Lélekszirteken

Szilánkos éjszaka. Bolyhos, semmi vágyak futnak a fénytől. Körülvesz a börtönrács idő, sirályok csőrében könnyű zsákmány a reggel. Aknay Tibor (1944-)

A lanyha, lomha nyári éjben miként a szép, szelíd örökmécs, mi templom éjjelén piroslik, rubinpiros likőr világít. Rubinpiros likőr pohárban, s a krepp-papírfedős pilácsok lilák meg enyhe rózsaszínek. Fehér cseréppipára gyújtok, s a füst, ha leng a barna éjben, a lampionra fújva szürke, de kék, ha nem nagyon figyelsz rá. Bozók Ferenc (1973-)

Ahogy szedem, gyümölcse bugyrán átragyog a nap s akár a csillagok fölöttem fénylenek a szikrázó fügemagok. Szikráznak és kezembe adják világ bugyrából a napot. Takáts Gyula (1911-2008)

Meglestem a reggelt. Lebegett. Ködben. A rét s a folyó felett. Szemében bágyadt könny ragyog. Bepárásodott ablakok. Gólyák. Féllábon. Gyönge szél. Enyhén serkentő. Utolér. Volt-nincs. Elszállt az éjszaka. Munkába indulsz. Vagy haza. Ujjongó madárhad. Dal. Hamis. Beledúdolok magam is. Illatozó sarjú. Reggelem! Gyermekkor. Titok. Szerelem. Már tűz a nap. Izzik. Megáll. Makacs. Te önfejű szamár! De vele már a dél üzen. Lüktető élet. Nagyüzem. Cseke Gábor (1941-)

A dolgok kezdetén sötétlő szén virága      A párzó sejtekből kihajtó szerelem. Emberi, tehát vak és veszélyes a drága,      És a bolondját járatja velem, Mert túlél minket, mint az idegek kémiáját az eszme,      Mely születőben oldott vegyszerként habzik az agyban. Most kezdődik minden, nincs semmi veszve,      Lobog a cingár láng a világvégi fagyban. Orbán Ottó (1936-2002)

Hold-magányban oldódik az alázat. Ezüst homályban kínál bor-ködöt. Széthasított csönd küld nyugtalan lázat. Behúztad függönyöd. A. Túri Zsuzsa (1971-)

Felhőkből ébredő sóhaj esővel pattogó napok ragyogva illanó szóraj létedben határsáv vagyok. A. Túri Zsuzsa (1971-)

A legszerteágazóbb munkakör az őrangyaloknak jut. Néhányan a terepmunkát végzik, mások aktákat tologatnak. Egy lélekhez három őrangyal tartozik. Ügyfélfogadás havonta egyszer, szigorúan személyesen. Jártam bent két hete, és nevedre írattam angyalaimat. Kormányos Ákos (1992-)

Néha véresen hazudunk, máskor csak úgy, kíméletből. Mosollyal rakjuk ki utunk, míg enyhe görcsünk lesz ettől. Sebaj, az álarc mosható, mondjuk, és szegre akasztjuk. Míg szárad, az arc ruhátlan e kitalált, fényes bálban. Cseke Gábor (1941-)

Merre, merre, merre keressük az eltékozolt szavakat? Jambikusan lejtő dombok mögött, dárdaként égbefúródó fenyvesek mélyén? Őseink hallgatásában, anyánk elfáradt nyelve alatt? A karcsú í-k, pocakos ó-k, sunyító é-k mint sziluettek foszlanak szét az alkonyi ködben, őszi esőben, elherdált jövőben, botló paripák rezgő szügyén. Hová tűntek mutáló káromlásaink, a süvöltő nem-ek, sípoló miért-ek, dübörgő tovább-jaink? Szétszakadt mozivásznak mögül, macskakövek, házszámok, utcanevek alól fölbuzognak az emléktöredékek. A palackból ránk kacsint a savanykás szellem. A címkék lekopnak, a lábnyomok egymásba folynak, házaink földig hajolnak. Szétgurult szavak? Ez egy józan vers. Ez egy felemás-leltár. Egy képtelen krónika közepe. Tompa Gábor (1957-)

