Lélekszirteken

Soha senki nem hallhatja, visszhangtalan, ahogy él, hogy maga is jéggé dermed, benne ahogyan a szép. Betördeli, a vízbe fagyasztva, őrzeni meg, fél szárnyával, odaát, féllel innen, fogja át. Jégtáblákba tördelve, csordul lassan éneke, tört szárnyával fogja, már innen és túl, odaát. Hangját őrizni, nyeli a víz, vissza, nem veri. Ha kezd olvadni a jég, hangja haza, hova tér? Fabó Kinga (1953-2021)

Engedelmes: megszületik. Pedig tudja, mi vár rá: elfalazott királylány. Mind a hét fátylát táncába rejti, milyen szép, ahogy nem látja senki, átsejlik mégis ahogy, fátylakon lebeg könnyű lélek lakja, hét fátylát tánca takarja, ahol senki sem láthatja, ott hajlik át táncát rejti hét fátylába hajlik íve feszül mintha, szobra lenne lehetne ha, mit a mozdulat kibont. Lenne ha nyíló titok. Fabó Kinga (1953-2021)

Ahogy a lélekből kiszakad a test. Ahogy a testből a lélek. ahogy ujjongó örömöt érez. Ahogy összeér két lélek, két test. Ahogy közvetlenül az énből az énbe. Az a szerelem, mint régen. Fabó Kinga (1953-2021)

Mint a szobrok, a szobrok. Napfényes, hosszú mozdulatok. Alig volt mosolya. De ha volt, az nagyon. A rítus szépsége tört át a ritmuson. Csak forgott és forgott és forgott. Könnyedén siklott. Lobogott. Szavának súlya volt. De szólni nem tudott. Forgott a kígyóbűvölő és forgott a sál, forgott a félkör, a tengerpart és forgott a lány, külön a táncosnő és külön a tánc ... Mások ünnepe ez: a nem hasonult múlt. Ő az illatot táncolta hozzá. Fabó Kinga (1953-2021)

Mint a szobrok, a szobrok. Napfényes, hosszú mozdulatok. Alig volt mosolya. De ha volt, az nagyon. A rítus szépsége tört át a ritmuson. Csak forgott és forgott és forgott. Könnyedén siklott. Lobogott. Szavának súlya volt. De szólni nem tudott. Forgott a kígyóbűvölő és forgott a sál, forgott a félkör, a tengerpart és forgott a lány, külön a táncosnő és külön a tánc . Fabó Kinga (1953-2021)