Zalán Tibor: A homály boldogtalanjai

1.
se
veled se veled se veled se veled se veled
nem. veled
árnyékom emlékét magához lágyítja a kő
így múlunk el nyomtalanul –.mint e kő itt

ránk pereg az idő avarja földdel szórja be szánkat
szemünket a szél – utak történelmek szélére vetve –
betemetnek bennünket egymásra rétegződő századok

KI EMLÉKSZIK A SZERELEMRE

a másik bőrének ifjúságszagára
a mozdulatokra ahogy meztelenné hámozza egymást a kezünk
védtelenné gyámoltalanná kitárulkozóvá
KI EMLÉKSZIK A SZERELEMRE
hogyan bolyongtunk a homályban
a félelemre hogy fény esik ránk s láthatókká válunk
a körülöttünk szédelgő halálnak

hogy láthatóvá lesz

a halál általunk
veled. se

pedig magamon túl már csak a semmit találom
semmibe száll a kinyújtott kézről a hajszál
űrbe markol a hajszál után kapó kéz
és csalódottan esik vissza kemény öledbe kezem

ki emlékszik a szerelemre
a borotvákra melyeket kinyitva tettünk párnánk alá
amikor közelgett a hajnal
a hajunkra ahogy lobogott a veszélytől nehéz szélben
a lányra ki úgy zokogott gyönyörében mint a sírok
fölött a ködre támaszkodó árvák
s a férfira aki sápadtan nézte a holdat
míg köpenyére feketén hullott a hó – ki emlékszik?

ki emlékszik a szerelemre

2.
Boltíves fehér folyosókon jártam éjjel
a homályban imbolygó gyertyák emléke lengett
álltam ott

sápadtan és hidegen dőlt hozzám a fal

párálló lépteket néztem a kövér zöld szőnyegen
valaki járt itt de elvitte előlem az életét
vagy elvitte valaki idegen az életet tőlem
meg sem érintett –

számon végig sem húzta a kezét

talán nem is fontos – – – vagy mégis fontos talán
mert itt járt és idegen poharakból iszik most
és idegen kezek alszanak el meztelen vállán. és már
boldogtalan
ki emlékszik a szerelemre

érted-e még a parázna mondatot

mely egyszerű és szertelen és nyúlánk volt egykoron
zászlók alatt jött el hozzánk
megformált minket és védtelenségünkre eszméltetett
most összebújunk a homályban és mi vagyunk az idegenek
egymás sikoltásával telik meg menekülő szánk

Boltíves fehér halott folyosókon álltam
süket gömbjében az ismeretlen éjnek – – – s a mindenség
sötét zenéjével váratlan megalázott!

álltam ott

nem akarok többé tükrökben állni
én nem akarom többé tükrökben látni magam
az arcom a hajam a szemem a véglegessé mélyülő vonásokat
– halottként nem akarok tükrökben visszajárni –
a falnak dőltem és átsugárzott a csönd
hallottam csontjaim apró színtelen neszét
annyira magam voltam: szántam a létembe kényszerített férfit
és szomjaztam hogy megöleljék

valaki megöleljen

öleljen akinek lépteit néztem

párálló könnyű lépteit a zöld szőnyegen

ki emlékszik a szerelemre

3.
Ez hát a férfikor
a takart sebek és festett vérzések kora
amikor még üzen az élet de már a halál is megjelöl
jöhetnek a lármás nők fölverni mohón a csöndem
és a lányok csípőjük bársonyán őrizni meg a fejem
és a gyermeklánnyi szelíd fehér kisszentek
a kíváncsiak kik vérző combokkal néznek vissza rám
díszletek ők is a fény eltévedt függönye mögött
éjszakánként kéken zümmögve körülszállnak
hogy fájjon az álmom és szédüljek miattuk reggelente
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
látod szelíd vagyok s ha búcsúzom most se tőled
bár akarom hogy csizmám nyomát hóval belepje
ki emlékszik a szerelemre

veled. se
nélküled
ablakomból kemény rajzú hegyekre látok
s fönt a várrom – réges-régen mi lehettünk volna még!
készül a számvetés (akár a leltár)

készül e számvetés

élt. itt volt. vagy többnyire. vagy mégse
– – – – – –

ha megkeseredik kőben a sorsa

megérti magát az ember
borért nyúl nőért (te erős férfiak árnya után)
míg besötétedik fölöttünk az ablak
és húsunk derengi át az örökös homályt
csak a szeretkezés elharapott nyelven kimondott szavai
törik meg ezt a csendet
nem látlak és nézlek:

már nem látsz de nézel utánam

elmerengve

KI EMLÉKSZIK A SZERELEMRE

Zalán Tibor (1954-)