Káli László: Azért...

Azért… Van abban valami kétségbeejtően
szomorú, hogy ma már a legtöbb mondatunk
azzal kezdődik: Emlékszel még? S a felelet:
Hogyan is feledhetném? Valahogy így alakult.
Emlék lettél, s én a múlt. Ma már azon jár
az eszem, hogy is volt, amikor így, vagy úgy
találkoztunk valahol, és hogy hol. És nem
pedig, hogy így, vagy úgy, de találkoznunk
kellene. Valahogy ez mégis természetes.
Mint az is, ahogy az ember (természetesen,
és természeténél fogva) tiltakozik ez ellen.
Legalábbis egy darabig. Úgy az eleje fele.
Meg közép-tájon. És engedi, hogy fájjon,
ahogy a napok kiszakadnak, egy-egy darabját
lelkének magukkal cipelve. És ahogy fogy
az idő, mert egyre kevesebb, ami előttünk áll,
úgy lesz az ember egyre több. Egyre több
emlék. Mégis, a lelkében csupán mint árnyék,
ha játszik a fénnyel, úgy dereng a kérdés:
Emlékszel? Arra, ott? S mintha arra járnék
megint, szinte magam előtt látom, ahogyan
a fény hintázik faágon ledéren az erdőszélén,
s csillan milliónyi levélen apró harmatcsepp.
Azért… Van ebben valami szomorú szépség.

Káli László (1961-)