Lélekszirteken

Csendjével vár a nyári délután, Erre nem jár jármű, madár. Türelmes a lépted, gyöngyház a vállad, hang követ a föld alól. A szemed mögött kapu nyílik Mögötted nincs szárazföld, Se ég, se víz. A krémes két fedele közé feszültség szorul, Az éjjeli lepke méregfoga, Az elhaló textil. Uri Asaf (1942-)

Most is belátom: milyen jó, hogy vannak színek a világon. A lila kezdet mindig felizgat, s a vége megolvad az arcomon. Fáj, ha elvész a szerelem, akkor is, ha gyengül, vagy máshova költözik, vagy idegen határon lendületet vesz: és más alanyra támad, aki tőlem távol áll. Uri Asaf (1942-)

találkozásra készülnek, Bíznak és kimondják: létünk kész tény, és ha örökre elfordulunk egymástól, jó esetben ugyanazok maradunk. Egész életünkben egymást nézzük, és már a változatlan se kínálja magát. Mózes, a kősziklával bosszantani akart, de mi emberek, együtt és külön, párhuzamosak maradunk. Uri Asaf (1942-)

1. Ablak mögött ülsz, de annyira távol és magasan. Laza hajad alatt újszülött pehely, A szádon érzéki bálványmosoly. A kertek ferde vonulata már félig ősz, Sugárzó hegyek, sötét izgató sás. Hogyan szóljak hozzád? A támaszt keresem a patakban, Szélben a megközelíthetetlent. 2. Fecskék hangolnak, Minden kisimul a fejemben. A jóságos hullámok együtt jönnek, Mindegyik a saját éterén, a nyitott ablakon keresztül, Azt teszik, amit az ösztönük parancsol. Rólad csak annyit tudnak, hogy szorongsz, és gyakran cipőt cserélsz. Nem szereted, ha a lábadra nedves falevél tapad. A kezed rövidülése szép, a szád világító kráter, De soha nem hangzik el a neved. Eső veri az utcát, Csábítás, mint a fába fúródó csavar. 3. A terem két végéből egymás felé indultunk, Az ablakhoz bogarak csapódtak, A napok mellúszással kavarták a levegőt, Mintha nem éreznék a változót. Mire megszoktuk a sötétséget, a mimóza felfakadt. Sárga kiáltása eget változtatott, A levegő is más lett, a tetőn keresztül csillagok néztek, Az...