Fűzfák. Hajnali füzek a réten. Egy kis szénaboglya ölébe hajolva alszik a csönd. A kocsiút mellett, alig hallhatóan, álmában beszél egy béka, kicsi béka, a kenderáztatóban. Vajon a szerelmem, kiért itt csellengek, álmodik-e engem, tűnődik-e rólam? Utassy József (1941-2010)

nálam felejtetted kezed melegét csak akkor vettem észre hogy rám maradt amikor odakünn a csattogó fagy kései tenyerembe hasítottak és néztem a szétnyíló sebeket meredten simogatásod helye mint fertőtlenítő gyógytapasz bizsergett és arra gondoltam milyen jó hogy akkor nem adtam vissza Cseke Gábor (1941-)

Befordulok egy utcasarkon, eltévedek a városomban – fogaim koccanó zajában tenyésznek álomképeim, miket szétugraszt majd a lárma. A játszótér mentén írígylem a gyerekszertartások gőgjét, futólag, mert tovább igyekszem, üres utcába fordulok, hol rongyos házfalak közöt kopott zenéket lélegeznek pucér ablaksorok, hát jöjj, és fogd meg a kezem. Ha nem felejtesz el, hazatalálok. Idegen utcába ne kergess, hol térdre kényszerít hiányod. Engedj megállni lábamon, engedd, hogy induljak veled világom fölfedezni végre, az örökösen tervezett döntő fölismerésre. Nem válaszolsz. A csókjaim átfutnak arcodon. Lebegsz a kötelesség, szeretet, szerelem hálói fölött az áldozat sorsát latolva. Hiszen ha őt elengeded, tudom, zuhanás lesz a sorsa. Hiszen hármunk egymást faló kapcsolatából kitaszítva talán a harmadik jelen lesz levágott testrészként örökre, immár mit sem gyanítva. S kit a harc győztesnek ír be, a béke áthúzza nevét. Szeretlek. Véget ér az utca, a párkánysor lemállik. Elindulok feléd. Várady Sz

(nyugtató) Künn őszi eső csüng, bent izzó nyár harap, álmaim tavaszi füvön lődörögnek – a tél tapogat már, fenyeget add remegő kezedet. (tavasz) virág nyílik, a föld nehéz, másnapos fejjel ébred bolygó dalom iramló szélbe téved szemem nyílik, s a kutató ég ablakára könyöklök füstölögnek otromba tócsák, kiviharzanak mind a kölykök csikó dobbant, madár ha csörren, lent kavarognak lassú körben ajkad nyílik, tömött felhőket ont ne sírj, otthontalan bolond! (nyár) szikkadó széna szagát leheli a falu lomha torka, füst kígyózik az ég felé, mintha a lelkem volna, tikkadva élünk, szívünkre haragló, erős füvek dőlnek, lengő súlya a szónak veszélyes játék, erőim nőnek, pásztor vagyok az esztenán, s te furulya, melyet ajkam becézget, sohasem hallott hangokat próbálgat rajtam is a végzet, száll, száll az öröm, kutyamódra ballag az éjfél, s meghal a nap, mosolya ömlőbb a rögösödő, sűrű vér

