Hecker Héla: Séta

Christophnak

Szerelmem
kétszáz lépéssel előttem halad, és nem
néz vissza. Néha megáll, készít egy
fényképet a folyó menti romokról,
megigazítja piros-fehér kockás sálát,
zsebre teszi a kezét – előlem dugja el –,
és a következő fordulónál eltűnik.

Bennem minden sír, csak a szemem szárad
ki, a bokrok homályosak, mintha tejüvegen
keresztül látnék, és fohászkodom egy istenhez
– akinek már rég elfelejtettem a nevét –,
hogy a kanyar után üljön ott a szerelmem
egy vízre néző padon, és mondja: jé, te is
itt jársz éppen, és kérdezze, maradok-e
egy cigarettára, és nézzük együtt a kacsákat,
ahogy egyensúlyozva minduntalan majdnem
fölborulnak a parton.

Persze nem volt ott senki. Leginkább ő nem.
Belépek a kávézóba, ahová indultam –

az asztalnál ott ül ő, és ír. Rám csodálkozik,
később elszívunk egy cigarettát. De nincs
semmi közelség, csak én egyensúlyozok
arca és a tapétázott falak között, hogy
el ne boruljak.