Lélekszirteken

(Mindig csak) ez az arc ez a ruha ez a gondolat ezek közt a bútorok közt ezekkel a könyvekkel ezekben a karokban ez a lámpa ez a papír ez a gép ez a kéz ez a hang ezen az estén ezen a reggelen ezen a nappalon ezen az éjszakán ez a levegő ezek a fák ezek a csillagok ezek az emlékek ezek a vágyak ezek a beidegzések ezek a szavak (Miért nem) azok a szavak azok a vágyak azok a beidegzések azok az emlékek az a szülőföld azok az utcák az az utazás az az érzés az a test az a tett azok a mozdulatok az a szoba az a toll az az ágy azok az álmok azon a napon azon a télen abban az évben abban a percben az a sors az a látvány az az illat az a búcsú az a gondolat az a ruha az az arc Somlyó György (1920-2006)

reflexió: exit (2005) holnap megmérem, mi mekkora mennyi négyzet- és mennyi köb- miket kell elvinni valahova mielőtt leszáll az őszi köd holnap megtudom, mi mennyit ér mennyi az egy- s a kétharmada mi az, ami kilóg s ami belefér és végül ki kinek mit ad oda megmérni, megtudni: ennyi az élet a megismerés végtelen folyamat amely mégis kicselezi a véget – holnap vedd tenyeredbe arcomat nem baj, ha nap éget, eső eláztat mint régen, mindeneknek kezdetén – addig álmomban belakunk egy házat egy sárga színűt az erdő közepén Király Farkas (1971-)

reflexió: dimenziók (2002) valahol vársz rám, túl a csenden a parton, ahol kéklik a tó ahol minden egyszerre csendes felkavaró és megnyugtató jártam már ott, kettesben veled figyeltük, a vitorlás hogy halad egymásra néztünk kéz a kézben leheletem arcodon maradt rómeód lennék, csak ne lássa senki harapj belém! nem kell a balkon eloltják a lámpát a versben amikor éjt húz az égre az alkony hallak idebent, s te engem magadban ölünkben dagadnak erdők és tavak a távolságot test nem járhatja át – szeretkeznek csendben a szavak Király Farkas (1971-)

reflexió: majdnemkék (2005) e nyári fényben most látom először a tájat, mely tavasszal elvarázsolt most kezd forró máglyatűzzé válni az, ami tél végén csupán parázslott búzamezőn tallózhatnak immár ujjaim a szétszóródó fényben s termésaranyat találok, ha a kalászokat széthajtom a szélben langyos dombokon elkalandozom lelek duzzadó meggyet, cseresznyét s ha napsütötte lankán cserkészek forró-hűs forrás kínálja nedvét ha megpihentem, tovább állhatok amott barlangok ásítanak párban hasonlókat ismerhettem egykor de ily csodásakban sohasem jártam e nyári fényben most látom először szemedben tükröződő arcomat ne legyen ez vers, sem korai, sem késő legyen csak lelkedbe vésődő karcolat Király Farkas (1971-)

öt ujj van csupán ott, hol tíz lehetne kezednek kéne simulni tenyerembe hasadnak hasamhoz, mellemhez mellednek mint soha, oly közel engedj, ha engedlek éjszaka macskái sikongnak a nyárnak kandúrod lennék, harapnám a vállad hátadra feküdnék, markolnám a melled élvezném, hogy öled megszorít-elenged tíz ujj van csak ott, hol lehetne húsz hússzal kérném, hogy magadhoz húzz úgy ölelj-szoríts, mint még soha hulljon ránk közös csillagunk pora Király Farkas (1971-)

napról napra, folyton, megint kicserélődnek sejtjeink leromlanak és elavulnak tegnap jobbak voltak, mint holnap lerontja őket a vércukor a koleszterin, az alkohol, lerontja őket a félelem attól, hogy igen, attól, hogy nem cseréljünk sejteket, kedvesem cseréljük szárazon s nedvesen épüljünk egymásba, hátha így megterem előttünk az a híd amelyen közös út vezet oda, ahol az élvezet felülír minden ökölszabályt ahol télen megkapjuk a nyárt ahol már végérvényesen a szerelem tódul édesen fent meg alant meg mindenhol és sejtjeinkben meghonol folyton, megint és mindennap kicserélődik a sejt, a mag keverednek dongó parányok vágyrészecskék, óhajok, álmok kedvesem, cseréljünk sejteket minél többet és nedveset ha száz évre elég, az megfelel korábban ne legyen jobbra el Király Farkas (1971-)

1 Kitárt szárnyú pillangó az udvari ajtó mellett, fekete, a fehér kövön, vagy három hete ott van. Ez majdnem 17 szótag. 2 A gyilkos egy 14 éves lányba volt szerelmes. Heteken át minden nap virágot hagyott az ajtaja előtt - erről olvasok az újságban, míg elkészül a teavizem. Vajon milyen virágot. 3 A kerti úton a kövön az ajtóig 237 falevél. 4 Kinn felejtettem az érintőképernyős telefont a kerti asztalon. Az eső elindított rajta valami zenét. Megnéztem. System of a Down. 5 Csepp: egy szükségképpen pontatlan, gyakorlatilag használhatatlan mértékegység. 6 Tízéves pókhálóban Marlboro csikk. 7 Fecskefészek kamionplatón. Lefényképezzük? Ne. 8 Klitorisz. 9 Csöndben, mint egy. 10 A vér az, amit nem hiszel el. 11 A tériszonyról olvasok. 12 A leveleit csak kettétéptem. Ha bárki megtalálná még: értse 13 Most beszéltem egy haldokló 5 éves anyjával. Narancsot eszem. Arcomba süt a januári nap. 14 Megnézem a tükröt. 15 Elered a benzinkutas orra vére miközben rókákkal álmodik. Neon. 16 Most kezd szép