Milyen kristályos, tiszta reggel! Minden olyan, mint amit egy lángész ihlete rendezett el, átlényegítő égi kegy. A rács, a rozsdarágta, benne megváltatik, rátűz a nap, s mintha egy dallam része lenne, fölzeng a hámló vakolat. Így kezdtem, régies modorban, versem, napom. De nem tudom, meddig jutok. Hová akartam? Te megjelensz-e féluton? Szokás szerint gyáván kitérnék. Bízom, hogy segíteni fog ez a kényelmes, ósdi mérték, amelyben araszolgatok. Vagy mondjuk inkább: ringatózom, ó istenem, a dallamán? Fülemben réges-régen óvom, akárha mindig hallanám. Talán kisöpri, tán kimossa azt a szorító valamit, ami nem tágít napok óta, mellemből gyomromba szökik; talán feloldja, felderíti, talán elő is áll vele - hát szólj, te dallam, mint a kinti, a napvilág tündöklete! Mióta vágyom benned élni, beléd veszteni el magam, nehézkes létem elcserélni, illanni el, anyagtalan. Mióta, hogy bennem rekedtél, tétova, tiltott szerelem; hogy egymás ellen össze-eszmél egyik felem, másik felem. De most a nap süt.

Elégedjünk meg mára ennyivel hiszen közel hiszen közel az éjfél napra nap s egy beíratlan pirkadat mikor majd rátérek a helyes útra amely a csúcsra most ennyivel de mennyivel fölém miféle csillagaival miféle menny ivel Várady Szabolcs (1943-)

Széthullva mind: a csont, a szív, a máj, és nincs erőd, hogy sírj, vagy kiabálj, csak engedelmesen alámerülsz, míg másik csillagzatba nem kerülsz, és veled együtt elsüllyed a táj, és minden hív, és minden visszavár, s te úgy hiszed, hogy itthon vagy megint, csak éppen az történt, hogy sejtjeid kicserélődtek, s minden idegen körülötted, s mint szörnyű vizeken, úgy eveznél visszafelé, de már csak ébrenléted hűvös partja vár, és melyik évben? Mennyi életet mosott már egybe emlékezeted! Tompa Gábor (1957-)

Ülni barátokkal az év legrövidebb éjjelén a kertben, fügefák közt, s nevetve fűzni a szót, borba vizet nem töltve, mert az igazságot felhigítani bűn, a tiszta életet csak még áttetszőbbé mossa a mámor, mint fájdalmat a felejtés. Babiczky Tibor (1980-)

1 ahová a fények alig-is érnek el ahol a beszéd csenddé kövül mi történhet még milyen másik való s benned vagy bennem lesz-e fölsejlő mozdulat az égi csend alatt ami a délutánból csak úgy de megmarad őrizni szépséget egy t i t k o t talán arról hogy előttünk ki járt a golgotán 2 olykor elgondolom hogy alkonyat jöttén mikor a csillagok rózsákká nyílnak mivé bomolhat bennem a magány és meddig ér el az ö r ö k l é t kérdés és válasz egy-tőről nyíló iker-virág 3 milyen történet a szertehullás a pillanat mely jelölhetetlen bár ott lángol az estéli égbolt szétszórt jelenének foglalatában és hiába keresem az árnyalatokat vagy a tüzek oszlató mélységeit amikor minden anyagtalannak tűnik s eligazodni benne a csend se segít bárha maga a csend is része az eltűnő egésznek amit a némaság madarai csőrükbe fogva visznek magukkal az éjszaka fekete aranyú trónusáig 4 néhány fakó kődarab itt a csúcson megmarad egy-két hajszál-repedés némi harmatot befogad nincs semmi áradás a szél is önmagát kergeti nem

Kitöltöttem a kérdőíveket kifizettem a segélybélyeget s belefáradtam Nehéz a világ Isten érezte utoljára ezt mikor konokul boldog hit helyett utánvéttel feladta címetekre a Bibliát Ladányi Mihály (1934-1986)

Bátorság is kell, nem csak merészség, hogy másképp láss, hogy lassú izzással pörköljön meg a mások igazsága. Mennyi kanyarral érünk el oda, ahol már régen lennünk kellene! – gondolod, és a magad egyenes útját próbálod tartani. De átég térképeden a szeretet parazsa, meggörbíti a legegyenesebb akaratot, jól tartott irányt. És meglátod, vaksi, elhízott szemű, a reménytelenség isten-hosszú, hideg perspektíváit, amiken átég, átég a szeretet, elrontja ezt is, az elegáns, hosszú fasorokat. Nádasdy Ádám (1947-)

