Lélekszirteken

esik, opálos fényben nyújtóznak a fák, a víz kibérli ezt a hosszú sétát. a szürke égről férfija jut eszébe. egy repülőtéren várt rá. január volt. olaszos tél csiklandozta orrát. csók mézétől mosolyog, derékon felejtett ölelésre gondol, a kezekre, a lábakra, a hátra, a hasra, a vállra, a gyönyör domborműveire. Michelangelónak képzeli magát, reneszánsz aktot fest. Varga Melinda (1984-)

sisakvirágokat présel ki a szél, szétterül a tenger felett az ősz, még sosem volt ilyen sugárzó, esőtlen, ködtelen, nem tudok úszni, én csak az egek szeszélyes hullámait ismerem, az óceánok és tengerek mélyén félelem korallja csillan, de szemed kútjában állig merülök, valahányszor az őszi égen felejtem tekintetem. Varga Melinda (1984-)

Köd simul az aszfalthoz szürke csík a délután teher a szemnek a hó cammog a dombon a lomha sár éjemben márciusi illatok korzóznak a szavakban tavasz a valóságban tél honol szemem sarkában láz kuporog jégcsapokat formáz az ereszre a vágy Varga Melinda (1984-)

az emlékezet virágba borult cseresznyefáin apró madár tollászkodik. szürke, jelentéktelen, nem énekesmadár és nem is ragadozó. szárnya törékeny, teste sebezhető, egy kölyökmacska is könnyen legyőzi, a fecskék nem törődnek vele, a boldog gólyák fiókáikat etetik, senkinek sem tűnik fel, hogy mondanivalója van a világról. Varga Melinda (1984-) .

hajnallá változom, mert te szereted a reggeleket, napszak leszek a kedvedért, kosárba fogom a fényt, majd visszavonulok a puha csendbe, a reggel kontyába illatnak, lenge szélnek. nehéz a mellkasom, kő ült a fényre. Varga Melinda (1984-)

Vékony, hosszú ujjaikkal ábrákat rajzolnak a pazar kék égre, arany fogaikkal megharapják a felhők húsos lábikráját, rügyszemeikkel belenéznek a napba, és nem vakulnak meg, csak nyújtóznak és nyújtóznak egyre magasabbra, az űrig, a messzi csillagtestekig, a hideg, sűrű sötétig, a súlytalan, örök lebegésig, a sárga végetlenig. Beszélnek az Istennel naponta, megértik az égi jeleket, vadvirág illat az ő nyelvük, emberi fülnek érthetetlen. Varga Melinda (1984-)

őszi tarkasággal érkeztem hozzád, szeptember volt akkor is, megbolondultak a fák, öntötték magukból a színeket. párducléptekkel, lopakodva jöttem, vérengző ösztönökkel, akár a vadak, kiölted belőlem múltam, megszelídítettél magadnak. a betűk matériája torzó, csak díszlet a csipke, az évszak, amihez hozzáöltözünk, örömöd ezüstjét szétszórod hasam fölött. Varga Melinda (1984-)

négy negyvennégy. a rigók már felébredtek. hűvös hajnal hasal a fűben. lépcsőn ücsörög egy álom, nagykabátot vesz, rágyújt, kávét kortyol, sétál fel-alá a verandán, kimegy a huzatos tavaszba, nem fázik, és nem fél semmitől, sokat nevet. Varga Melinda (1984-)

ott vagyok a fák hűvöse alatt, a narancshéj-alkonyban, szád szélén, tenyered kosarában, sör keserű habján, vodka bársonyában, könyv lapjai között, ujjbegyeiden, ha táncolnak a klaviatúrán, gondolatban és a test kívánságában, ott vagyok, egészen közel hozzád, érzed a mindig hideg lábam, ahogy hátadhoz ér? nem röppenek el, te vagy a szárnyam. Varga Melinda (1984-)

A vers nem találja a szavakat, túl szűk minden metafora, és túl kövérek a jelzők, ráülnek a ritmusra, leárnyékolják a dallamot. Tétova, bicegő igék szaladnak a réten, a derű gyorslábú őz, nem éri utol a poézis. A sasokat kémleli a mezőn. Azt képzeli, hatalmas szárnyuk a vers maga. Az erős, szabad madarak bármire képesek. Csőrükben szerelem, tollazatuk alatt vers. Átviszik a láthatatlan partra. Ahonnan nem kell sose elmenni, ahol csak megérkezés van, búcsú és várakozás nélküli szerdák, soha véget nem érő szombatok. Varga Melinda (1984-)

Télben felejtett, száraz pillangótest Lila nyár illat szárnyai porán Ennyi csak minden, színes igézet Azt mondod, minden mulandó Elengeded a kezem a messzeségbe Az ólomszabadság repülni tanul S te nem félsz, hogy teste pokolra hull Varga Melinda (1984-)

Eső suttog Sötétzöld alkonyban Szerelem szárad a fákon Vágy csiptetők a csillagok Kőcsipke az idő Megáll Nem siet ezúttal sehova Kezed kezemmel összeér Egy ódon utcán A világ közepén S a pillanat erről Szobrot farag Varga Melinda (1984-)

Kávébarna időt szürcsöl a lélek Mézes zamata ajkam körül marad Szürke bőrével a város téged kémlel Vágyvillamosra ülne a fémes akarat Tavasz pöttyöt keres a télen Emléket zuzmarás ajkú tavon Szitakötőszárnyon repdeső képzet Illékony illat-olaj a csókok teste Ujjaim közt örömöt szitálna a szél Januári esőben, szemek éjén Furcsa fény, dereka hajlik Majd el is tűnik hirtelen Vér köti savas pokollá A szív szokatlan útjait Varga Melinda (1984-)

