Lélekszirteken

A dombhajlatban megtorpan a pára, ahogy az idő csomót köt magára, már csak a konok, fagyba mártott gaz hajt, a vízfolt alatt lyukat rejt az aszfalt, sok lélegző még nem lelt menedékre, az ég sem vált már jókedvében kékre, a hűs szél pálló kévéket nyalábol a frissen szántott termő derekából, az ághegyekről lenyújtózva csöppnyit, a köd a lassú fák fölé özönlik, a november is kedvet kap magához, a világ hozzákezd a változáshoz, a látóhatár deres fagyba rémül, s a tél rejtélyes háborúra készül. Böröczki Mihály (1946-)

Jaj október, te nem láttad a fecskék kék nyilallását, s ahogyan a szárnyuk anélkül is, hogy csöppnyit kieresszék az augusztuson egy röptükkel átjut. Jaj, október, szelet lopsz, napot altatsz, szőlőszemek kopognak, fák sietnek, egy levélzörrenésbe belehalhatsz, te holtig papja tűznek és hidegnek. Jaj, október, szakadt a szoknyád csücske, a szőlővessző csapkodja a térded, köd gomolyoz, karodba hal a tüske, de kilenc hónap tud meghalni érted. Jaj, október, a verebeid fáznak, a csupár ágak körbe-körbe néznek, egy gondja van a szürke-sok madárnak, ki épít újra sárból fecskefészket. Jaj, október, de érett gyönyörű vagy, csábod fölér egy asszony jó ölével, s míg jót ígérsz és sárguló derűd nagy, jaj, október, te kikezdtél a téllel. Böröczki Mihály (1946-)

A Nap még boldogan ragyog, ahogy egy őszi táncba fog, villódzik milliónyi kar, gyönyörű sugaraival, fölkapkodják a levelek, hogy beleszínesedjenek, s míg időtelen útra tér, erőset dobbant rá a szél, nagy kedvét bajok nem szegik, lágy porcsomóba rejtezik, új nyughatatlant pöndörül, kilép a szürkeség mögül, s mint szerelmetes ismerős, vetkőzni kezd a tarka ősz, s én lassú nászukat lesem, csöndben és illedelmesen. Böröczki Mihály (1946-)

Mint betűk nélkül a füzet, nem létezhetnék nélküled, az örömöm, mi élni hagy, s az összes bűnöm is te vagy, mint madárcsőr, toll, szárny, karom, úgy vertél fészket vállamon, s már belebékélt a világ, hogy röppenőket szül az ág. Böröczki Mihály (1946-)

Most sír a szél és hallgatják a fák a marokra gyűrt ágak dallamát, a március bár meleget remél, friss hangszeréből szaggat húrt a tél. Böröczki Mihály (1946-)

Én neked adom a szemem, hogy egy világot láss velem, és lásd, ahogy a szó dadog, ha hófehér papírba fog, és azt is lásd, ahogy a toll a gondolattól meghajol, hogy akkor jut a szóba vér, ha szívem pitvarába ér, és lásd, bizony a végtelen megáll egy kis kötőjelen, és lásd, ahogy a toll, papír tulajdonképpen engem ír, s mert ujjaim közt nem hamis, megőriz összegyűrve is. Böröczki Mihály (1946-)

Én évek óta úgy radírozok egy velem egyidős papírlapot, hogy ne legyen rajt soha semmi átok, de állandóan telefirkáljátok. Böröczki Mihály (1946-)

Szomorút, gyönyörűt hangzó örömszó, jajszó – harangszó, égből száll, földmélybe fordul, fehéret, feketét kondul, bronzfényű tűzében égnek fejkendős, kalapos vének, tört testtel, főt hajtva, térden, fehéren, vak feketében, félve a harangveréstől, csillagot tépnek az égről. Böröczki Mihály (1946-)

A szívemnek való vagy, mint erdőnek a fák, mezőnek felkelő nap, és hívőnek csodák. Levéldal, fűharang, madárfütty, rétvirág, harmathűs zsenge hang, bokorárny, friss faág. Megriadt végtelen, elhagyott vaksötét, pille szél, szerelem, nyári nap, csillagég. Csupa kék vigalom, csupa jó, csupa fáj, barna bűn, irgalom, tollmeleg kismadár. Böröczki Mihály (1946-)

Hidegül, melegül, beborul, kiderül, dagad is, szelel is, heves is, szeles is, suhanó, rohanó, csupa rossz, csupa jó, bajusza ághegyén új táncba kezd a fény, pattanó rügyein száz szirmot szül a szín, gyönyörű idegen kopog a szívemen, rovom is, áldom is, hideg is, bársony is, s százszor is április. Böröczki Mihály (1946-)

Én másnak hittem addig a világot, míg darabokban belém nem botolt, s a kandikáló, búvó tisztaságot befröcskölte egy istenverte folt. A szám maradt gyerekkoromnyi tátott, és ingem, gatyám összemaszatolt, most bűn gubancol, kifosztottan állok, de nem lett gazdag, aki megrabolt. Egy diófának szoktam elmesélni, hogy ősztől, téltől fölösleges félni, a csonthéj alatt ép gerezd lapul, s a roppanás zajában szenvedélynyi erő ígéri jó tavaszt fog élni, és újra nő, bár tudja – újra hull. * Sokat tűnődtem – igaz mi se volna, ágon levél nő, törzset görcs gyötör, a fa is tudja, ha földig hajolna, nem nyújtózhatna jókedvére föl. Ahogy levél hull avarbarna bolyba, a zaj a zajjal zizzenést pöröl, és mintha Isten hangszere dalolna, a szín a hanggal összetündököl. Így valahogy húrozom föl a lelkem, világ-viszályom, földízű szerelmem, míg kibújik a dal a csönd alól. Még eldúdolom – hozzám kezesedjen, majd lassú széllel világgá eresztem – egy diólevél várja valahol. Böröczki Mihály (1946-)

