Lélekszirteken

Vagy nem is voltál? S most is magamat szólongatom csak?… Téged láttalak ki az égből, téged rá a világ gyermekeire, szemed sugarát – a magamét! – s mennyei burkodat földiekre, hogy mutathassanak, örök képet, sok múló tünemény: palánk mellett, tyúkketrec tetején nyestem a nyárfát, téged vártalak, s meg is hozott a karcsú lányalak, akit oly vágyva kísért a szemem; éjszaka egy kerti ablak alatt lestelek, víg özvegyet, fürdeni; s minden sarkon megvillant isteni mosolyod mása, fénylő Rejtelem: ellobogott benned a bűntudat és megtisztult a szégyen… Jelenés, akkor is vagy, ha százszor tévedés! Szabó Lőrinc (1900-1957)

Csak ennyin múlt. A lépésen, amit nem tettél meg, a szón, melyet nem mondtál ki, az ölelésen, melyhez béna volt a karod, a szándékon, amiről lebeszélted magad a beismerésen, amihez gyáva voltál. Csak ennyin múlt. Ha megtetted volna, ha kimondtad volna. ha megölelted volna, ha igazán akartad volna, ha beismerted volna. Csak ennyin múlt… Aknay Tibor (1944-)

Enyém volt s mégse enyém ma, enyém ma is, és idegen, ha eszembe jut, újra hajnal ragyog az életemen. Nézem s nem látom. Az arca csupa fény, felhő, remegés; virágzene: szóba fogni túlsok és túlkevés. Virágzene, érthetetlen. Ki tudja, nem álom-e? Tűnt évek titka, merengő fény- és illat-zene. Enyém volt s mégse enyém ma, nem enyém, s örökre az, neki üzenek, a szive tudja, s megdobban: úgy van, igaz! Enyém volt és mégse enyém ma, enyém ma is, és idegen, ha eszembe jut, újra hajnal ragyog az életemen. Szabó Lőrinc (1900-1957)

És mikor újra megcsókoltalak, szólni se bírtál… Hangod szenvedő állat hangja volt: olvadni akarva simultak össze forró tagjaink s a szerelemtől szavunk elapadt. Elapadt, elakadt, – óh, szenvedő, szegény kis állatom, mily részegen néztél föl rám! Milyen édes beszéd volt néma mosolyod, s mily túlvilági ez az egész szótlan odaadás!… Most is így látlak, te szép, remegő angyal és gyermek, virág és arany, oly félénken s mégis úgy bizakodva bújtál hozzám, mikor égő kezem s ajkam simogató hulláma melled bimbóiban gyönyörré merevült… Szabó Lőrinc (1900-1957)

Sok kétely és bűn a halálba láncol, de soktól néha már szabadulok. Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol, barátaim a fák s a farkasok. Az utak, melyek innen szertefolynak, erdőmön túl az égre fölhajolnak s minden virág, fű, óra, cserje, kő egyetlen, boldog, nagy jelképbe nő s annak fényébe szőve éjszakám istent szívembe lopja a magány Szabó Lőrinc (1900-1957)  .

Őrült pillanat gyermeke: ember, emléke a láznak, melyben az ajkak egymásba harapnak vágyak forradalmán, és a fogak ezüst ragyogásával összekocódnak. Mért feleled, hogy mindenki királyi ágyban született meg, a vér bíborában? Mért félsz szakadatlan, gyáva, mi érhet? Mért szorítod hideglelős kézzel azt a kilincset, s mért állasz az utcán, mint egy számológép porlepte közönnyel, dupla szemüveggel, vonva a vállad, mint kit egy ásítás langyos unalma lökött ki a földre? Vidd a szerelmet. Ragadd meg a tébolyt, melybe fogantál, csillagok testvére, előre a pályán, cikázva garázdán, öncélú szeszéllyel. Véletlen hercege, égi kalandor. Ember Kosztolányi Dezső (1885-1936)

Olyan vagy, mint egy suttogó faág, ha rámhajolsz, s rejtelmes ízű vagy, olyan vagy, mint a mák, s akár a folyton gyűrűző idő, oly izgató vagy, s olyan megnyugtató, mint sír felett a kő, olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát, s nem ismerem ma sem egészen még nehéz hajadnak illatát, és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj, csavargó, nyurga füst – és néha félek tőled én, ha villámszínű vagy, s mint napsütötte égiháború: sötétarany,- ha megharagszol, ép oly vagy, mint az ú, mélyhangu, hosszan zengő és sötét, s ilyenkor én mosolyból fényes hurkokat rajzolgatok köréd. Radnóti Miklós (1909-1944)