Üres vagyok. Szerelem után a nyomorúság. A szoba közepén várom a tavaszt, s onnan szállok fel, ahol nincs valóság, csak sötét lyuk az értelemben. Szilágyi András (1954-)

Hallgattam újra, úgy, mint senki eddig, a mélynek lassú, habzó sóhaját, mint hálaszó, ha ajkamon kifeslik, s egy pillanatra lényed fonja át, olyan nyugalmat vont körém remegve, a hangja tiszta dallammá dagadt, amíg a gonddal megrakott dereglye elindult messze, árnyas fák alatt. A nap korongja nagy, kövér parázsként felizzott akkor még a szívemen, éreztem, már a bensőm mintha más fényt pulzálna vissza csöndben, dísztelen, s mint szomjazó, ha hűs vízért letérdel, és új reményért ázva-fázva esd, a holnapoknak szent ígéretével csillagszekéren szállt alá az est. B. Mihály Csilla (1977-)

Az út, vagy a gondolat? Vajon milyen kép adja vissza nekem a létezést. A könyörtelen új térfelosztást, a kifeszített, mészfehér vászonra felkent szempárt, ahol az elveszett jelentés színeit behunyt szemmel is látni. Szilágyi András (1954-)

aznap haját bontotta a dió pompájában a maga teljében hajlott hátú vén fa állt fölöttünk akár az egyetlen megmaradt fényképen mi ketten szinte tétován kezed kezem fogta éppen hajad arcodba fújta a szél bal kezeddel megigazítottad előre néztél szelíden szépen és ártatlanul nevettél pitypangeső közeledett felénk aztán az a pillanat az a csodás pillanat amikor csak álltunk kissé remegve majdnem bátortalan ott ölelt át minket a félárnyék a napfény a szél és körüllengett a rét illata a sok ezer virágot meg a fákat véltük hallani a közeli patak csacsogó suttogás volt miként az érett eper ajkad nyitva én megértettem valamit – a távoli felhők buja összevisszaságát a madarak röptét hogy őket sose irigyeljem fejemben hangok jöttek-mentek furcsák tiszták akár a régi éden csillagvirág zenéje én föléd hajoltam egészen csöndesen mély tisztelettel szóltam nézd kedvesem hát nem csodálatos nézd a szitakötőt násztáncát éppen nekünk járja te megcsókoltál s a diófára kacsintottál lehajló ágára köt

Bogárszemekkel néző éjsötétben henyél a táj fedetlen és kövéren. Emlék motoz, s az ablakok mögül kicsordogál, az útra rákövül. Ki arra jár, ha jár, sietve, tétlen, lenéz egy percre, és nem látja mégsem. Előbb-utóbb a szél is majd kifárad, a kérges égből hulló szent imákat – miket helyettem bőszen rázogat zörögve, lengve, mint a láncokat – csuklómra kulcsolom, a nyitja számon. Elment, elment, s én folyton visszavárom. B. Mihály Csilla (1977-)

Derengő lélekserleg öblébe évek telnek, buborékkoszorúban öröm van szomorúban, a végtelen csak véges csillagszemektől fényes: sugárnyalábon áll, ó, anyám, a fényszitáló, hol égi kalászt érlel parázsló nagy hitével, szép tiszta lisztje elég lesz egy egész életkenyérhez, amíg gyökér ölelhet világhoz házat, kertet, s a lomb alatt az asztal mézillatot marasztal, hol kerítésbe szeget csak szívdobogás szegez szavakat hazányi verssel körbeállni, lármafa tüzével perelni vak éjjel, amerre hitvány még nem volt rest a betörésben, hol gyülemlik a lázat felszöktető gyalázat forrongva mint a láva a lélek poharába, hogy meg-megbillen öble a salakját kilökve: buzgó borán a gyöngyöt utánozó göröngyöt. Eszteró István (1941-)

Életünk hígított festék, átmosott tekintet tárgya. Már Te sem vagy, és Én sem vagyok a semmi szabadsága. Mint rejtőzködő szín, ami kikevert anyagból próbál lenni. A szem szerinti látszatból a láthatatlan életet, a mindent akarja láthatóvá tenni. Szilágyi András (1954-)

macskaköveket áztat az idő árkádok alatti félhomályban kuporog a sebzett lelkiismeret mint hasadékban a szemét berozsdált emlékeinken hiába kopogtatok hallgatásodba fullad ez az este is nem lehetsz örökké ennyire sérülékeny kontúrjaink egymásba halványulnak sejtjeink egybefolynak de a szívkamrába vésett állandók hiába vonzanak és hiába ismered rejtjelét a hiánynak tűszúrásaid nem a fájdalmat csillapítják… maradt egy szűk előszobányi szabadság ahová nem nőhet a világnak másik szénaboglyája hogy abban szeretkezzük magunkat halálra Oláh András (1959-)

Part fölé magasló sziklán állok, Rongyos zászlómmal intek feléd, Az égen gúnydalt éneklő sirályok, elhaló üvöltésemtől torkom ég. Sós szél szaggatja barázdás arcom, parton hagytál, te, a felejtés tengerén. Kihajózott veled minden álmom, Vitorlát dagaszt a holnap peremén. Zöldeskék hullámok cifrázó tarajjal, tengerbe fúlt nap a horizont végén, szavaid ezüstöt szikrázó halrajjal, melegszem emléked izzó tüzénél. Lábnyomod a fövenyben mosolyt ír, de hamar lapoz a szél, sietve letakar, homok lepi el sebeim és sós víz, gyógyulni sorsom csak veled akar. Ajtóm előtt a lépcsőn kavicsok várnak, néhány kagylóhéj hever szanaszét, könyv az asztalon, lapjai nyitva fáznak, Álmodom, karjaiban ringat a hintaszék. Liliomillatod ingujjamon maradt, még nem fújta ki belőlem a parti szél, Kézen fogva szaladnak árnyékaink a boldogság lakatlan szigetén. Albert Zsolt (1973-)

Néhány szót őrzök, majdnem mind kimondatlan a meg nem születettek bölcsességével, úgy hittem benned, mint egy látomásban, mígnem elfogytak közös lépteink, a macskaköveket színes avar borítja, nosztalgiázni járnak össze gondolataink, néhanap megkérded hogy vagyok, és én még most sem tudom, milyen szépnek lenni, csak amikor rám nézel.