Komplementer színpárokat válogat. Újramázolja a reggelt, és tovább a tegnapot. A nosztalgiát keretek közé egyszerűsíti. A hideg fémre nyugtató zöldet, a meleg fára perzselő magentát. A mozdulat mechanikus reprodukciója anyaggal tölti fel a hézagos felszínt. A délutánt higítóval oldja, lemossa bőréről a ráragadt képeket, belebonyolódik a ráncokba, letörli a saját arcát. A hiányzó rétegeket tudatosan kerüli, egy összetört tükör darabkáiból újrafogalmazza a jelenlétet. Mozaikszavakat skandál, néhány felhígult frázist mond, és kezdi elölről az egészet. Taizs Gergő (1984-)

hajnallá változom, mert te szereted a reggeleket, napszak leszek a kedvedért, kosárba fogom a fényt, majd visszavonulok a puha csendbe, a reggel kontyába illatnak, lenge szélnek. nehéz a mellkasom, kő ült a fényre. Varga Melinda (1984-)

Elérek még , elérek-e a fehér, régi házig? Egyre mélyebb az alkonyat. A nyír ezüstje játszik a ház fölött, a csönd fölött. Hiú szóktól elérek-e a zsoltárnémaságig ? S meghallom-e még azt a szót? A hajló gyertyalángig , elérek-e az utakon az éj előtt - hazáig? Makay Ida (1933-2011)

Nyár van. Az este leszáll. Nem mozdul semmi. Az éjszakában felizzik és kihuny az erdő. S egyszerre tél lesz. És egy szempillantás múlva újra nyár. Most déli nap süt. Nem mozdul semmi. Csak száz alakban mutatja egyetlen arcát az idő. Felejtsd el, szívünkből minden változás kihull. A fák közé szalad és elcsitul a szél. Babiczky Tibor (1980-)

elcsöndesülnek a kertek árnyékot cserélnek a fák – nincs másik kijárat – apad a szó a nyirkos áhítat lába kél fájdalomnak és örömnek növekszik az üres szívek koszorúja a felhők alatt héják köröznek elcsurog a fény arcredőket színez a sötét mostoha álmok kelnek útra falaknak támaszkodik a kényszer ledönti bábuit – a játszma véget ért – nem látsz semmit csak a sült cipó illatát érzed az egykorvolt kemence mellett gubbasztva… nyálad csordul mohón utána nyúlsz… édesanyád mosolyát látod elsuhanni az ölébe tett emlékeket a kíváncsi párnacsücsköt s az összefércelt édenkertedet Oláh András (1959-)

üres a szoba hideg lámpafényben csak a függöny vet a falra réveteg árnyékot mely régről néz vissza a szanaszét heverő tárgyakra az egykor meleg fal kihűlt télen sem melegíti kályha egyik sarokba a megértés másikba a bánat szőtt hálót a mennyezeten a feledés vágya szőnyeg alatt a múltba kapaszkodás a fagyos kilincs nyikorgásában régi kedves hangok és szuszogás most is hallom néha ilyenkor kerülöm az üres szobát

“There’s a breathless hush on the freeway tonight” (Lawrence Ferlinghetti) Csak menni az úton, előre, örökké előre. Hallgatni, ahogy zúg a motor, nyugodt tempóban haladni, mindig előre, nem törődni semmivel, elfelejteni minden keserűséget, keserűséget, ami ott lapul a szádban, ami miatt nincsenek már éjszakáid sem, sem nappalaid. Kitágulnak az ereid, ilyenkor. Miközben haladsz az úton, hiheted azt is, mindez vezet valahova, ahol, ki tudja, valami jó dolog, valami vagy valaki vár rád, nem tudhatod, sohasem lehet azt tudni, ott lapul benned a remény. Mész előre, visz az autód. Mehetnél éppen a 66-os úton, Kerouac lehetnél, autózhatnál Ferlinghettihez, easy riderként mehetnél keresztül Amerikán, előtted végtelen síkság, végtelen üresség, jól lehet ilyenkor gondolkodni, arra gondolni éppen, hogy minden rendben van körülötted. Mehetnél keresztül Európán. Igen, mehetnél keresztül, ahogy régen is tetted, évekkel ezelőtt, akkor még minden szabadabb volt, mentél keresztül Európán, szólt az Euró