Segítsd nekem megkeresni azt a szót, Amit tavaly ilyenkor mondtam neked. Az utat hozzá, amit tavaly óta benőtt a bozót. A helyet, ahol mondtam; zamatját A hangnak, ahogy mondtam; a szemeket, Amik rátűztek, megvilágították; A sóhajt, ami kísérte. Segítsd nekem megkeresni a tavalyi szót, Ami fölolvaszt s összeéget. Hogy odaadhassam neked érte A tavalyi üdvösséget, A tavalyi magamat s téged. Gellért Oszkár (1882-1967)

mert eleinte tart a jelenlét, míg az üres tér alakot őriz, amíg a csend egy hang negatívja, üres papír, amire írva valami szép volt, de kiradírozták a ceruzát a percek, a tintát az órák, addig a hiány egyfajta jelenlét, még nem feledés, és csak félig emlék. aztán a csönd csak csönd marad. hogy évek vagy egy pillanat koptatják mattá azt a fényt, mit rávetít a jelenlét az üres térre, csöndre, hangra…? így maradsz megint magadra, s nem tudhatod, hogy a hiány vagy a hiány hiánya fáj. Kiss Judit Ágnes (1973-)

Álmod ajtajában álldogálsz, álmod ablakában üldögélsz. Ablak, ajtó nyitva, sohse félsz. Álmod ablakában üldögélsz, álmod ajtajában álldogálsz. Valaki belessen, arra vársz. Károlyi Amy (1909-2003)

Ezer véletlen összecsengett, hogy éppen Te és éppen Én... Hány kavics fekszik együtt, mégis árván, a tenger fenekén? ...És melyiket sodorja ki egy hullám eléd a partra, s ha arra jársz, a napfény csalfa fénye épp akkor megcsillan-e rajta? Tengernyi víz és homoktenger és kavicstenger... jaj, miért tűnik el az ember ebben a szédítő tömegben árván, magányosan és megtaláltan, és újra, mindig újra elveszetten... Kamarás Klára (1932-2022)

Én ellopnám, ha tudnám, a felkelő Nap fényét, A Hold ezüst sugarát, csillagok ragyogását, hogy Neked adjam mindet majd egy hajnalon. És ellopnám, ha tudnám, a hegyek tiszta kékjét, A mező selymes zöldjét, a nyugvó Nap bíborát, Hogy Tiéd legyen minden, minden, mit adhatok. Még ellopnám, ha tudnám, a Világ minden virágát, s e tarka színű tengert, mind lábad elé szórnám, minden virág minden szirmát ajkadra csókolnám! Én ellopnám , ha tudnám, a bánat sötét felhőjét, mely könnyet csal szemedbe, s helyébe gyémánt csillogását varázsolnám! Bárcsak megtehetném! Káli László (1961-)

Tudod, Kedves, az éjszaka nem attól szép, hogy kigyúlnak a fények, és mégis a sötét telepszik meg halkan a fák sűrű lombjain, utcák kövén, letűnt hű szerelmek romjain. Hanem hogy előtte még sugárzó vérvörösbe öltözik az ég, s a Napot magába ölelve, mint szerető a kedvesét, a Föld nyugodni tér. Előtte lángcsókkal elköszön, s milliónyi fehér csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére. Tudod, Kedves, nem attól lesz szép az élet, hogy: mi volt. Hanem, hogy ami jön, hogyan éled. Az idő-vonat úgyis gyorsan elrohan. Káli László (1961-)

Jönnél-e velem minden pillanatban? Legyőznéd-e félelmeid, ha kérem? Tudnál-e bújni hozzám, akár talán remegőn is, de vágyva az ölelésem? Tárnád-e ki sarkig a szíved, lelked? Adnád-e nekem, mi legszentebb, lelkednek oltárát? Mondd hát! S engednéd-e, hogy a rét virágából koszorút fonjak hajadba? Jönnél-e velem mezőn és réten, földön s égen? Tudnál-e repülni, mint tán repültél régen? Vagy akár mint soha még nem!? Engednéd-e, hogy eléd térdelve öleljem combod, s forró csókot leheljek rajta végig? És sétáljunk kéz a kézben, szem lesütve, vagy éppen egymás szemében égve belefeledkezzünk a tücsökzenébe? Vagy hallgatva a csendet, kósza fellegekbe karolva váljunk eggyé, lélek a lélekkel, szív a szívvel. Hiszen maholnap úgyis véget ér minden. Az álom, a lét... szertefoszlik, miképpen szappanbuborék. Mondd Kedvesem! Jönnél-e velem minden pillanatban? Káli László (1961-)

Azért… Van abban valami kétségbeejtően szomorú, hogy ma már a legtöbb mondatunk azzal kezdődik: Emlékszel még? S a felelet: Hogyan is feledhetném? Valahogy így alakult. Emlék lettél, s én a múlt. Ma már azon jár az eszem, hogy is volt, amikor így, vagy úgy találkoztunk valahol, és hogy hol. És nem pedig, hogy így, vagy úgy, de találkoznunk kellene. Valahogy ez mégis természetes. Mint az is, ahogy az ember (természetesen, és természeténél fogva) tiltakozik ez ellen. Legalábbis egy darabig. Úgy az eleje fele. Meg közép-tájon. És engedi, hogy fájjon, ahogy a napok kiszakadnak, egy-egy darabját lelkének magukkal cipelve. És ahogy fogy az idő, mert egyre kevesebb, ami előttünk áll, úgy lesz az ember egyre több. Egyre több emlék. Mégis, a lelkében csupán mint árnyék, ha játszik a fénnyel, úgy dereng a kérdés: Emlékszel? Arra, ott? S mintha arra járnék megint, szinte magam előtt látom, ahogyan a fény hintázik faágon ledéren az erdőszélén, s csillan milliónyi levélen apró harmatcsepp. Azért… V

