Lélekszirteken

Részlet a Téli képek című versciklusból. Milyen szépek ők csupaszon. A fák, ha már ellődözték a lombjukat. Felrajzolódnak apró ízükig. Szárnyrajzuk szenes térképet mutat. Szemem, mint szeretőm testét, bejárja őket, egy fészeknél úgy elmatat... Öreg szépség, kialvó meztelenség kovácsolt, vas inak közt nyit kutat. A fa égnek mered, az ágyúcső. Tavaszba hányja sortüzét virágja. Egy ág csupasz nyila robog a menny felé, hogy a vak sorsot fönn szemén találja. Balla Zsófia (1949-)

idegen városok sikátorait járva a csillagos éjszakákban vagy kikötők nyugtalan nyüzsgésében újabb partokra vágyva mi lehetnék neked a huzatos délutánok szürke peronján novemberi ködökben várva a csatlakozást sokszor elképzelem a lázadás vad színeiben fénylő vidéket amelyben gyalogolni fogok majd s közben anélkül hogy kimondanám őket keresgélem a leginkább megfelelő szavakat mi is lehetnék neked így lesz: a távolban lomha tehervonat csattog viszi magával az esők utáni földek szagát majd lassan a szerelem csendje tölti ki az idő réseit Meliorisz Béla (1950-)

Megtartom csöndjeim ólmos súlyát. Tág írólapok hómezejét, a verset. Forró betűket nyelvvel írni nyakpihéiden - más fog. A bármerre indulásokat, ahol minden szél csak szembe vág. Pedig lehetnének végtelen séták ott, ahol ujjakat lenne jó összekeverni ujjakkal. Ketten nyalni egy vásári nyalókát, fagyit. Dombra mászni és szabaddá tenni a papírrepülőket. Aszpirint és mézet vinni, ha beteg a nagyid. Tudod, fagyöngy alatt fázik már nagyon a huzat. Hulló levelek útjába nem állok, ha ott más áll. Neked más valaki, nekem a kopár szoba marad. Hogy ragozzam szebben: elárultál? Menekülnek már a varjak is, tinta szárnycsapásuk befertőzi és málló feketeséggé duzzasztja a vacogó éjszakát.

Mindennap leszáll a keresztről. Megkapálja a szőlőt, felmossa a körletet. Közben híreket hallgat és jó zenét. Megmosakszik, hogy újra le lehessen köpni. Megnézi mindennap a kiállítást. Elmegy melletted. Utánad fordul. Elsiet. Halmosi Sándor (1971-)

Eszembe jutott, hogy forog a Föld, amin amúgy állok, és megszédültem, mintha valami szuperszonikus gyanú süvített volna át fölöttem vagy rajtam, próbáltam megkapaszkodni istenben vagy legalább egy kilincsben, de mindkettő kiszakadt keretéből, amikor megrántottam, hogy segítsen. Aztán elmúlt. Az idő, mint a tér, folyton-folyvást visszaforog magába, a tétován imbolygó tudatot meg viszi, ameddig bírja, a lába. Szlukovényi Katalin (1977-)

Hogyan törött el, össze, le. Melyik darab vagyok. Kinek kije, minek mije lehetek így. Mikor maradhatok meg végre, valahol. Honnan tudom, hogy merő szenvedés. Hányadik töretlen ég az egész. Hányadik én a létező. Honnan tudom, hogy ő csakugyan ő. Honnan tudom, hogy én csakugyan én. Hányan tolongunk lelkem üvegén. Törött, repedt vagy csonka-csorba csak. Rabsorba hulló zsibbadt, néma, vak. Kinek mije, minek kije vagyok. Itt: lángolnak a semmiangyalok. Ott: izzanak a semmi rácsai. Lehet-e szabadfogást játszani. Lehetne. Mindenség hamuja fog. Szabadesésben benne a vakok. Hit, képzelet, szorongás, fegyelem. Átívelünk a levegőegen. Műrepülés, tökélyre vitt tökély. Álomtól álomig süllyed az éj, Ereszkedik, hogy az időt kitépje, csontos sötétje. László Noémi (1973-)

ha kiszámítható volna ami most nem az mit érne az egész ha kikelnének az elhullott magok nem késne a vonat s ha tudnám hogy végül is hol leszek majd otthon charles taylor azt mondja az életet úgy kell megélni mint egy történetet és ez rendben is van de milyen jó volna ha időnként ki lehetne sétálni belőle s nem volnék az aki vagyok hanem én is inkább gyík egy napsütötte kövön ahogy szabó lőrinc ezt már valamikor szépen kitalálta Meliorisz Béla (1950-)

Létezik perc, amikor úgy szereti, mint huszonnégy évesen. Pedig elmúlt hatvan, de tapasztalatlansága el nem avul. Egyszerre jár két idő szerint, két szál virággal és két csókkal, hogy elmondja, van pillanat, amikor a tökéletest nem rombolja, mássá sem alakítja, hogy valóra válik. Géczi János (1954-)

