Lélekszirteken

Vajon mekkora távolság van két ember vágyai között, nem érdekli, uram? Csak nevet, mit tudja maga, Magadan milyen messze van. Tudja, ha mégis elmentünk volna, én a jeget nézném, maga a végtelent, így tükröződnénk abban a simára fagyott Szibériában. Épp, ahogy vagyunk egyébként: én mozdulatlan, maga meg mint akinek soha nincs vége. Rálépnénk együtt a Bajkál-tó jegére, hogy hallgassuk, hogy reped. És élhettünk volna ez a kevés idő alatt is sokkal boldogabban. Talán, ha nem lett volna körülöttünk a világ. De valami mindig körülöttünk van. És ez ebben ez a legocsmányabb, nem gondolja? Hogy az ember nem tud kiszakadni vagy leválni erről a rothadó világról, mindig benne marad. Maga fogná a kezemet, én csókolnám a száját, és így egész boldogan meglehettünk volna, ha nincs körülöttünk a világ. Az ember folyton fut valami elől, mintha bármiről is lemaradna, ha nem lép elég gyorsan. Én meg, ez a kevés idő alatt is maga elől futottam és vártam, néztem hátra: vajon utolér-e, és ha utol is ér, bánt...

Látja ezt a földet, uram? Szép, töretlen talaj. Pedig a nap veri ököllel minden reggel, feszíti minden éjszaka. Ebbe a földbe vagyok én térdig belefagyva. És kúszik bennem egyre feljebb ez a hideg. Amikor eléri a szájamat, mások arcához szorítom magam, de üres maradok, és csak hullanak a fogak. Beleszögezett valami ebbe a földbe. Olyan erősen tartja egybe a sok göröngyöt a fagy, hogy képtelen vagyok mozdulni tőle, a lábam hideg, az erek belül már virágzanak. Nem is lehet, igaz? Sehová sem lehet elmenni innen, uram. Az mondják, mindenütt egyszerre ismétli önmagát a világ, és hogy az ember nem tud a saját földjéből kibújni, mert más, idegen földekbe ugyanúgy belefagy. Pedig, tol bennünket valami, uram. Tol mindannyiunkat az életen keresztül, mindig csak előre, bárhogy is fáj majd. Szép, szabályos minden éjszaka. Húzódik szét, tágul a félelem. Álljon ide elém. Hogy legyen, mi eltakar. Aki fél, szeret csak tíz-húz centire nézni, s nem látni, mi van távolabb. Azt mondják, el kell engedni mi...