Csak a gyertya halvány fénye imbolyog félve, s a szoba falán árnyakat vet. Teljes a csend. Az ágyon meztelen tested pihen, s én nézem, ahogy álomba merültél, szerelmi csatáinktól erőtlenül. Az imént még remegőn ölelő karod most fejed alatt pihen, és szerelmes szavakat halkan suttogó, forró csókkal számra tapadó ajkaid szorosan zárt ketrece lett nyelvednek. Én sem moccanok, hogy nehogy felébredj. Csak nézlek, s újjaim lassan barangolják be tested minden pontját. Magamba véslek. Hogy ha szemem becsukom is lássalak, érezzelek ezután mindig. Míg élek. Hallgatom egyenletes lélegzeted. Óvatosan kelni akarok, hogy majd rágyújtsak, de már utánam nyúlsz s halkan súgod: Maradj! És gyorsan átfonod karjaiddal derekam, mintha soha már nem akarnál egyetlen percre sem elengedni. S mikor érzed, hogy én sem akarok elmenni, újra álomba is merülsz. Melléd s hozzád simulok megint, lassan hátad, vállad simogatva, s ki tudja még, merre járhat kezem, miközben halkan súgom: imádlak Kincsem, mindenem vagy neke

Olvasnék. Nem megy. Mint az ablakon a verdeső eső ha szétcsorog, úgy futnak szét a könyvben a sorok, - megakadok az első oldalon, ötször kezdem, egyszer se folytatom; a tévében a bamba műsorok híve lettem: a képre bámulok s feléd kalandoz a gondolatom. Éljen minden, ami érdektelen, amire nem kell odafigyelnem, amire úgy meredhet a szemem, hogy közben téged les a szívemben! Megfordítottad bennem a világot: kifelé nézek és befelé látok. Jatzkó Béla (1919-1975)

Sok szó van, hogy mindenről tudj beszélni: A nap, a fény, a szél, az éj, az ég, A zaj, a mosoly, az eső, a jég, - Játszani, menni, enni, inni, élni. Sok szó van, amit folyton mond az ember: A víz, a tej, a hó, narancs, kenyér, Szomjúság, éhség, száj, szem, szív, tenyér, Öröm, játék , szeretet, este, tenger. Sok szó van, amit meg is kell tanulni, Hogy olvasni, írni, számolni tudj. S megértsd, hogy mit csinálj: sétálj, aludj, Egyél, igyál, labdázz, vagy elmenj úszni. Sok szó van, min tűnődhetsz nemegyszer: Nárcisz, szarkaláb, szerecsendió, - S lassan megtudod, mi mire való: Gyöngyház, delfin, palánk, rakéta, vegyszer. Sok-sok olyan szó van, mely zengve táncol: Egyik szólít, a másik ráfelel: - Távoli csillagokat hoz közel: Ezek a legszebb szavak a világon. A versekben lévő szavak varázsa, Zenéje az, mi szívet simogat: Elűzi minden gyötrő kínodat - A vers az élet egyik nagy csodája. Végh György fordítása Jacques Charpentreau (1928-2016)

Milyen hamar megszokod a fákon a lombot; milyen hamar megszokod, ha a lomb lefoszlott; milyen könnyen véglegesnek veszed a nyarat, telet; milyen hamar elfogadnád öröknek az életet... Illyés Gyula (1902-1983)

Látod? Boldog csókjaink öröme harsog a fák közt és árnyékkal áldja testünket a táj. Hallod, hogy terül a füvön a fény és pattan a fákon dallal a hajtás. Csak csörgető fekete tücskök zaja dicséri most fűnek és fának jó örömét. Nézd a vízen, messze partok homályos tövén tükrösen fénylik tavaszi kedvünk. Mert mi vagyunk most a fű, a fa, a part, az öröm is és szépszavú áldása a tájnak. Radnóti Miklós (1909-1944)

Színeimet pazaroltam, s most hűséggel visszatérek a színtelen szavakhoz s a szerelemhez. Az igazi szerelem színtelen, hallgatag, mint a hétköznapok. Csak az énekel, aki vár valakit. Az egymásra kulcsolt kezek hallgatagok. Hervay Gizella (1934-1982)

Hegyek, fák, füvek, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai, kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani, izmaim is emlékeznek ernyedőn, erdők, titok-ösvények, farkas szagúak, lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak, fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget, róttam az erdőt, lépéseimből róttam nesz-betűket, libegő muzsikát, lobogó kedvet mosolygós fák alá, nap vére hullott, mintha leterített szarvas kínját kiáltaná, nap vére hullott, elöntött a mindenség-fia-fény-suhogás, szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás, vagy mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok - pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott -: a várakozás, hogy olvashassam remény-virág-betűitek, s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek. Hegyek, fák, füvek, erdők, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai, kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani, szelíden - ti vagytok a jóság -; meghitten - ti vagytok a csönd -; jobbik felem tibennete