Ma ott várlak, ahova sosem jönnél. Ahol mindenki ismeretlen, ahol a koldus sem szólít meg, ismeretlen és érdektelen vagyok. Itt ma az eső sem úgy esik, mint máshol, vízcseppként érkezik, de combomra könnyként hull. Láthatatlan gombócokat teremt, torkomtól gyomorszájamig hancúroznak, eszeveszetten száguldoznak fel-alá, mint sötét bányákban a felvonók, rángatják oda-vissza a szuroksötét hiányt, amely végig szántja nyelőcsövem, s indítaná bensőmet kifelé. De közben ujjbegyeimen él a csillogó szerelem. Meg nyelvemen, hasamon és megannyi más helyen, ismered titkos hajlataim. Ide sohasem jönnél, ne is gyere. Nem neked való vidék. De pöttynyire válj zölddé, kék szerelmem, s csak egyet mozdulj, hogy az eső alja ne sós legyen. Egyetlen aranypillantástól robban a bányalég, szűnik a magány, épül a fény. Szólítson meg a koldus. Aranyrögök gördüljenek elé, amikor megölelsz. Király Farkas (1971-)

A szivarfüstön át, Az esti ködön át, A téli holdpárákon át, az esőfátylon át, Az első álom könnyű, bizonytalan, Zöldarany S bíbor meg ében Jelenetében, S ha számvetés meg fordítás között Tíz percre ledülök, És hálót sző a pók, a fáradt agy, Mindig te vagy A szép zöld dongó, akit megfogok, A lehetetlenség, mely fellobog, És te vagy minden kép és gondolat Húnyt szempillám alatt. Vas István (1910-1991)

mindig valami olyan tájról álmodoztam ahol egymásra találásunk ünnepén majd a végtelenségnek ajándékozhatom a szerelem összegyűjtött szavait hogy ezeket susogja a szűnni nem akaró parti szél a kedve szerint hegyoldalba kúszó növényzet s ahogy kifutnak a nyílt vízre a halászok bárkái ezeket mormolja a tenger és visszhangozza minden szikla Meliorisz Béla (1950-)

Csendjével vár a nyári délután, Erre nem jár jármű, madár. Türelmes a lépted, gyöngyház a vállad, hang követ a föld alól. A szemed mögött kapu nyílik Mögötted nincs szárazföld, Se ég, se víz. A krémes két fedele közé feszültség szorul, Az éjjeli lepke méregfoga, Az elhaló textil. Uri Asaf (1942-)

Nehezen tűröm az októbert. Impresszionisták és gerontológusok évada. Ez a sok szín-kelepce, a zöldből kibuggyanó sárga, a rejtekszürke s a fáradtvörös. Az átmenetek és megtorpanások. Mikor felszisszennek a kígyótojás-fényekben tobzódó álnok esték, és érzem: semmi vagyok. Idegeim higanyba mártva; mintha történne valami bennem, mintha rágást hallanék. Agysejtek halálugrása, önpusztító; értelmetlen tülekedés. Szemem két párasziget. Megrémít a tekintetből gúnyosan kiforduló félmozdulat, a szüntelen távolodás. Emlékeim angyalködébe immár hiába burkolódznék. Hatvanhárom leszek. Ez a töredék teljessége. Ez az Időből előkorcsolyázó, felszentelt pillanat. Talán még megkaphatom, ami a teremtésből kimaradt. Talán a nyolcadik nap megspórolt mítoszát, hozzá új színeket, utcák nyolcadiknap-szagát, prolongált arcomat. Kilábolhatnék végre ünneplő hazugságaimból. Ez lesz az utolsó pesszimista versem. Ezután már csak rólad írok, gyöngetea-szemedről, hajadról, tested földszagáról és jobb őszökről is. Kel

Mi más az élet, mint apró halálok gyöngyfüzére a meztelen nyakon mely, ha körüléri a gyöngy, lecsuklik. Suhan a szárny és őröl a malom. Ez itt sólyom, azok varjú-kabátok. Kopog az eső. Ősz. A föld kaput nyit. Kántor Péter (1949-2021)

semmi sem előzte meg csak a lankadatlan ciripelés ami még a rockzenekar mögül is ütemesen átdörömbölt dobhártyádon csak ez pergett szakadatlan a kabócák hát valaminek görcsösen ekhóznia kell kurt vonnegut és a többi legendás író gép kopácsolásának zaját a kabócák igen rezgik a morzejeleket összerezgik a fejed a szúnyoghálót és a leveleket a fákon semmi sem előzte meg csak talán a kacsák zsinata az iowa folyón igen az intő jel kellett volna hogy legyen ha észreveszed de mondd láttad ugye a kacsákat egyszer gyűltek ott össze fekete pontok a koromsötétben a folyóra írva a határtalan mederben hömpölygött ezerszám a sok kacsa és a kabócák hangja a fejedben visszaverve hát valaminek ekhóznia kell lankadatlan de hogy mikor lett vége semmi sem előzte meg

akkor abban a városban minden zárva volt a boltok, a templomok, a könyv- tárak, nem is zavart az téged, föl sem merült, hogy jogot formálj rá sétálóhidak voltak, kerti tó és öreg fák, púpocskás beton, sportpálya miközben lassan megtudtad milyen a lassú elmúlás, hogyan kell hátat fordítani a világnak nem beszélni róla, semmiképp sem belefolyni, csak azt a kis lényeget megtartani hogy életben vagy, s ami leképeződött benned az semmihez sem fogható, egyszeri és megismételhetetlen mint a megértés pillanata Deák Botond (1969-)

