított közön. Végül a sziszegés személytelen, már szinte gúnyos nevetése oldódik ki egy mozdulatból, amelyben semmi jel az újjászületésre. Szinuszhang hosszan. Zúgás. Néma csönd. Két részvét közt is tetszhalálban. Miközben valami nyirkos homály terül szét crescendo után

fa csontvázon billegő hollószárny nem állítja meg az esőt a fény egy darabja a nap a hold és a csillagok könnyedén beférnek egy ládikába az ősz illata sejtette hogy a közelben ólálkodik a tél s mint egy prérifarkas alkalomra vár ott utazik a tél szekerén felnyúl az égre és egyenként lelopja a napot a holdat és minden csillagot a kocsis ülése alatt ládika a holló szárnyai alól zuhog az eső sárga föld felett sötét Gyukics Gábor (1958-)