Reggel van, ágyamon ülök, de enyém messze tenyered, és hirtelen csókom nyomán finom köd futja be szemed. Be édes fészekre talált ajkamnak bujkáló tüze, - szorongás száll fel szívedig, s a reggel fűszeres íze lángokkal csap szét ínyeden, és minden ered megtelik szúró villámokkal,amik fel-felcikázva szívedig vakítanak, s te nem tudod, mitől őrült meg reggeled, míg ajkam lassan, szomjasan csókolja ájult tenyered. Hajnal Anna (1907-1977)

Ne írj, ha nem lehet csak gondolj rám s ez elég - tudom, hogy megteszed - mert a gondolat ideér a gondolat elér nincs idő nincs messzeség csak diadal a gondolat megvigasztal Ne írj, ha nem lehet csak gondolj rám mindig kedveset, szépeket sötétet, napfényt lépteket feléd felém. . . a gondolat elér Őri István (1952- )

Én nem bírok őszinte lenni, talán, mert nem is akarok, csak kergetőzöm a szavakkal, mint felhőkkel az angyalok, vagy mint gyermek a csikóval, öröm és félelem között; nevet, zihál, és azt se tudja, hogy üldöző vagy üldözött. Weöres Sándor (1913-1989)

Úgy várlak, mint a beszélőre a hitvesüket a rabok, hogy elmondhassák nagy lihegve a holnapot, s a tegnapot. Elmondhassák bűneiket, kit raboltak, kit öltek el, elsősorban önmagukat, az őrület kezeivel. De ahogy jössz a folyosón, egész a rácsokhoz közel, minden bűnömet elfelejtem, csak azt tudom: megérkezel. Gyurkovics Tibor (1931-2008)

A két szemed szeretett legtovább,  Be furcsa szerelem. A szád már néma volt, de a szemed, az még beszélt velem. A kezed már hideg volt, jéghideg, nem is adtál kezet, de a szemed még megsimogatott, nálam feledkezett. És lándzsákat tűztél magad köré hideg testőrökül, de a szemed még rám leselkedett a zord lándzsák mögül. És ellebegtél és csak a hegyes lándzsák maradtak ott, de a szemed még egyszer visszanézett és mindent megadott. A két szemed szeretett legtovább még mostan is szeret. Még éjszakánként zöldes csillaga kigyúl ágyam felett. Nadányi Zoltán (1892-1955)

A szenvedély, mely a mulandó izmot vaspántként kapcsolta testünk köré, hogy megízlelvén õrizzük a titkot: egy pillanatra sorsunk istené, a szenvedély majd elmúlik. A boldog percek, az éj, a kéj már senkié. Heverünk torzan, mint a páros szobrok, ha tömbjüket az idõ széttöré. De jönnek majd új közös kapcsok, láncok, megtartóbbak, mint minden karolás: futnak arcomon, arcodon a ráncok s majd fonalai õszülõ hajaknak tanítják, mi az összetartozás, amelyet ketté Isten sem szakaszthat. Illyés Gyula (1902-1983)

Jó érezni azt, hogy szeretlek nagyon és egyre-egyre jobban. Ott bujkálni a két szemedben, rejtőzködni mosolyodban. Érezni, hogy a szemeid már szemeimben élnek és néznek, s érezni azt, hogy szép, veled szép, és csak veled teljes az élet. Mit el nem értünk, külön tévelyegve; talán egy kis fészek adja meg nekünk, hol ajk az ajkon egymást átölelve, nevetve-sírva boldogok leszünk. Illyés Gyula (1902-1983)

Kérdezd a tűztől, mért lobog s miért morajlik a tenger? Ki élni készül, mért dadog, s igenre válaszol nemmel. Hangunk ha rémülten dohog, s elfojtott szóra ki felel? Vád ellen védőt ki kaphat, hol van, ki nem csak menekül. Szándékhoz erőt mi adhat, ki lesz, ki végre megfeszül? Nézd hát a tüzet, hogy lobog, s hogyan morajlik a tenger. Horváth István (1909-1997)

Ha szereted a tavaszi füvet, finom cipellőd kerülgesse szépen; ne taposs rá a hegyről lejövet, őrizzen meg bennünket jóemlékben. A kerítés tövében kis virág - neked adom; az idén ez az első; s az utolsót is neked nyújtom át, ha majd az ideje annak is eljő. Az erdőszéli fák között kopog s tavasz-hívót rikolt a tarka-harkály; alattunk száraz ág s levél ropog, éhes tavaszi tűznek jó takarmány. Ott fenn a réteken még szerteszét a napnak ellenálló hódarabkák, mintha vetkőző szórta volna szét mindenféle ruhadarabját. Hallod, hogy kántál a rigó! A hegyekben most bújnak ki a medvék, s a park Flórája - válla, mint a hó - nyírfák között épp emelinti leplét. Jékely Zoltán (1913-1982)