A nagybetűs igazság nem ront ajtóstól a házba nem veri be a városkapukat nem röhög a képedbe a nagybetűs igazság valójában csupa kisbetűből áll mint a sarki ház falán a szó „közért” végigsimít a vörösre zokogott arcodon és azt mondja minden rendben lesz akkor is ha nem robbantasz ki forradalmat az igazság azt mondja magáról hogy ő tulajdonképpen olyan mint a reggeli kávé vagy a nap első ölelése semmivel sem szembesít a serkenő szőrszálakat észre sem veszi csak annyit akart mondani hogy egyél már végre valamit.

„kirajzolódnak ölelésünk finom élei, s valamelyik formába majd csak beleillünk.” /Papp-Für János/ Felhúzod magad a székben, hogy teljesen átérjelek. Tényleg naptej illatú a bőröd. Pont azt viseled el rajtam, amit én nem tudok. Még vagy soha. Bár hirtelen megálló kezed csalódásokról árulkodik. Nem számít. Szád, nyelvet. Csak egy ismeretlen akcentus vagyok elhallgatott szavaidban. Tényleg olyan. Mintha sugarakból. Felhúzod magad, átérlek. Jelentéktelennek tűnik egy-egy pontatlanság. Izzadni hagyni a tenyereket, nem mozdulok, el ne vedd, legalább ezt ne. Tovább nincs. Már messziről nézem magam. Mielőtt elalszik, arra gondol, ölelik. Kovács Kristóf (1993-)

csak ülj és figyeld a ködből kiforduló tárgyakat a távolból kibomló csöndet lassan sarkosra kopik körülöttünk a világ kirajzolódnak ölelésünk finom élei s valamelyik formába majd csak beleillünk sokkal inkább bizonytalan lesz ha tisztul a köd mindig maradjon egy kis fedezék ahol kimondhatjuk a láthatatlan apró titkokat és jobb ha nem hallja azt senki a félelmetes fák is némák meg a madárfészkek ők is a pillanat kódolt kellékei a háttér változatlan csak mi ülünk az előtérben ha még most is ott vagyunk Papp-Für János (1976-)

a szél az éjszaka a végtelen havazás talán ezek a vadromantikus dolgok igen ezek talán és a hold a vakító fekete nap és a sötétség mélyén suhogó átvérzett köpenyek – látod látod ilyen könnyen írom már a verset hát ilyen könnyen csúszol ki a készségesen zuhogó szavak közül a semmibe. közben csak mennek mennek az éjszakák mint arctalan komor katonák vonulnak a rettegéstől megáradt falak között az éjszakáim amit meg lehet mutatni, nem lehet elmondani éjszakáim megáradt falai között vonulnak a rettegéstől arctalan komor katonák mennek csak mennek az éjszakák mennek a semmibe. közben zuhogó szavak közül készségesen csúszol ki: hát ilyen könnyen a verset már ilyen könnyen írom – látod látod zuhogó köpenyek átvérzett sötétség mélyén és a nap a vakító fekete hold és talán ezek igen a vadromantikus dolgok talán ezek a végtelen havazás az éjszaka a szél Zalán Tibor (1954-)

patakok is voltak opálos felbolydult vízzel városkákat átszelők izgágák lusták sétányok gyártelepek sportpályák mellett utaztak vagy középkori házak között partjukon csalán állt aranyeső bodza novembertájt aranysárgára vénült lombbal pár nyírfa s nyirkos erjedő avar nyelte el a léptek az iszkoló bogarak a lehulló ágacskák zaját voltak patakok voltak élettől csobogók s holtak hátukon csiborrajt cipeltek vagy rezzenetlen tükörrel tajték nélkül komoran siettek tűntek szép volt Zsille Gábor (1972-)

be kellene tiltani a várakozást! tilos a parkban, az utcán, tilos éjjel és nappal, tilos lenne gondolatban is várni rád. azontúl titokban várnék, nem tudná meg senki, hogy nem jössz el sosem.

Christophnak Szerelmem kétszáz lépéssel előttem halad, és nem néz vissza. Néha megáll, készít egy fényképet a folyó menti romokról, megigazítja piros-fehér kockás sálát, zsebre teszi a kezét – előlem dugja el –, és a következő fordulónál eltűnik. Bennem minden sír, csak a szemem szárad ki, a bokrok homályosak, mintha tejüvegen keresztül látnék, és fohászkodom egy istenhez – akinek már rég elfelejtettem a nevét –, hogy a kanyar után üljön ott a szerelmem egy vízre néző padon, és mondja: jé, te is itt jársz éppen, és kérdezze, maradok-e egy cigarettára, és nézzük együtt a kacsákat, ahogy egyensúlyozva minduntalan majdnem fölborulnak a parton. Persze nem volt ott senki. Leginkább ő nem. Belépek a kávézóba, ahová indultam – az asztalnál ott ül ő, és ír. Rám csodálkozik, később elszívunk egy cigarettát. De nincs semmi közelség, csak én egyensúlyozok arca és a tapétázott falak között, hogy el ne boruljak.