    „Most minden mélység személyes” Sziveri János betondobozokban alszanak a testek negyven fokos lázban olvadnak a vattacukorszárnyak vasmadarak üstökös csóváján ül az idő és fehér kondezcsíkot húz az azúr végtelen bőrébe a gondolatokat megtanítottam már hogyan ne féljenek a repüléstől kattog a szövegszereksztő gombja folyékony betűket keresek hozzád mély Ó-kat és lágy M-eket szűzies I-ket, légies C-ket minden betű személyes útirajz tehozzád készítek belőle jópofa betűtésztát sok tojással hogy legyen ízletes belefőzlek a délután bazsalikom illatú levesébe közben eső szitálja be tájat huzattal bomlik a nyugalom az izzadt kövek levedlik bőrüket a beton nyárdobozokból ki-ki dugja fejét egy-egy fáradt árnyék nincs ma közöm az emberekhez csak téged képzellek ide magam mellé gondolatok cikáznak mint a villám tűzmintás lesz tőle szobámban a tapéta Varga Melinda (1984-)

a nyár most vár valamire forró húsa pihen a pillanat-szoborok vállán nem akar megérkezni a hegyek közé az idő szőlőindáján szőke fények játszanak szerelmest a percek gyors ritmusába ma nem fér be a magány az emlékekekkel jól be lehet takarózni a székely nyárban amikor fagypont alá esik a hőmérséklet ezeken a hegyi reggeleken kávé helyett gyakran rád gondolok így nem lesz az ébredés művi profán szerelmi vallomás ez egy szenvedélyes kávéfüggőtől aki utálja az esős hajnalokat ilyenkor hagyom hogy kinyíljanak bennem a fűzöld harmatvirágok elképzelem igazi nyár van fátyolfelhős kék a kedvem ezt a csöndet szükségtelen lenne most elmesélni csak az eget kell nézni ahogy hangtalan borul a reggeli kék a fenyők tűvállára s azt hinni hogy ott lakik a kedved tájak mély tavában csak fel kell kutani rá kell lelni egy-egy fenyőtobozban vagy a dombmenti város olvadó aszfaltbőrén cirkáló esők nyugalmában a szemed színére néha minden ennyire egyszerű Varga Melinda (1984-)  

„Különös táj a lelked: nagy csapat álarcos vendég jár táncolva benne; lantot vernek, de köntösük alatt a bolond szív mintha szomorú lenne.” Paul Verlaine (Fordította: Szabó Lőrinc) köd csukta le az ősz szemét aznap este s nem volt semmi különös abban sem hogy versenyt kocogott a szél a villamossal bort kortyoltunk Liával cserépcsuporból párás lélegzetünk fölött mint pufók angyal strázsát állt az öröm fáradtan terültünk el a paplanon arcodat rajzolta ki az utcáról betüremkedő fénycsík illetlenül hunyorgott combjainkra vállamra ült és sunyin körbenyalta a nyakam aztán hirtelen december-hűvösek lettek ajkaim lehulltak rendre a színes levelek az alkalmi szívszoba faláról behavazta hiányod végleg a bimbózó estét Varga Melinda (1984-)

az ujjak dohogó, táncos őrültek, parázsléptük fel-le jár a bőrön. túlhevült kályhaszív, mélyén tölgy ropog, a szobában egyre melegebb lesz. léghajó a kedv, tűzpiros, fölfelé száll a harsánykék égig, pitypangot fon hajába. véd a széltől, az erős fénytől, ködtől, szomorú szemű hótól. Varga Melinda (1984-)

erős hálót sző a hallgatás köré, bővizű, hirtelen haragú folyó a csönd nagy kertben lombos, árnyas fákkal. csitítgatja, ne törje át a gátat a víz. hinni kell a várakozásban, másképp nem lehet, hogy ott lesznek egymásnak minden létezőben, fában, fűben, madarak tollán, viharban és kánikulában, nagy havazások idején. a hitről próbál írni advent első vasárnapján. úgy hírlik, a Megváltó a szerelmesekhez kétszer is eljön, Karácsonykor és valahányszor megölelik egymást a viszontlátás eksztázisában. gyertyák, koszorú, harangszó, szertartás nélkül ünnepel, csak úgy magában, egyedül, még csak hó sincs, eső cibálja a fákat. Varga Melinda (1984-)

A szombat esték napnyugtáiban, az egyre hosszabbodó nappalokban, a rügyező díszbokrokban, a méregzöld fűben, az ösvényre vetülő árnyékomban, a napban, amikor szembenézek vele, és nem vakulok meg, a hegyi útban, az ébredő erdőben, a kóbor kutyák csaholásában, az ég csipkés felhőiben, a ház eresze alá fészkelő vadgalambokban, az elhúzódó várakozásban, az elképzelt ölelés bordó illatában, az éjszaka bársonyos levegőjében, amikor a szemében fészket rakó vadmadarakra gondolok, tollászkodó, erős sasokra és szomorú pacsirtákra, a kávé ízében, a bor zamatában, a könyvek lapjai között, Édesanyám nevetésében, nagymamám aggódó imáiban, kínban, bánatban, álmatlan éjben. Mindenhol ott lakik az Isten. Varga Melinda (1984-)