Utcasarkon várok rám, félórája is van tán. Ám értelmem fölragyog Nem jövök, mert itt vagyok. Weöres Sándor (1913-1989)

A történések bozótjába rejtve lapulok én a kíváncsi vadász az élet zajlik örvénylő menetben úgy tűnik minden díszlet csupa máz a látványon időnként elmerengve a fősodortól olykor távolabb lelkem még visszafordul integetne és gondolatban hazalátogat hiszen a múlt rajtam zúdul keresztül megfordítani nincs elég erőm az áradás elsodor mindenestül s az elvonuló hullám visszajön parttól partig dobál csoda hogy így is élek és mint a tuskó le-fel süllyedünk megannyi kínban bukdácsoló kísértet ha kiválunk egyenként elveszünk Cseke Gábor (1941-)

Úgy érzed, veled már történhet bármi, te régen távoli nézője vagy, aki alig tud a színpadig látni, ahol lejátszódik a színdarab, s ahogy szereped hiányát megéled, kötődésed lesz egyre drámaibb, mert a távolsággal nő az ítélet, ami rádruházza fájdalmait. A történés, amelyből kiszakadtál, a drámában csak cselekmény, eset, míg tartalma akkor is te maradnál, ha nélküled történne meg veled. Oly kívülre kerülni nincs esélyed, hogy élve levethesd az életet. Egy világ van. Hát mellette nem élhetsz, bármennyire nincs benne szereped. Ha két fal magasodik egymás mellett, közös lesz az a börtön ott belül, ahol a falak egymásra merednek. Látod? Nincs sehol semmi egyedül. Gál Éva Emese (1955-2022) Továbbá: Cseke Gábor: Belül A történések bozótjába rejtve lapulok én a kíváncsi vadász az élet zajlik örvénylő menetben úgy tűnik minden díszlet csupa máz a látványon időnként elmerengve a fősodortól olykor távolabb lelkem még visszafordul integetne és gondolatban hazalátogat hiszen a múlt rajtam zúdul

Szoknyád alá szalad a szél, csókolja combod, térded, s ott, ahol állsz, a járdaél föl-föltündöklik, és egy sereg csupaszem kis kavics sarud körül ragyog, örül, boldog most mind, hogy nézhet, les a kirakatablak is, mögötte rúzsok, krémek tolongnak, s gondolatban fut, fut, habosan fut feléd egy dundi babaszappan! Tündér ámulat vesz körül. S egy kisfiú kezéből fülig-pirult-szemérmesen tovalibeg a léggömb. S hogy megtorpan egy nénike! Valaha szép volt. Szőke? Rád néz, aztán a semmibe: maga elé tűnődve. A hírlapos, ki tudja jól, hol ölt ma bicska, bomba … egy árva szót se szól. Figyel: lélegzet-visszafojtva. S a szél, a kis szoknyavadász, diadaltól ragyogva elsündörög. Nyomában egy szájtáti tökmagocska Utassy József (1941-2010)

Veled vagy nélküled, végülis megszületik az ének: hallod vagy nem hallod, mindenképp hozzád beszélek. Én nem leszek boldogabb, ha elmondom,amit mondani kell, de boldogtalan vagyok, ha nem mondhatom el. Hallod vagy nem hallod, mindenképp hozzád beszélek, veled vagy nélküled, végülis megszületik az ének. Hervay Gizella (1934-1982)

Mikor rám nézel beköszönnek Otthonunkba a víg hegyek. Mikor mosolyogsz szembejönnek Mind, akik minket értenek. Mikor beszélsz felcsilingelnek Száncsengők rézharangjai, Mikor szeretsz e néma jelnek Megszólalnak a hangjai. Mikor kacagsz, támadhat bárki, Bennünk épülnek új falak. Mikor hallgatsz, a palotái Szavaknak, összeomlanak. Hámori István Péter (1945-)

Legbelül színarany. Még beljebb fekete. Titokban szíve van s története. Halmai Tamás (1975-)

Emberfeletti nap ragyog fölöttünk Állunk a sziklán két szerelmesek Rajongásig mindent egymásba öltünk Ölelve az egyetlen életet. Gyurkovics Tibor (1931-2008)

A végleg becsukott ajtók. Mikor valószínű, hogy többé nem járok arra. Este még elképzelem a szobát, ahogyan hagytam, az ágyon nem terítettem el rendesen a takarót, az asztalon mosatlan pohár, ujjlenyomatom a fürdőszoba tükrén. Abban a szobában most kezdődik valami, amit nem tudhatok meg soha, nélkülem történik ezután, mint általában minden, ami történik velem. Győrffy Ákos (1976-)

Az a kunyhó még nincs felépítve ahol kihúzhatnék egyszer egy májust a zsindelytetőt öreg bükkök karistolnák a zivatarok szaga megülne ruháimban kakukk és fülemüle altatna el nézném a növekedést a kitárulkozást nem gondolkodnék nem vonnék le következtetéseket csak néha hajnalonként ismeretlen virágok illatára ébrednék és kitörne belőlem az oktalan sírás nem ez a kunyhó még nincs felépítve bennem Győrffy Ákos (1976-)