Pöndörödnek, göndörödnek, suhorognak, ringatóznak, átváltoznak könnyű gyöngynek, szelek hajába fogóznak. Leheletnyi pitypang búrák, égből csurran furcsa fényük, pelyhes , bolyhos, armatúrák, s csöpp idő a létezésük. Kicsi csodák, szélbe lépők, szülő ölük sárga, lágy, dús, titokzatos visszatérők, s élő bölcsőjük a május. Kis világuk nagy vidámpark, csupa öröm, csupa játék. s szálanként mind ég felé tart, mint egy röppenő ajándék. Böröczki Mihály (1946-)

Faágra ül a sárga csönd, s míg himbálódzik odafönt, megringva hallgatja a nád, a besurranó víz dalát, felhőkbe mártózik az ég, valahol elveszett a kék, s az idő bandukol tovább, ott hagyva széllel rojtozott, – mit eltakart már a homok – kivehetetlen lábnyomát. Böröczki Mihály (1946-)

Elsuttyant ez a nyár, a csősz ősz szele jár, s őrizi, mint az ég gyümölcsfák örömét, felhőkbe bújt a Nap, fényei alszanak, új évszak jön elő, kilyukad az idő, s bár gyógyul, mint a seb, egy nyárral kevesebb. Böröczki Mihály (1946-)

Mint palettán a szétfutott színek, ezerfélék az őszi levelek, a zöld a sárga tónusába fut, és esélytelen levél-háborúk csodás világú, zizzenő zaját hajladozzák csoportosan a fák, a levegőnek levél-íze van, s az őszi ízzbe fúlva hangtalan, a fák vetkőző ágát bámulom, s míg eltűnődöm egy-egy ritmuson, a pőre szél az ághegyéig ér, s a ráncos törzsön lúdbőrzik a tél. Böröczki Mihály (1946-)

Úgy mentek el, mint fecskevillanás a halálosra kékült ősz egén, s nem ér véget a lélekzuhanás, csak legördül a szárnyakról a fény. Böröczki Mihály (1946-)

Ázni esővel, szerteszállni széllel, döcörögni egy szekér kerekével, letörni száradt, megfáradt faággal, lélegezni a friss föld orrlyukával, fütyörészni a suttyós madárdallal, leszakadni az ázott folyóparttal, a semmit összekötni az egésszel, és zöld lenni a fűszál örömével, a reggelt keltve lenni egy a nappal, és összegyűrődni egy irkalappal, vagy – semmiben se ne legyek szereplő, csak én legyek az egy helyett a kettő, a játszótéren szálljak, mint a hinta, az összes tollban én legyek a tinta, én araszoljak nap-nap fokról-fokra, én hurkoljak gyeplőt a csillagokra, és legyen álmom lélegző seregnyi, hogy ne féljem, ha időm csak szemernyi, és lássam mint ég Isten csipkebokra, a lélegzetemet is visszafogva Böröczki Mihály (1946-)

Azok a régi hóbuckolta esték a szomszédokat egy házba keresték, a gondolatok úgy sokódtak össze, hogy várt a szó és nem szólt senki közbe, úgy cifrázták a csöndet, alig halkan, hogy baj ne essék, akkor se, ha baj van, az egész utcának volt egy gyufája, így jobb esett tüzelni rá a lángra, a sodort cigarettát színig gyűrte a lámpabúra szűkölődő kürtje, s a füst keservét aszalódva várta a plafon pár szál öreg gerendája, a kártyalapok összefeleseltek, majd nyugovóra halmódtak a percek, leparázslott a fája vesztett kályha, aludt a ház, még langyos volt az álma, és míg a gondok mélyebb gödröt ástak, nagy erőt gyűjtött létezni a másnap, s míg két szülém bajlódott friss neszekkel, a kis ablakon betódult a reggel, s piciny tüdőmből rászaladt a pára a dunyha finom, deres huzatára. Böröczki Mihály (1946-)

Pont a végtelennel szemben, a semmivel átellenben, van egy kapu, rézbilincsben, se széle, se hossza nincsen. A halandó nem tud róla, nincs őre, se vigyázója, attól nyitott, attól kerek, ki-bejár rajt a szeretet. Minden évben tárt két szárnyon által lódul a karácsony. Nyikorogná szerencsétlen, mért nem járja egész évben? S meg se moccan. Hiszen egyszer sarkig kitárta a Mester. Böröczki Mihály (1946-)

Mint palettát a szétfutott színek, a földet tarka báj teríti meg, a félig fonnyadt-száraz hullt levél az őszi torra pózt vált, színt cserél. A zöld a sárga tónusába fut, tapad-zizeg a tarka-barka út, a nap tétován méláz szerteszét, és fénybe mártja sugár-ecsetét. Egy csupasz ág már megadta magát, óvón lesi teremtőjét, a fát, ki – bár megadón áll az ősz elé – egy ághegyet még kedvvel döf belé. Böröczki Mihály (1946-)