Valahol a távoli csöndben kereslek. A hunyorgó napsütésben, az ágroppanásban, hóesésben, követem lábnyomod a másnapra elolvadt nappalokban. Dédelgetett rózsáidban a kertben, a fákban. Mindenhol kereslek, amihez kezed ért, megteremtve a megteremthetőt. Az otthont, életet, a felépített terveket. Aztán egy gyors mozdulattal. – ahogy az életedben is tetted. – nem vacakolva a dolgokkal, – elmentél. Hiányod őrjöng körülöttem. Nem vagyok többé egész nélküled. Amikor magadhoz öleltél, nálad felejtettem a lelkemet. Simek Valéria (1953-)

Mély tenger a csönd, hulláma verdes az éj falán, magába szív, elönt, s a sötét visszhangja hallatán táncol a sűrű bokrokon, átjárja lassan lelkemet, már sejtjeim között oson, az álom szárnyain remeg, a vágyak fövenyén hömpölyög, égő szemembe szivárog, és a hulló levelek között átszövi az őszi világot. Csáky Anna (1938-2023)

szerelmes nyár pacsirtacsönd anyaként marasztal a föld idekéklik a messzi hegy köd-hálóingben szendereg fürkészi egy gyermek szeme arra a csúcsra feljut-e a tegnap nyelvét nyújtja rá nem a kedvére volt talán szeplős kis arca földerül szívén egy huncut angyal ül kékjével kínálja az ég hogy föl ne repüljön oda vézna teste a nehezék Fecske Csaba (1948-)

Szereted a hűvös, opál-hajnalokat,  ha egy fénynyaláb lopakodva ér utol,  ha áttetsző ködökön csüngő nap fogad,  ha az ablakon betekint, míg aluszol,  vagy sűrű szövetű álmaid mámora  oldódik fel a telő fény öbleiben.  Hajnali párán át sugarak zápora  zuhog végig ébredő lombokon,  hiszen  a kelő nap arcán kigyúló lágy mosoly  egyre forrósodik, felizzik fehéren.  Te már a kertedben állsz és álmodozol,  reggeli bölcsődet is ringatja régen  a lelkedbe osonó szép angyali csönd,  a fáradó hold egy sugárral felesel,  közben a nap orgonáját hallani fönt,  s elönt téged a fény, e mennyei lepel. Csáky Anna (1938-2023)

Isten adott egy szép napot, kabátnyi tavaszt a télben, s hozott új határozatot édes érdem érdekében: – A sors édeni lecke volt – hallhatod szavát a szélben. A naptól eltanult mosolyt szemlélem szemed szegletében.   Zsirai László (1956-)

Vissza abba az őszbe. Melyik őszbe? Hiába kérdezed. Nem tudom, de vissza kell menni az egyik őszbe, talán a dombra fel kanyarodó utat kell megtalálni, a tó fölé emelt vörösbazalt kiugrót, honnan a tó - A hatvannégyes őszt? Nem, ez korábban volt, fordulva tűnt el a tó a fenyő mögött, míg te leballagtál a kőlépcsőkön, az idényutáni hajnalokon. (Ezután lett a kis „ház a hóban". A kályhában megomló s zén vörös csendje.) Petri György (1943-2000)

játszanak velünk az októberi árnyak ha nem csapkodnak az ősz szárnyai még könnyed lejtésű sugártáncot járnak a morcos nap fényszemű lányai ülsz a padon otthon felejtett könyvedet emlékezetből olvasod a levelek fentről hoznak vérszín sürgős üzenetet Radnai István (1939-)