- Emlékszel? Függönyök mögé zártuk a napot. Nem akartuk, Bántott a fénye. Másnapos ingeink gyűrődéseit, Takartuk puha éjsötétbe. Gyufával gyújtottam holdvilágot, Sápadtat, szelídet, álmodót. És bejött akkor a Göncölszekér A szobába, s én csak álltam ott Mozdulatlan csodálattal. Mert tudtam, hogyha mozdulok, Ha eloltom azt a cigarettát, - Kialszanak a csillagok. Gámentzy Eduárd (1963-)

Olyan vagyok, mint az útszéli kavics, mely sír és nyikorog, mikor ezer ember lába rátapos. Rajtam is sok szenvedés vonul át: rengeteg, míg a kavicsból apró homok nem leszek. De ha a kegyelem napja rám ragyog, akkor . . . . . . kicsi homok szem: - majd én is csillogok. Galgóczi Erzsébet (1930-1989)

A földre hullt, és összetört az ének, ami lekottázta a messzeséget, a világ némává zsugorodott, és a hatalmát kikiáltó csendben én mégis dallamokra emlékeztem, melyek átölelik a távlatot, s utat köveznek egymáshoz a lélek fennsíkjain átsuhanó igéknek, hogy találkozzon ezer gondolat, s embert emberért éltető vágy, érzés, hogy soha ne szűnjön meg a kísértés, melyben szellem és szerelem szabad! Most a dallamok szilánkjait mentem, illesztgetem össze az életemben, s nem tudom, lesz-e teljes énekem, de te, ki fölhangoltad a világom, s kitől fényévnyi messzeségre fázom, megbocsátod e csendet nekem? Gál Éva Emese (1955-2022)

Már zuhannunk sincs hová, kedvesem. Rendre megcáfoltuk a messzeséget. Nem távolít-közelít értelem: egyetlen helyben hunynak ki a fények. Nem volt kezdet, és nem lesz soha vég. Létünk végtelen meghasonulást hoz, mert a Teremtésben nem volt elég méltóság egy fenséges pusztuláshoz. Hát ne hidd, hogy égbe emel a szó, ne hidd, hogy ringatnak az űri mélyek! Minden áltatás csak arra való, hogy odázza a tehetetlenséget. Odázzuk még? Ha nincs más értelem, haljunk meg részletekben, kedvesem! Gál Éva Emese (1955-2022)

Őrizni bátran, hogy megszépüljön a feltámadásban, a csendben ami közénk zuhan falnak, hídnak, jajtalan jajnak, e földért, ahol vesztésre ítélt századok méltósága hallgat, megőrizni a vissza-arcban, e sebben, amelyre nincs kötés, az öntudatban, ha visszatorpan benne a megsemmisülés, a gondolatban, ha szembe ébred mindennel, ami megtagad, megőrizni, csak megőrizni arcodat és arcom Gál Éva Emese (1955-2022)

Szél kapdos a gyertyalángba: nyugtalan a rózsa árnya a falon. Imbolygok, mint árny a falon; mire vágyom, azt se nagyon akarom. Egy-egy nyugodt pillanatot életemben ha még kapok: jutalom, amiért - bár mit se várva - időzöm, mint rózsa árnya a falon. Fodor Ákos (1945-2015)

Ha, kedvesem, elszálltak éveim, elhallgatok, el- múlik az a perc. És megszökik a versekből a rím, És körbevesz a sohamár, a nem – Egyetlen pillantás. Könyörtelen. (Gyöngyöt látsz? Könny pergése odalenn.) Egyed Emese (1957-)

Amikor kerül a munka és az álom fejét elfordítva megy a jóbarátom amikor láttodon fulladozni kezdek amikor egy hasonló kabátban kereslek amikor magamban szólok s veled néma vagyok s a zene is kilép a medréből, elönti szám és fejem ráz a hideg és felvet a félelem amikor fogam a számba harap. Amikor megölsz. Öljél hamarabb. Balla Zsófia (1949-)

Régen veled csatangoltam hóba arccal befordultam jobb válladon ringatóztam elevenen fújt a holdam kezdetben még vizes voltam tőled sebbel lombosultam ágam szikrával rakodtam a szél színét kitanultam életemmel is a múltam Balla Zsófia (1949-)

Miféle álom lépeget? miféle kép vezet? Miféle kéz mért tépi meg a rozsda képeket? Minek a szélét kezdi ki? miféle szín eszi? A kép, amely fejvesztve száll, helyét minek veszi? Milyen öröm kapar, kapor szagú vágy hol kotor? Mitől ürül az álom, és melyik parthoz sodor? Begyúr időm, gyűrt perselyem. Vakságom élesebb. Írás és meghalás között mi átvisz, azt lesem? Azt ünnepeljük, ami lesz. Bár végünk ott neszez a születésünk erdejében. Már fölfelé evez. Amíg alszom, élek-e még? Félkészen, senkiség. Csurgok a sors üstjébe én, nem tart meg öl, se fék. Az úr, mint tüzes értelem, mit csurom űr terem, az ébredés tömör falát áttöri majd velem. Balla Zsófia (1949-)

