Lélekszirteken

Ha a szavak úgy jönnének mint a gyomorgörcsök a magány kellős közepén vagy akár a megfelelési vágy minden egyes nap talán nem az alföldi vérvörös naplementét bámulnám csak azért hogy valami leírható jusson eszembe mert a napnyugta szép de semmit sem ad csak esztétikát az égnek és kézzel összegyúrt egót az elveszített énemnek amit ugyanúgy keresek mint a szavaimat a megfogható valóságot még mindig csak a horizont van ködbe borulva izzik az átláthatatlan homály innen nincs menekvés a pannon táj börtön és az otthon valahol a sugarak rácsai mögött várnak rám vagy arra aki egykor voltam és nem arra aki lettem Varga Csenge Orsolya (1999-)

A kövek, amiket a zsebembe tettem, kiestek útközben. Hiába változik a város, én úgy szerettem, ahogy veled láttam. Valahol még mindig bennem van a gyász, négy év után is. Négy év után három másodpercet kaptam belőled az éjszakai buszon, és azóta sem tudlak hova tenni. Legfeljebb a kövek közé, a zsebembe. Pusztulásig szólítalak álmomban, mert nem merek visszanézni, visszaéhezek mindent, ezért vagyok éltemben halott. Így uralsz minden erőt bennem, hogy nem is tudsz róla – az erőfeszítéseim olyan ostobák, hogy néha azt is elfelejtem, ki vagy. És azzá leszel, akivé én teszlek a jelenben. Félek álmodni, mert felébredek. Pasztell a hajnal, mint a vér, csorog ereimben a zuhanás. Bámulom a vágy nyomait, a párnára kifolyt nyálam – kívülről sétálgat a feledés, de sosem fog belémszállni. Itt már semmit nem ural a befejezés, befejezetlenek maradtunk, akár ez a tollvonás. Te, kő a zsebemben, magammal viszlek – ha nem felejtesz el. Varga Csenge Orsolya (1999-)