Úgy húz az emlék! Mindig egy kertről álmodom, hová ébren is visszamennék. Csak egy kis kába álom, s hiába: Megbolondulok, mikor a szél meglebbenti a fehér selyem-függönyt s jázmin-illatot lehel a szobába. 1925. május 22-én Dsida Jenő (1907-1938)

Köd simul az aszfalthoz szürke csík a délután teher a szemnek a hó cammog a dombon a lomha sár éjemben márciusi illatok korzóznak a szavakban tavasz a valóságban tél honol szemem sarkában láz kuporog jégcsapokat formáz az ereszre a vágy Varga Melinda (1984-)

Búcsúszóra, lehet, megsápadt angyali bőre, Felhő szárnya takar tündökölő napot így, Mely kisüt ismét, tüske egéhez fel dehogy érne, Csak a szivedbe’ sajog a beletört ragyogás. Eszteró István (1941-)

(Adyra gondolva) Szent Mihály útján ballag s dalol, mint a tenger, délen, valahol, elácsorog a Gare de l’Est-en, vonatra vár, vagy rád az Isten. A Szajna-parti estét hordja árnyakkal, fénnyel homlokodra, szemek, csillagok túl a léten, hotelszobád az ég ölében. Ölébe lépcső fog, hűs márvány, bíbor dalokkal kelsz föl, árván: esik, a pesti utcák áznak, rád ismernek a régi házak, jársz dideregve, holott nyár van, megbújsz feledett pillantásban. Szívedben rég megállt az élet, mondod az új magyar igéket. Haláltusában hadd segítsen, hogy egyszer átölelt az Isten. Czigány György (1931-)

Már csak a fáradtság, ami a tegnapból maradt, mint egyre szorosabb búcsúölelés. Miattad szerettem meg a belvárost. Mintha eljutnánk a magjához valaminek. Hogy nincs közelebb már. Szeretem, ha elfáradsz kicsit, ahogy megadod magad, kapaszkodsz belém, fogsz az éjszakain. Meg a villamos helyetti pótló buszon. Ez is egy hiány. Mint a lélegzésed hangja. Bár azt nem pótolja semmi. Nyakamon a forró levegőt, amit kilehelsz. Ölelve lenni egy éjszakán át. Mint két egymásra hajított törölköző, mintha eljutnánk a magjához valaminek. Már csak a fáradtság maradt, alvás helyett a nyakadat néztem, ujjaid, ahogy öntudatlanul álmot rajzolnak. És úgy néztem végig magunkon, mintha végig lehetne. https://www.youtube.com/watch?v=mre3Arfoq9Q Kovács Kristóf (1993-)

Azt álmodtam, tudod, vonatjegyet vettem neked, csak oda, úgy köszöntél, fogtam a kézfejed Vettem neked mentes vizet, oda mész, ahol nem leszek, ahol nem hiszlek el, mire odaérsz, Maradjon hideg, mint a kezed, Azt álmodtam, tudod, fizettem neked az egész napod, az évek kocsmapultjain, ahol pazarolt jattot hagyok Pénz nélkül álmodtam, tudod, gazdaggá tettél, maradék apróm itt, mint emlékeim, zsebemben elfér Az éjszaka vége előtt, kértem a kedvenc számod, azt álmodtam, tudod, kisípolták a hazugságot A rosszabb részem, csak mondja, de hogy csend és szívzaj legyen, elkísér, nem beszél, vonatra tesz a jobbik felem Azt álmodtam, megvehetem, -mint egy jegyet – az éveket előre, és egyszer talán odavisz, jelenem jövő idődbe Kovács Kristóf (1993-)

Kihűlt a kávé, a tea is. A törölköződ már megszáradt. Nincs hang. Csak a maradékok zúgnak a hűtőben, a fürdőben azóta ég a villany. Telepakolták lépcsőkkel a liftet. A kulcsokat még mindig összekeverem. Minden utáni. Kidőlt a korlát, amin ültünk, a sínek mellé. Elszabadult. Elég volt, lefekszem kicsit, ilyesmi. Amúgy már akkor tudtuk, hogy holnap nem leszünk. De most azért még el kéne mosogatnom, rendet tenni, mert én szétdobáltam mindent, amit te helyre raktál. A telefonom végleg lemerült, számolom, hány emelet magány lehet alattam. A repülőket hallgatom, egész közel szállnak, honnan jönnek; tippelek, mint mikor a számlap nélküli órára nézek a falon. Valahogy tényleg eldőlt bennem egy korlát. Földön fekszem. De most… igazából nem alszom, csak este van. Ez nem ébredés, csak kávét melegítek egy eleve tönkrement reggelen, és olykor egy pohár vízzel lelocsolom az itt maradt törölköződet. Kovács Kristóf (1993-)

Minden vég csak úgy elfogadható, hogyha elfogadhatatlan. Elfelejteni némelyik arc pontosságát, szinte muszáj. Nyomot hagy, ami történhetett volna. És csendet az, amit csak mi tudunk. Hirtelen sokat utaztunk. Így szakad el térben jelen és múlt. Este. Már nem hallatszol át. Már az elejétől arra gondoltál, csak ne felejts elköszönni. Csak elfogadhatóbb legyen. Csak meg ne változz. Kovács Kristóf (1993-)

tavaszaink tiszták vértelenek nyarunk bizakodó de az ősz jobbára mérgezett: csalással árulással teli s többször van tél mint kellene Oláh András (1959-)