Ha leülne melléd észrevétlen , a közeledő fél-sötétben a nemlét, és bölcsőjében ringatva elméd kócos álmot küldene rád, hogy ne fájjon, volna-e szavad, hogy maradhass, vagy felszállnál, mint a harmat, könnyű búcsút intve magadnak? Aknay Tibor (1944-)

Súgva vádollak elég halkan, mert már értem, Te öltél meg mert beléd haltam, beléd éltem Bozók Ferenc (1973-)

Rajzanak körém fullánkos évek, szívemhez moccan az ág. Lombok sűrű éjjelében – virraszt a csontokhoz szelidült szomorúság. Rejtem arcom tenyerembe, mintha csillagoktól félnék. Az ég fekete felhői megerednek: szememből a fényt is felélnék. Madár János (1958-)

Derékig ért a víz, mikor kiszálltam a csónakból, álmomban kérted, mondván ideje indulnod, ideje maradnom, s mert azóta hátrálva megyek a part felé, láthatom majd, miképp olvadsz ponttá a horizonton, ahonnan csukott szemmel visz tovább a képzelet. Nyugodtan ring a kék alattad, biztatón fénylik az ég felettem: tudom, a nap legforróbb arcát fordítod most felém, hogy ne kelljen túl soká vizes cipőben járnom. Major Petra (1983-)

ahogy kiapadtak a felhők s megszöktek a csillagot hazudó éjszakák nekünk is szemünkbe száradtak az álmok kinőttük s kidobtuk kopott farmerünket megkérgesedett emlékeinket s csak a néma vállrándítás maradt a félszeg mosoly és a semmibe mutató széttárt tenyerek magánya Oláh András (1959-)

  búcsúzóul Dobj ki mindent. Csak azt a képet ne, amin tudom, hogy alig látszom, de mikor csináltuk voltunk utoljára boldogok, Csak azt a huszonéves kávéfőzőt ne, bár tényleg ócska és most már mindennap marad benne - szívben szerelem - egy kevés, Se azt az ibolya illatú szappant, a "spring" feliratost, hiába törtem ketté, És az ágy, ágyneműhuzatot ne cserélj már soha, legalább (ha semmi más) szagom megmarad utánam, és ne hagyd a falat, az égszínkéket, se a linóleumot, az apró mintás, semmilyen linóleumot, mennyit néztem, minden részletéről te jutsz eszembe Csak azt a túlmagasra tett tükröt ne dobd ki, kérlek, Bár vakul, tied volt másfél évig, figyelt, Tudom sosem láttál belé, túl magas, homályos, Ne dobd ki, semmi se volt benne, jaj, soha csak te Simon Márton (1984-)

Nem lehet megtartani, csak megtalálni (összetalálkozni vele), nézni, nézegetni, gyönyörködni benne, követni, tótágast állni előtte, megkísérelni kapcsolatot teremteni vele, szebbnél szebbeket gondolni róla, csüggni a látványán, amíg egyszer csak kilép a látóteredből, belép a képzeletedbe, ahonnan (honnan?) bármikor előhívható, sőt kedvedre valóan formálható (tökéletesíthető), s ahová szerencsés esetben gond nélkül vissza is süllyeszthető (engedhető, parancsolható), de ahonnan, ha neki úgy tetszik, magától is előjön, tollászkodik, fondorkodik, úgy tesz, mintha könnyen elérhetnéd, ha akarnád, ám ha közelítesz feléje, azonnal felszívódik, maga után húzva azt is, akiről azt hiszed még, hogy te vagy, te, aki józanabb pillanataidban legyintesz, hogy semmi, csak… s hogy valószínű, ugyanaz az erő (mechanizmus?, mozgás?, lelkiállapot?, vénség?, hiány?) tesz próbára, vizsgáztat, amelyik az éjszakai álmaidat is kitalálja, szerkeszti, rendezi, vetíti, s hol itt, hol ott nagyítja ki, szakítja meg,

