Cseke Gábor: Évszakok

(nyugtató)

Künn őszi eső csüng,
bent izzó nyár harap,
álmaim tavaszi füvön lődörögnek
– a tél tapogat már, fenyeget

add
remegő
kezedet.


(tavasz)

virág nyílik,
a föld nehéz,
másnapos fejjel ébred

bolygó dalom
iramló szélbe téved

szemem nyílik,
s a kutató ég ablakára
könyöklök

füstölögnek otromba tócsák,
kiviharzanak mind a kölykök

csikó dobbant,
madár ha csörren,
lent kavarognak
lassú körben

ajkad nyílik,
tömött felhőket ont

ne sírj,
otthontalan
bolond!


(nyár)

szikkadó széna szagát leheli a
falu lomha torka,
füst kígyózik az ég felé, mintha
a lelkem volna,
tikkadva élünk, szívünkre haragló,
erős füvek dőlnek,
lengő súlya a szónak veszélyes
játék, erőim nőnek,
pásztor vagyok az esztenán, s te furulya,
melyet ajkam becézget,
sohasem hallott hangokat próbálgat
rajtam is a végzet,
száll, száll az öröm, kutyamódra
ballag az éjfél,
s meghal a nap, mosolya ömlőbb
a rögösödő, sűrű vérnél


(ősz)

ködöt pipál a
reggel,
az ágyban összebújunk,
a polcon
erjednek gyümölcseink,
örülni sem tudunk
az ébredésnek –
ásít a világ,
csapzott mokányló didereg,
sörény lóg
tályogos szemébe,
le-lecsapnak a hollók
a felgyűlő szemétre –
még él a tűz,
kínlódó, nedves gyufa lobban –
ki tudja, mért
szeretlek én, és egyre jobban?


(tél)

déli öleléssel
deres kacagással
beázott cipőddel
bomló farakással
vársz –
alacsony, kicsi néni
köszönget
beméretlen jövőnkből,
és most valaki csönget

künn fagy,
dara jön rá,
lesiklunk a domb tetejéről
– várj

meghalok én is
deres kacagástól, déli öleléstől


(könyörgés emberi hangon)

szemedben élek,
még remélek –
emlékeinket teperi a szél
– ne száguldjon vadul! –

s a föld minden szerelmesének
legyen könnyebb e kurta élet

hó pereg, egyre jobban,
úgy jó, ha
hull.

Cseke Gábor (1941-)