Nem tudtunk betelni a képpel: vérző volt, élő a november. A nyárfák arany hajkoronája körülölelt, akár a tenger. Mély volt és kék az ég, mintha az ősz is búcsúzni vágyna, ujjbegyével bökve meg a dombot, hol köntösét majd ledobja a tájra. Ám mielőtt ruháját földre ejti, még fellobban, izzik, bíborba hevül. Karjait ezután semmi sem rejti, és szép lesz, szinte szemérmetlenül. Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)

ferde tornyáról távol leng a tájkép kitárt szárnyon takarja vak árnyék tömör felhők komor hadsorokban dörgés vihar és cakkos mennykő robban tótágast állsz és lesed a világot mint törött ábrát amit rég kivágott magad vagy akit restellsz összerakni s a tépett dallam lépte belőled szakad ki Radnai István (1939-)

sosem tér vissza az a nyár mikor utoljára ölelhettelek arcodon lázrózsák égtek tudatod el-elkalandozott biztosan Krisztussal beszélgetsz gondoltam míg napsugár játszott hajadon feltolul tengernyi emlék számtalan fakó gondolat bár újra mosolyodban fürdő gyermek lehetnék ki pilléket kerget tátikaillatú nyárban fakádban vizet melegítettél a napon hogy örömöt szerezz te házhoz hoztad a Balatont birsalmás babod ízét számban érzem sparhelted fullasztó meleget árasztott anyám oly régen messzire mentél habos felhőket terigetsz az égre esténként fülemüle dalával üzensz örülsz mert most is bohémnak látod deres hajú gyermeked Márkus László (1955-)

csukj be ne mint egy könyvet nem mint egy ajtót hullámait a tenger – úgy Simonfy József (1952-)

Kigyúl éget perzsel Világít világol Lángol egyre lángol Majd mindent Felnyalábol Pernyéit a lélek Őrzi amíg élek Cseh Katalin (1961-)

Egyszer, ha már majd újra élünk, Egy másik, messze csillagon Találkozunk. Összehoz veled Újra az égi irgalom. Csöndes város sodor egymáshoz, Barna urak és tünde nők, S a szemük fénye némán kérdi: Hol láttuk egymást azelőtt? Én meghajolok. Te kezed nyújtod, Én ujjadat átfogom... Két régi élet simul egybe, Amikor bemutatkozom. Falu Tamás (1881-1977)

„tudni és mégsem sejteni” Careme Ismeretlen utcákon átsuhanva (mit sem törődve azzal, ha balesetnek tűnnek felgyorsult lépteid) rohantál valahová, valaki(k) elől, azt képzelted, a rontás ellen elég a borzadály, s a te korántsem véletlen történésed vagy a még meg nem élt csalódások, borzalmak semmiképp sem vezethetnek lefelé a lejtőn. Honnan hát az a sok elhalványult forradás s a nyers húsban egyre mélyebbre fészkelő sebek? 2014. október 22. Lászlóffy Aladár (1937-2009)

Aranyos szárnyon repül a hajnal ragyogó bárddal űzve az éjet... ...Tűnnek a rémek, messzire, halkan... Itt van a hajnal! Itt van az élet! Lobogó lángként száll a szerelmem, ifju szivemben rémeket éget... Égi gyönyörtől reszket az ajkam... Itt van a hajnal! Itt van az élet! Kosztolányi Dezső (1885-1936)

A járdán megállt a víz. Tócsákba gyűlt, telehullt levéllel. Salomé, szebb vagy, mint az ősz. Őzszemű szomorúság ült a napba. Hízik az árnyék, hosszú ujjaid tenyerembe költöznek. Port kavar a szél, színes papírokat lenget és érzem a melegedet. Október van. Szeress úgy, mint másokat nyáron. P. Buzogány Árpád (1965-)

Csak nézd, csak nézd a fényözönt a főtér sarki bronzlovon, amint a reggel rádköszönt, lefolyt a fákon, oszlopon, a járdaszél is fényesebb, a víz is szikrákat hajít… A nyári, szép szerelmemnek szemedben látom lángjait. P. Buzogány Árpád (1965-)

Tél. Kert. Csend. Hó. Jég. Szél. Rend. Jó. Ág ring. Hó hull. Vágy mind. Elmúl. Itt vagy. Vagyok. Jégcsap ragyog. Térdig hóban. Vállig jóban. Madár vacog. Nálad lakok. Fehér ablak. Meleg abrak. Jó itt. Nincs más. Csak a kisház Nagyálmos Ildikó (1978-)

Úgy félek, hogy ezt a homályos, ódon, vén bánatot egy éjjel elveszítem és véle együtt életem s a szívem, a szívem is és megvigasztalódom. S csodálkozom a fáradt, furcsa szókon, melyek belőle ömlöttek szelíden, szájam haragra többé nem feszítem vérezve, átkozódva és vívódón. De nézem a sírókat és a könnyük és gyászolom elvesztett bánatom, ezt a nehéz és babonás kösöntyűt. 1910  Kosztolányi Dezső (1885-1936)

“Úgy félek, hogy ezt a homályos, ódon vén bánatot egy éjjel elveszítem” (Kosztolányi Dezső) Reggelente most a háztetőket nézem, cserepek kelő-nap-vörösét, s alant a munkába igyekvőket. Mint állóvízbe kő zuhan, tekintek a körkörös ég- re, a nyár sárga gyümölcse megérett s most le- hull; s én, mint kinek szívében apály van, elülök az idő lugasában, csodálkozom a fáradt, furcsa szókon, s mint egy hajdani asszony, kékítőt az ég, szerel- münkből a halál vegyszerét ki- oldom. Babiczky Tibor (1980-)