egy percnyi csend vágy egy csöpp magányra pihenne már a szív elhagyott kolostor árnya vén vak kövek takarva hűs mohával úgy lenni csöndben itt s csak tudni van madárdal lesve titkot éber őz figyellek nem roppan ág szemünkben ég lapul meg és semmi több egy gyík riadva éled haláltalan a pillanat amíg kezedhez érek Birtalan Ferenc (1945-2018)

  (F. K.-nak) Van mikor hegy szeretnék lenni, vagy borzas felhő nagy kék ég előtt, s tűnődnék, mi volt előbb: a táj, a felhők, vagy kezedben a fénylő délelőtt. Aknay Tibor (1944-)

Feketekávé íze a szájam. Két cukor benne kimondatlan neved. A parázzsal játszom egy fél év hamujában, amit felélt a magány, míg nem sejtettelek. Csak hazudni akartam, instant életet, vagy meghalni - majd, ha engedik... Így lesz az udvari bolondból szörnyeteg, aki most esetlen issza, nyalja nedveid. Sós, égi jégkrém, északi-fénybe hűtve, csak színem adhatom, félős, narancs mennyem; hogy hívj a tűzbe, innom szemed vizében, vagy almaillatú melleden pihennem. -- úgy ölelj, hogy ha isten engem elfújna is, Te ne aludj ki bennem Simon Márton (1984-)

Elhagyott darabjainkon megül a harmat. Órák telnek el, mire rájövünk, új otthont kell építenünk. Nyirkos a talaj, bizonytalan, hány téglát bír még el ez a világ. Földrengések szakítják meg az ébredést, hogy kételkedjünk, mielőtt véletlenül leélnénk így egy életet. Kopriva Nikolett (1996-)

Érzés Megyek majd - rámborul kék nyári alkonyat - szilándó búza közt, a fű sarját taposva. Álmodom. Esti hűs frissíti talpamat, födetlen üstököm szelek hulláma mossa. Így megyek - gondolat és cél nélkül, vakon, de lelkem végtelen szerelem járja mélyen - így megyek, vad cigány, úttalan utakon, boldogan, mintha csak egy asszony járna vélem. Kardos László fordítása Élmény Kék nyári alkonyon a szűk csapásokon szúrós rozsok között járok, majd zsenge fűben, megérzem, álmodón, harmatját lábomon, s hagyom, szabad fejem a szél fürössze hűsen. Semmit nem gondolok s a számon némaság. De nagy-nagy szerelem borul szívemre tágan, s a természeten át megyek tovább, tovább, cigánymód - s boldogan, akár egy nő nyomában. Rónay György fordítása Érzelem (Sensation) Kék éjeken megyek majd, vad-csapásokon, szálkás búzakalászok serege kisér. A rét: langy üdeség - suhogok álmodón s hagyom: lengő hajam mossa a nyári szél. Ajkam meg nem nyilik s lelkemben nem fogan egy gondolat sem, csak viharzó szerelem s a T

1 Mert elhagyatnak akkor mindenek. Külön kerül az egeké, s örökre a világvégi esett földeké, s megint külön a kutyaólak csöndje. A levegőben menekvő madárhad. És látni fogjuk a kelő napot, mint tébolyult pupilla néma és mint figyelő vadállat, oly nyugodt. De virrasztván a számkivettetésben, mert nem alhatom akkor éjszaka, hányódom én, mint ezer levelével, és szólok én, mint éjidőn a fa: Ismeritek az évek vonulását, az évekét a gyűrött földeken? És értitek a mulandóság ráncát, ismeritek törődött kézfejem? És tudjátok nevét az árvaságnak? És tudjátok, miféle fájdalom tapossa itt az örökös sötétet hasadt patákon, hártyás lábakon? Az éjszakát, a hideget, a gödröt, a rézsut forduló fegyencfejet, ismeritek a dermedt vályukat, a mélyvilági kínt ismeritek? Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten a haragos ég infravörösében. Így indulok. Szemközt a pusztulással egy ember lépked hangtalan. Nincs semmije, árnyéka van. Meg botja van. Meg rabruhája van. 2 Ezért tanultam járni! Ezekért a kései, keserü