Nem versenyeztem s nem nyertem soha, hagytam, hogy a díszt más futók keressék. Síromnak is elég a föld moha. Az én díszem a teljes dísztelenség. Áprily Lajos (1887-1967)

A harcot megküzdöttem emberül, sajgó sebet kaptam bőségesen. Akkor leszek vén menthetetlenül, ha már a lelkem nem tud fájni sem. Áprily Lajos (1887-1967)

Most már a barna, dér ütötte rónán mulandóságról mond mesét a csend. Most már szobádba halkan elvonulhatsz, s hallgathatod az álmodó Chopint. Most már a kályhatűz víg ritmusára merenghetsz szálló életed dalán, míg bús ködökből búcsút int az erdő, mint egy vörös hajú tündérleány. Áprily Lajos (1887-1967)

Alszom s szívem virraszt, mindig tehozzád vágyom. S mellém varázsol egy aranyló szárnyú álom. A szívem szíveden. Kezemmel reszketeg érintem bőrödet, feszes lesz és remeg. S egy indulat riaszt, az álomképi béke széthull és zaklatott, rossz ébredés a vége; magamban fekszem itt, felgyúlva azt hivém, szép szádat csókolom s párnát csókoltam én; és álmomban karom ölelni vágyva tested, a párna pelyheit ölelte csak helyetted. (Radnóti Miklós fordítása) André Chénier (1762-1794)

ma éjjel elfogtam egy reszkető csillagot ma éjjel bennem reszketett az ezüstje ma éjjel az ő arany szemei a mélységeimet nézték ma éjjel gazdag voltam (Dabi István fordítása) Ana Postružnik (1937-1993)

Szeretem az esőket, szenvedéllyel  szeretem őket, A dühöngõ és a csendes esõket, A szűzies záport és a féktelen asszonyos zivatart. A felfrissítõ esõt és a végnélküli elálmosító kopogást. Szeretem az esőket, szenvedéllyel szeretem őket, Szeretek hemperegni hosszú szárú fehér füvekben, szeretek letépni és fogam közé venni egy-egy szálat, hogy megpillantván ilyenkor, elszédüljenek a férfiak. Tudom: csúnya dolog ezt mondani: “ A legszebb asszony én vagyok”. Illetlenség, s talán nem is igaz. De mikor esik, Csupán akkor amikor esik, Engedd kimondanom e bűvös szavakat. “A legszebb asszony én vagyok.” A legszebb asszony vagyok, mert eső zuhog,  És fénylő rojtjai csillognak hajamban. A legszebb nő vagyok, mert szél fúj, És kétségbeesetten vergődik szoknyám, hogy eltakarja térdeimet. A legszebb asszony vagyok, mert te messze vagy tőlem, És én várlak, S te tudod, hogy várlak. A legszebb asszony vagyok és mégis várlak, Mert tudok várni. És az elhaladók az esőből szippantják fel az illatot. Ily

a hang… a hangot a csend szüli meg és észre talán csak úgy veszed, ha már vele-száll, vele zeng szíved… a fényt a szem fura mágusaként úgy zárja keretbe a vaksötét, hogy élesen álljon a kép eléd! sose bánd azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ csupa rész az egész, bánat vagy nevetés, amíg élsz, de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz! míg hazaérsz, itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén, vagy a lét peremén, hol a hang meg a fény elenyész, sosem árt, ami ér, sem a rossz sem a jó sose kész… a csend… a csendet a hang szüli meg és észre talán csak úgy veszed, ha hozzásímulsz, s veletart szíved sose bánd azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ csupa rész az egész, bánat vagy nevetés, amíg élsz, de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz! míg hazaérsz, itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén, vagy a lét peremén, hol a hang meg a fény elenyész, sosem árt, ami ér, sem a rossz sem a jó sose kész. sose bánd azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ csupa rész az egész,

Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda. Zizegő, szép zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha. Arcod haván bogyók bíbor vére – szép voltál, te kedves, illanó! Szelíd, mint az alkony puha fénye, s fehéren sugárzó, mint a hó. Szemed magvai kihulltak régen, neved, a törékeny, messze szállt. Gyűrött sálam őrzi már csak híven fehér kezed hársméz-illatát. Amikor a háztetőn a hajnal macskamódra, lustán lépeget, emlegetnek tűnődő szavakkal vízimanók, dúdoló szelek. Kéklő esték azt suttogják rólad: álom voltál, elhaló zene. De tudom – aki formálta vállad, fénylő titkoknak volt mestere. Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda. Zizegő, szép zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha. Rab Zsuzsa fordítása Sergei Alexandrovich Yesenin (1895-1925)