Molnos Angélának szavak tükreink mint hűvös tavak szavak tisztábbak mint hulló havak szavak mik jelentik a friss levegőt eltűnő csodát égben lebegőt szavak pazarolt drága kincsek amit tilos szanaszét hintsek szavak megannyi véres ékszer szerelemben általuk égsz el szavak sok színes csecse-becse képes hogy lelked bánatba ejtse szavak titeket őrizlek lopva mint hasznos szerszámot alig megkopva szavak ti vagytok múltunk éke koldussá váltaknak is menedéke szavak kimondott érzések vége jelző tűz hogy bensőnk még ég-e szavak remények csontig rágva s kitaszítva a nagyvilágba szavak az anyák erős fegyvere haláltól is megvédnek vele szavak gyermeknek zengő ének s morcosak mint apró ráncos vének szavak nyilakként sebet ejtők gondolatokat mélyen rejtők szavak ti árnyai életünknek apró ajkakon látatlan csüngnek szavak hordozói az imáknak miket a fogak meg nem rágnak szavak tibelétek halhat a lélek köszönöm hogy általatok még élek szavak mitől a lélek lángra lobban mit is szeretnék tinálato

leválni végre rólad mint tegnapról a holnap másik utat találni minthogyha volna bármi mi fontosabb tenálad leválni mint a bánat leválni mint a semmi mert úgy kellene lenni ahogy már voltam régen ezüstös ív az égen mely végtelenbe árad ha nincs már út utánad Mahagóni Eszter (1970-)

... és én megintcsak hozzád nőttem ebben a tavasszá álcázott színszaggató időben e hangtalanná fázott szívkoptató térben s mindenkorhű feketében: hajadban hajózom s szenvkereskedelemben és árszpoétikában – hozzád nőttem a szellemnek e mindenkorhűtlen fogyatékában Vitus Ákos (1988-)

Voltak nevek, katlanként kondulók, voltak fiúk, pokolba indulók, voltak szomszédok, vad haramiák, lapátkezű, lapátnyelvű kofák, voltak vasvillák, rettenetesek, voltak verő, görcsbehúzó szemek, voltak koldúsok, vakok, reszketők, voltak holdkóros, macskás háztetők, voltak árnyak, az ördög leplei, volt kis mécsem, őket hessenteni, voltak napok, mint álmodott mesék, s olyan hosszúak, akár ma egy év, volt, négy kerítés közt, egy végtelen, volt kertünkben egy púpos jégverem, ősszel tar fejét zörgette a mák, dob, trombita, jöttek a katonák, és minden új volt, napfény és vihar, minden egyszerre rend és zűrzavar. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Kocsonyás ég, lucskos talaj, nyugodt erdő. Nincs semmi baj! Egy éve, hogy más ablakon világít ki az otthonom. A félig zárt redőny alatt már ereszkedni kezd a nap, az álmos ködfelhő pedig havat is hozhat reggelig. Az első ünnep egyedül. Az ágyon fáradt angyal ül, és együtt távozik vele félig nyitott tekintete. Egy gyerekrajz a kanapén. A vékony fenyők tetején hólepte, álmos madarak, és zöld lovak a fák alatt. A félig zárt szempár alatt egy mélyen alvó pillanat, mert felejteni sem lehet a kocsonyává vált eget. Kocsonyás ég, lucskos talaj, nyugodt erdő. Nincs semmi baj! Sokat vártál, sokat, nagyon. Száraz szavak a torkodon. Valami jön, és vége lesz. Valami vágtat, félni kezd, és elkezdenek hullani a hóvirágok szirmai. És remeg közöttünk a szél, süvít, nyerít, de nem beszél, jelen van és nincsen jelen a szirmokban a félelem. Lent a csend, fent a hó szitál, és lassan mindent körbejár az esti szél, a vacogás, arcod, a sötét hallgatás. Az esti széllel összenő arcod, a sötét levegő. Az

Erdõ fái mögé lehull a nap, mi belõled szép volt, emléknek megmarad. Vállamra borul az alkony leple, jégkristályos est ragyog. Eljönnek-e aranyba vésve a remélt holnapok. Most hideg tél van, szomorú sötét szárnyakon, lebeg felém a fájdalom. Zirig Árpád (1940-)

Hogyan vakuljon meg, ha nincs szeme s hogyan süketüljön meg, ha nincs füle? A kő csak halála pillanatában nyitja ki szemét. Lelke olyankor, akár a pillangó, cikcakkok nélkül csodálkozó gyerekek szájába repül. Goron Sándor fordítása Nichita Stanescu (1933-1983)

eső mossa lábnyomát szívemet a félelem nyaram minden mámorát fogvacogva mímelem ő a férfi én a nő elveszítni nem tudom minden cseppben ott van ő mint a hidrogénatom Mahagóni Eszter (1970-)

Ti nem tudjátok, milyen a hideg, mikor a forró kőlapon olvad a por, reszelős szárával zenél a vadkapor s az évszámok fölött bögöly zizeg. Ti nem tudjátok, mit ér egy kabát, mikor a napfény száraz koszorút sodor, tüzes kemencében tombol tovább a tor, de aki megy, az jégmezőn megy át. A csiszolt kő a szemetekbe tükröz, most aktuálisak a domborművű csókok. Az izzó gránitlapnak mélyen meghajoltok, és odafagy a szátok a betűkhöz. Nádasdy Ádám (1947-)