Visszatértem mindig, mindenhonnan hozzád, akinek még nevet se találtam. Hívtalak tengernek, hajónak, hajnali égnek, de éppígy lehetett volna: koriander vagy nagykabát. Kavicsot gyűjtöttem a parton, mert rád hasonlított mind, és a nyelvem alá tettem, hogy velem légy, ha beszélnem kell. Néhány férfit szerettem is, mert nem hasonlítottak rád, és ettől mintha világosabban kirajzolódott volna az arcod. Már nem keresek, csak méricskélek. Férfinépet, szavakat. Egyedül és rutinból élek. Mint akinek állandóan a nyelve hegyén van, és belefáradt, hogy nem tudja kimondani, nem tudja kimondani. Szakács Eszter (1964-)

Emelkedik a lassú tenger. Az álom sűllyed, olvadok. Tárt ablakunk alatt a mélyben a júniusi éj csobog. Üvegzöldszínű habja szélén mint fel-felbukkanó halak, a csillagok kecses csapatban csobbannak és villámlanak. S a fák között – kövér korállok árnyékot-lengető bogán, haján világító moszattal átúszik lassan Szent-Iván. Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

A rettegés, mint parányi törpék,  felemészt, hajlott hátú, görbék,  ülnek a lépcsőn, vak manók,  félelmeimből föl-föl vakkanók.  Szajkózzák, ismétlik; külön szólamok,  túlkiabálom: „Hallgass, én jó vagyok!”  Folytatják egyre: „Pusztulj és égj el,  tántorgó árnyaktól sűrű az éjjel,  mi itt leszünk végig és nem hagyunk el,  nincs, ami megvéd, nincs az a bunker!  Ezer veszély, átok, babona,  érezd hogy szorít a rácsos kaloda,  lelkedet tépni zsongó lakoma,  üres a lényed, kongó palota.  Miénk vagy egészen, furcsa báb,  agyadban táncol sok kurta láb.  Mi üljük a tort ép elméd fölött,  akaratod már szerte-szét törött.  Az utolsó szó jogán kívánsz-e szólni?”  „Sic transit gloria mundi.” Bognár Anna (1987-)

A narcisztikus hold merengő hideg mosolyát tükrözik szennyes pocsolyák. Barna T. Attila (1971-)

ízetlen világban éhezik a lélek miattad – de csak magamtól – félek maradtam csönd messze számkivetve átlapozott a lét fanyalgó kedve kimért közönnyel figyelt az átlag már csak az emlékek kútjában látlak ereimbe szárad kiszikkadt véred bajban a szívem ha szívedhez érek reményed voltam s lettem a végzet jövőddel is az én múltam végzett Oláh András (1959-)

Gerinc-tört idő, tükörmagány. A lélek behorpad, szavaink szétgurulnak. Aknay Tibor (1944-)

Nem szállhatsz ki, ez az utolsó. Már zene sincs, csak a lendület, az imitált ölelés. Hervadó hiányvirágok, pár leejtett kesztyű és ottfelejtett szavak a válladon. Aknay Tibor (1944-)

ez nem az ugye nem ez még nem az igazi ennek még szinte semmi tétje ebbe még nem kell belehalni ezt még csak próbálgatod kerülgeted mint macska a forró kását önámítás ez – szembesülsz végül az igazsággal ez mégsem az aminek látszott nem próba maga az előadás és rájössz majd – későn – hogy félreélted az életed Fecske Csaba (1948-)