Korán van a lámpaoltáshoz. Talán azért nyúlok kezeid után, hogy a félbehajtott időt zsebembe rejtsem. Előtted nincs más takargatnivalóm. Csapongok. Próbálok emlékezni ránk, elszórt jegyzeteim erről vallanak. A holnap miatt ne aggódj. Ébresztőm beállítom, csak tegnap kell majd kelnem. Szubatomi jeleidet követem. Kenyérmorzsák mesebeli avaron. S hogy mi lesz velünk? Nem tudom. Leromlott látási viszonyok, pár gyapjas ködfolt a lelkemen. Segíts hazatalálnom magamhoz benned, útvesztőimen át. Taizs Gergő (1984-)

Ha ismerlek gyerekkoromban, biztosan neked ajándékozom sárga kis hólapátomat, piros homoklapátomat, s a csillagokkal telefestett kék vödrömet, minden pitypangtól aranypöttyös rétet, a játszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit, a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket és a leghosszabb csúszdát, amit csak ismerek. A hordókat csorgó ereszek alján, feketén csillogó vizükkel, feketen csilladozó, mély vizükkel, a víz alatt lakó meséket is, a víz meséit égről, fákról, felhővonulásról, (a méIyben úsznak, mégis szédítő magasan!) s arról a furcsa sajdulásról, amely lehajló tarkómat súrolta, mint egy madár, vagy lélek, vagy golyó. És azt hiszem, a sárga mackót, a szegény, kopott orrú sárga mackót, minden titkával együtt – neked ajándékoztam volna azt is, utána sírdogáltam volna, magam sem értve: a veszteségtől-e, vagy örömömben. Rab Zsuzsa fordítása Ellen Niit (1928-2016)

Kísért egy emlék, űz, sanyargat. Erőtlen vagyok elfeledni. Úgy fáj, ahogy csak szégyen fájhat, Mit nem tudott meg soha senki. Fáj, mint a legelső kudarc és Az első börtönéj a rabnak. Fáj, ahogy kedvesük emléke Fáj azoknak, kik megcsalattak. (Csitulj, kín, gyógyulj, gyötrelem, Enyhüljetek, hajdan keservek! Hadd vigasztalódjék szilaj Szenvedésében az a gyermek. Hadd mosolyogjon végtire, Ki évek óta sír bennem bomol tan, Az a szomorú, az a szép, Az a kifosztott gyermek, aki voltam!) Így történt: gőzölgött a föld, A futó felhők szügye szinte lángolt. A szelek szinte sírtak odafönt: Hűvös tavasz volt. Délután volt. Anyácskám, az én édesem, Orrom hegyéig pókált a kabátba, Hogy legelőször útnak engedett Tavasznézőbe, víg ficánkolásra. S én száguldoztam részegen A nedves kérgű fák között, a parkban. Bakancsom alatt korhadt gesztenyék Roppantak szét a fellazult avarban. Nyargaltam, mint a fellegek, Vagy mint ki felhők hátán vágtat, Míg lent, a parton megláttam a föld Kék szőnyegét – az első ibo

Miben bízik hát a hitetlen? A versben és a szerelemben. Ki ebben, abban megcsalódott, de eszét mégsem ölte meg, a test s a lélek, föld és ég között megáll. Mit is tehet? Kevésben hisz, de rendületlen a versben és a szerelemben. Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

Most hűvös szellő cirógatja arcom, bágyadt fénnyel süt a nap; Az égen bárányfelhõk úsznak Üresnek érzem magam Csönd van, meghalt bennem a zene; Az a bársonyos hang, feledve van? Nem feledtem, csak talán - ma Üresnek érzem magam Az idő múlását fülemben érzem, Visszhangzik a poros csendben. Szívem dobbanását is hallom, de Üresnek érzem magam Kiáltok, állj meg, állj meg! Nem látod, mennyire szenvedek? Lépj vissza kettőt - előre egyet Üresnek érzem magam Nélküled...

Nevetséges, de nem nevettető, ahogy eljátszik velünk az idő: ahogy odaad, ahogy visszavesz, ahogy kicselez, ahogy kicserez, ahogy elkever, ahogy felfedez, ahogy élre tesz, ahogy félre tesz ahogy eltöröl, ahogy megjelöl, ahogy életre kelt, ahogy megöl, ahogy megtalál, ahogy elveszít, ahogy görcsbe ránt, ahogy kifeszít, ahogy mélybe húz, ahogy partra vet, ahogy kinevet, ahogy betemet ahogy naponta újra hiteget. Benjámin László (1915-1986)

Istenem! Ha erre jársz, mifelénk, ne felejts el betérni hozzánk! Mindig van itthon amivel megkínálhatunk; friss a kenyér, hideg a bor, és a hitünk is romlatlan még. Ha már ettél, s esetleg fáradt lennél, ledőlhetsz a nagyobbik heverőn; kellemes huzatot csinál a konyhában a régi kémény, ha rányitjuk a szobaablakot. Addig mi halkan leszünk. Este kiülhetünk a tornácra; Rengeteg mesélni valónk van Neked. De ha akarod, csak együtt hallgatnánk Veled, ahogy érik a dió a fán. Istenem! Ha erre jársz, mifelénk, ne felejts el betérni hozzánk! Nem kell szólnod mielőtt jössz. A kapun a jobb oldali csengő a miénk. Karaffa Gyula (1964-)