Kinn a hóban most a tél barangol a pagonyban csupaszak a fák, levedlettem bőrödet magamról nem gondolok soha többé rád. Nem kutatlak már e lusta tájban árnyad után többé nem futok, arcod rándul induló magányba gőzölög még langyos lábnyomod. Télizöld a bánat szemeidben pupillád, mint kis fenyőtoboz, tekinteted hideg hóba billen sercen, égő fájdalmat okoz. Kinn a hóban most a tél barangol a pagonyban csupaszak a fák, soha többé nem nézek utánad te tünemény, te szétrebbenő árny. Nagyálmos Ildikó (1978-)

1. Fogytán a borom, porlik az estém Körömnyomok a kedvesem testén Szívemen apró körömnyomok Õsz avarán vijjogok 2. Talán esni fog – vagy várjunk valami másra Ez a nap nem lehet a semmi folytatása Na jó, ha nincs más ötlet, holnap meghalok Csak érezzem előtte egy percre, hogy vagyok 3. Az utcakövek, amiken járok Elhalkuló szívdobbanások S ahogy sűrül a csönd köröttem Elfelejtem, miért is jöttem 4. sehogy se jó – ez nyílt titok másnak se fáj – nem ordítok létezem csak – megunt szerep senki se veszt ha elveszek 5. fejem felett tintaoldat bámulom a teliholdat hajnalban az égre írta: hígulsz te is mint a tinta 6. fél sírás és fél öröm rejt a látszat: börtönöm csupán jobbra-balra-körbe ne nézz holnap a tükörbe 7. van egy férfi messze messze nem tudom hogy volt-e lesz-e erősebb és bölcsebb nálam azt álmodom: sir utánam 8. szívünkbe titkos ősz oson meghalt a nyár a városon virágtalan és jeltelen nyomunkba lép a végtelen 9. kéne egy kis álomfesték olyan szürkék most az esték s remény hozzá – mi

A régi holmim ott maradt a házban. De megvan-e még az az emelet? Hogy én ott mennyit óvtam és vigyáztam, amim maradt: a legszebb telemet! Amim maradt belőled - mibelőlünk, se közelebb hozzánk, messzebb se tőlünk. A régi holmi ott maradt a házban, ezt álmodom, és el is indulok. Helyén talán csak holdsütötte váz van. Éjfélt mutatnak épp a mutatók. Az emelet megvan, de nincs bejárat. Olyan halotti - lakják ezt a házat? A régi holmi! Csak egy macska jár ott. Az erkély felől van a bemenet. A múlt a mostra mélán visszakárog. Az asztalon egy Jékely-kötet. A hó csikorgott, és a buszra várva szívünket lestük: támadt benne lárma. Legszebb telem. Két markod összetetted: hullana bár ekkora hópehely! De hát én holmi fennkölt képzeteknek a rabja voltam: nincs számomra hely, téged szeret a legjobbik barátom. Az ajtó itt be van falazva, látom. Becsület forgott fenn. Hazudni, csalni?! De elfogynak a kijátszott aduk. Sicc, macska! Ott az erkély. Elinal - ni, itt van megint. Küszöb alatt a lyuk. Persze h

Kék szomorúságod kék boldogsággal teli, ágak hegyén az álmod, pókhálók függőkertjei, tüskéd tövében érik egy fintor, s nő az égig, szél akad beléd, s szisszenve áll odébb, s csak leveleid tudják, hogy megremegsz, ha eljön, ki téged könnyen megsebez, barátod, a tövisszúró gébics. Láng Orsolya (1987-)

A kályhában tűz lobog, A csönd feslik, feszül. Bennem Arcod megremeg… Hogyan látlak most Ilyen érintetlenül? Kívülre futkos a gondolat, A téli táj is bennem ül. Szobám falán áttetszőn, Mint lebegő film, a világ hegesül. Tudom szavad, az egyszerűt, Mely minden hézagot kitölt, S a foghatatlant, Mely én vagyok, S a valóságot, mely Te vagy egyedül. 2008. december 1 . Szekeres Mária (1948-)

lehörpintetted az álmokat a párolgó tea illatát az átvirrasztott éjszakákat ott állsz kinőtt pulóveredben nincs már több tárcsahang: a volt-vonal néma magadnak hazudsz ha elhiszed hogy az idő kerekei alól még ki lehet cibálni a halálra gázolt múltat Oláh András (1959-)

A tócsát: kistengert, leveleket, gallyakat, a porszemet is úgy kellett fölfedezni magamnak. Ráismerni bogárra, fényre, a csöndet meghallani. Az ott a Nap, emitt a béke, nem szabad bántani. Serfőző Simon (1942-)

A telefon csörgésére ébredek, sokáig keresem felülve az ágyban. Hol vagyok – ezt majdnem tőled is megkérdem, amikor felveszem, és megismerem a hangod. Egyébként alig értem, mit mondasz, halk és ócska ez a telefon (annak idején erről akartam megüzenni, hogy szeretném, ha meghalnál – nem volt rajta pénz). Elhallgatlak, bármit is mondasz, a készülék miatt szerelmes suttogásnak hallatszik, ettől fölébredek. Azt hiszem, csak csevegni próbálsz egyébként – sok tét nélküli kedvesség, nekem ez sose ment, én nem vagyok kedves (csak néha blöffölök). Közben az ablak felé nézek, kinn kánikula, itt benn elég hűvös van. Egyszer majd azt írhatom erről, nem igazán érdekelt, mit mondtál, vagy hogy föl se ébredtem. Bár tényleg kimerült vagyok mostanában, nem tudok aludni, mióta nem hallom a lélegzésed, csak tudom, hogy van. Rendszeresen sétálok viszont hajnalig, néha eszem, vagy nézem a neten idegenek otthoni szexvideóit (ők teszik közzé) – így unatkozom. A szerelem mint a környezetszennyezés. Lehet rá n

