Lélekszirteken

Kezemben kezed kezedben kezem az érintés gyönyöre a nyirkos pórusok vértelen hűvöse a kapaszkodás ujjak dobolása a remegés a reszketés a markolás s elengedés moccanásban a keresés kihűlt tenyérben papírfecni rajta az írás veknit kell venni hajtókar indul szól a verkli Cseh Katalin (1961-)

Emlékszel még az illékony tavaszra-nyárra-őszre-télre hétköznap-állagú ünnepekre várakozásra tovatűnésre sóhajokra visszafojtott lélegzetre a szorongásra lebbenő örömre a szégyenre a sokadik bűnbeesésre konyhában az ezüstös félhomályra a kert sarkában dekkoló vágyra a haragra sérelmekre a fehér kispárna rojtos csücskére almafákra málnabokrokra a pincében szepegő elmúlásra a padlást belakó öröklétre a sokra s kevésre a sekélyre és mélyre sikoly alján csendre kuszaságból fölépített rendre állandóságra elvágyódásra a kisgömböcként dagadó hiányra ugrókötélre a cirkuszi sátor fülledt melegére a pillanatra a pillanat töredékére a mosolyra félmosolyra a boldogság-mezben fellépő szomorúságra a lelkesedésre s a csüggedésre égbe kapaszkodó fákra arra az idilli otthontalanságra? ‍ Cseh Katalin (1961-)

Fákat álmodtam Nem létező fákat Rebbenő riadt ágat Ágtörést reccsenést Árnysötét remegést Avart az ösvényen Levél-magányt a sövényen Lombsörényt lobogást Odúcsönd-csobogást Cseh Katalin (1961-)

A mező liliomát illata tartja ébren bennünket meg szégyen szerelem remegés örök-végeken sóvárgás harag félelem bántódás ködös sérelem mely mosolyunk apasztja rettenet-traverzek közt a szívben zörög a béke harasztja... Cseh Katalin (1961-)

Valami elmúlt végérvényesen, sebhelye itt virít a szívemen. Nem fáj, már nem is sajog, újrafáslizzák mégis angyalok. Minden csak lenge ruhás álom, átlibben, lásd, a világon… Mi marad a nyomában? Izzadt párnák az ágyban. Rivaldafényben rám vár a porond: bohóc vagyok vagy csak bohóckodom? Ezen töprengek, gondolkodom, mielőtt lassan elkárhozom. Cseh Katalin (1961-)

Kék-lila bánat, kék-lila ágak, kék-lila öröm, kék-lila öltöny, kék-lila mámor, kék-lila zápor, kék-lila titok, kék-lila fiók, kék-lila harmat, kék-lila varrat, kék-lila fények, kék-lila méreg, kék-lila rejtjel, kék-lila, rejts el! Cseh Katalin (1961-)

Milyen lehet a kékfestő álma? Mint kékbegy moccanó szárnya… Mint kékláng utolsó tánca… Mint kék arc mélyülő ránca… Mint kékítő lassú oldódása… Mint kékeres rejtelmek mása… Mint zománckék téli éjjel… Mint pasztellkék csönd-csibék szerteszéjjel… Cseh Katalin (1961-)

Kék vers A kék versbenminden kék: kék szavak közt kék csönd-lék, kék a lírai én lelke: hüledezik kékre festve… Kék a vágy és kék a sóhaj, kék a nesz és kék a robaj, kék a bánat, kék az öröm, kék a láz és kék a közöny. Testünkön átlátni mint üvegen: szívünkben kék szőrmés a türelem. Lila vers A lila versben minden lila: lila lavórban pancsol a csend, lila a kint és lila a bent. Lila csillagok selyemlila égen korzóznak lila, rebbenő fényben. Lila az istenfélelem, Isten arcán lila a félelem. Cseh Katalin (1961-)

Kigyúl éget perzsel Világít világol Lángol egyre lángol Majd mindent Felnyalábol Pernyéit a lélek Őrzi amíg élek Cseh Katalin (1961-)

Isten bolyong valahol az űrben, egyedül van, mindig egyedül, csillag-tükörbe néz s megigazítja absztrakt mintás nyakkendőjét. Legyőzi mélységiszonyát, majd a Föld felé fordul, tekintetével hosszan követi a türelmetlenül kapkodó halandókat… Hazavonul a csöndességbe, levetkőzik és nyugovóra tér. Mielőtt álomba ringna, imát mormol a magányos Isten, ablakán belesnek idvezült lelkek, s halk suhanással tovalebegnek… Cseh Katalin (1961-)

Emlékszel még a kert­re, táncoló le­ve­lek­re, ringó re­bar­barára, ki­hajló, sóvár ágra? Emlékszel még a házra, némán vesz­teglő vágyra, a kin­ti-ben­ti nesz­re, mi sem­mivé lett rend­re? Emlékszel a konyhára, alig-függöny rojtjára, vasárna­pi ebédre, le­vestől lucs­kos fényre? Emlékszel a szobára, szelíd szo­ba-magányra, kék párna­haj rücskére, zsongásban csönd csücskére? Cseh Katalin (1961-)

Fehér ruhás leány a csönd Kezében könnyű kis bőrönd Most érkezik a vonatról leszáll Engem keres majd megtalál Rám köszön üdvözöl S én megkérdem: m’ért üldözöl? Vendéged vagyok – mondja ő A furcsa fehér ruhás nő Földön koppan a kis bőrönd Beleremeg a (csönd)körönd Hatalmas üres terem a csend Hol kint ölében ring a bent Kinyílnak mind az ablakok Ott tollászkodnak az angyalok Cseh Katalin (1961-)

Végtelen álmok véges terében találkoztunk úgy hevenyében egymásra néztünk semmit sem mondtunk mégis tudtuk hogy mit gondoltunk Véges álmok végtelen terében találkoztunk a vágy jelmezében egymásra néztünk mindent elmondtunk mégsem tudtuk hogy mit gondoltunk Csak az a kérdés voltunk nem voltunk habfehér ingen kvázi szennyfoltunk Cseh Katalin (1961-)

Vigyázzban állnak bennem a szavak majd meghajolnak görnyedve járnak haboznak tétováznak a csönd fedélzetén botorkálnak egymáshoz bújnak mert fáznak feszengnek szorongnak rettegnek mint szélben tar bokrok remegnek Cseh Katalin (1961-)

Sikátorokra csönd csepereg Fénnyel telnek a csöndserlegek Tó vizében csönd csillog Ficánkolnak csöndcsikók Külvárosban csönd csavarog Felleg hajában csöndcsavarok Csöndcsilléken holdrakomány Csattog csöndben a csöndcsalogány Cseh Katalin (1961-)

– találkoznak a védtelenben – Mellettem vagy de nem velem Rólam álmodsz de nem engem Hozzám beszélsz de nem nekem Belőlem élsz de nem bennem Vágyakban pancsolsz nélkülem – a helyzettel már megbékültem – Félelmeidet nem félhetem Magányod kölcsön nem kérhetem Jelenléted vagy hiányod Lényemen rendre átszivárog Lábujjhegyen a lelkemen Átosonsz sajgó sejtelem Szél ácsorog a szirteken Gördülünk kopott síneken Akár egy titkos szekrénybe Belesnénk egymás csendjébe Cseh Katalin (1961-)