Kincset találsz a színarany avarban, csönd rejt el, bő kabát, hogy magadra lelj. Menedék ez a földi hangzavarban, a hársfák alatt mindig van számodra hely. S majd akkor se érezd magad számkivetve, ha didergőn rád talál az első őszi este, ha hullanak, szállnak a csöndes esők, a szeptemberi esők, a nyarat temetők. Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)

fénytelen hold… üres padok… kilöttyent bor az abroszon – melletted magányos vagyok: közénk orgyilkos szél oson sörösdobozt gurít a szél nézel reám miként a vak virág a szív – de ha elmégy vajon fölkél-e még a nap… Oláh András (1959-)

Ami rég nem, meglegyintett a boldogság tegnap. Óvatosan szemügyre vettem, mitől is lehet. A be nem ágyazott kanapén ültem, naptócsában, nyitott könyv felett. Nem vártam senkit. Engem sem vártak sehova. A megtévesztésig olyan volt, mint egy otthon szombat reggel. Úgy tűnhetett, van olyan, hogy hazaér az ember, mert a falakon túl még megvan az, ami elveszett. Csapó Angéla (1970-)

Az is gyöngy, ami felszínre nem jut soha. A tenger lappangó gyöngyök végtelen birtokosa. Ha egy-egy szerencsés bennszülött el is kacsmar néha egyet, ugyan mi veszteség az a végtelen tengernek? Nevet, nevet, nevethet. Pedig a gyöngy drága jószág, vérrel, velővel áldoznak érte. S ha a gyöngyhalász belehal is, a mohó maharadzsa azt mondja: megérte! De van-e szebb és édesebb a szőlőfürt gyöngyeinél? Nem is tudja, milyen szerencsés, aki a szőlőfürt gyöngyein él. Édes kincsem, kincsekben tobzódsz, föld alatt és föld felett! Becsüld meg vércsepp-gyöngyeid, s míg halálodra vársz, addig is vigyázd, óvd a fájdalmas kagyló-életet! Kiss Benedek (1943-)

a szád a szád a melled jószagát a magtalan víz űzi így magát a meddő ég egy kerti padra ül virágokat tépdes hitetlenül a szád a szád a kitépett virág milyen kő-süket istenhez kiált nyarak árvái fekszünk te meg én kert végiben egy tenger fenekén hullám és tűz felhőkig fellövel meggyűlölöd ki egyszer megölel zöld szablya zúg a hullás évszaka vérrögök közt ekevas-éjszaka Orbán Ottó (1936-2002)

1. Akár egy szerelmes ölelési rendben, határtalan a temetők világa. Bámul az élő a végtelenre, átfogásra feszül, mindhiába. Millió gyertyát gyújtunk bolydultan. – Hátha ma az enyém lesz soros. – Égi kegyekre várni megtanultam. Könnyem ma sem oszt és nem szoroz. A létem itt virágtengernyi ölelés volt. A Semmibe soha bele nem nyugodtam. Melyik tükröződik. A föld vagy az égbolt. Gyertyák vagy csillagok közé bukom holtan. 2. Volt, aki úgy szállt el, mint egy dárda. Ölni akart, ölelést veszítvén. A másik szótlan vetve keresztet magára. A többség lázadva, álmatlanul, mint én. Soha földdarab még így megművelve! Tíz ujjakkal, tisztán, beültetve lánggal. Van, aki sírva elindul az égben. Idetalál lelke az éjféli világban. 3. Anyám teste előttem a földben. Milyen lehet vajon a ruhája. Takarója lett a haja ott lenn. Földet húzott mind a tíz ujjára. Melle fölött rózsatő világít. Kilenc ága egy-egy gyermekének. Elfejtett minden evilágit. Mosolya él. Szép, halovány ének. 2013. nov. 4 Czegő Zoltán (19

letakartuk a tükröket valaki gyertyát gyújtott üveggé vált a csönd körülöttünk a lélegzet is csörömpölve vágódott bele kizökkent az idő ó kárhozat nincs mód helyretolni azt a pergamenszerű bőr alatt már senki sincs idegen tárggyá lett a test senkit sem takar vajon a halál kikaparta-e az emlékezet utolsó morzsáját is az agy labirintusaiból és semmi sem maradt abból ami volt elment ki tudja hová csak annyi biztos hogy nincsen itt ránk hagyta megkopott ócska nincseit de ha ő nincs már semmi sincs mit kezdjünk avval ami nincs hiába nyitnánk az ajtót hogy lássuk még egyszer kezünkben marad a kilincs Fecske Csaba (1948-)

„Hegyek, fák, füvek, ágak, harag-zöld, azúr menny, szívem rokonai...” Szilágyi Domokos „Befonnak egyszer téged is valami pompás koszorúba...” Kányádi Sándor „Milyen kevés tízezer év…” Létay Lajos L ehúznak egyszer téged is egy soha nem látott mélybe hideg lesz lent és vaksötét s a semmi körbe-körbe hideg lesz akkor jól tudom acélkék fénye pattog kásásan kéklik lent a mély szomorú angyalarcok ringanak lengnek egyre és hajuk az égbe kapkod M int akin már a félelem nem vehet erőt sohasem a medence lenn és körben a hegyek foncsor tükörben forrón majd újra hidegen ömlik a vér át szívemen T aszítva-vonva mossák arcomat égi spongyák a fény egy égi résen át fröcsköli pézsmaillatát micsoda felségvizeken száguldozol uram velem már a mély a magasság rabság sem a szabadság nem mond már semmit nekem testem a szélben terelgetem hogy a verdeső hullámok dobáljanak mint forgácsot (nem kell a posztó az olló minden ahogy van úgy jó) árva deszkaszál lebeg velem ujjaim hagyják elengedem B eszór a szél és a