Tanulni kell. A téli fákat. Ahogyan talpig zúzmarásak. Nemes Nagy Ágnes Tanulni kell a fáradt fákat. Igaz. De tanulni kell az ágat és a lombot is, amit a szél igaz- gat, s szőni tovább leplét a sötéttiszta éjszakáknak. Mi más lehetne itt ma még vigasz – Meg kell tanulni a konyakbarna, szélbe feszült, csavart törzsű fákat, nyáron, ha búcsút intnek avarnak, s lombjuk mögé rejtik el az ágat, s télen is, bár talpig zúzmarásak – Észre kell venni alattuk a tisztást, ahogy körbe ölelik némán. A madarat. Elszáll, nem néz rád. Az üres eget, a mérhetetlen levegőt. S a levelet is, a szélben épp csak lebegőt – Ha megtanultad a fákat, az ágat, a lombot, a sötéttiszta éjszakákat, a tisztást, a levegőt s a száraz avart, amit az örök szél napra nap felkavar, megérted: nyom se marad itt utánad. Más lép majd helyedbe. De ugyanaz a bánat – Tomaji Attila (1959-)

Az éjszaka fekete folyója tovazúgott most az álmok törékeny búcsú-küszöbén a város gorgó-feje mosolyog hallgat a kígyókkal övezett az aranyszárnyú de érckezű város. Az alvó lakótelep szélén a fűvel benőtt hepehupás talajon a süppedékben megcsillan a víz a lompos fűzfa megborzong a betoncsőben összegömbölyödve alszik a fekete macska a kihalt játszótéren üresen várakoznak a padok a karcsú, piros mérleghinták. A némaság kristálybúrája színültig telik és egy fegyenc-szürke ház valamelyik felső emeletén az erkélyre kiakasztott két fehér lepedő meglibben a ráhulló fényben. Kántor Péter (1949-2021)

Még ünnepélyesen kivár, s a végső szemcse elpereg. És nem téveszt meg semmi már, lelepleződnek mindenek. Szauer Ágoston (1963-)

talán teljesebb lehet minden ami még várhat ránk ha összerakjuk amit eddigi külön életünkből archiváltunk de el tudjuk-e felejteni a halált a magány csupasz falait a nehezen záródó ajtókat megszűnik-e az idő mikor ismeretlen hegyi ösvényeken járunk vagy hallgatjuk a sirályok vijjogását s a szakadatlan hullámverést sok minden megtörténhet de mihez mérhetünk bármit is mondhatjuk-e csillagfényes éjszakában ölelkezve parti köveken vagy szakadó hóban kéz a kézben taposva délutáni sétautak apró kavicsát hogy egymásra találtunk Meliorisz Béla (1950-)

Amikor az első jött, a szoba üres volt. Úgyhogy az első csak bement, körülnézett, és már ment is kifelé. De a szobának emlékezete volt. Úgyhogy a második láthatta, amint az első bemegy, körülnéz, majd kimegy. Ezért a második valamivel több időt töltött a szobában. A sorra következők egyre több időt töltöttek odabenn, végignézték, mi történt, aztán hozzáképzeltek még ezt-azt, és távoztak. A szoba emlékezete egyaránt megőrzött valóságot és képzeletet, úgyhogy a később jövők már nem is tudták megkülönböztetni, mi az, ami valóban megtörtént, és mi az, amit csak képzelt valaki a szobában. Akik ezután jöttek, képzelt festményekkel borított falak között képzelt kanapékon hevertek, vagy képzelt székeken képzelt asztalok mellett ülve képzelt süteményt eszegetve s hozzá képzelt teát, bort vagy konyakot iszogatva nézték végig a szoba valódi és képzelt múltját, majd távoztak. Aztán jött valaki, aki ugyanígy kezdte, de másként folytatta. Jött, leült, eszegetni, iszogatni kezdett, nézelődött. Aztán

hogy októberben piros égnek kell lenni, valahol természetes: ég az avar, nagy rakások melegítik a határban a csendet novemberben kihűlt tojások kettérepedt héjára esik az árny amit bizonyára valami nagy vörös tűz vetett ide, csak akkora, hogy sehonnan sem látni, decemberben a karácsonyfák cikkcakkos ollója metszi ketté égő égre és kármin földre a tájat, januárban kifogytam az ötletekből, miért piros, mikor már elszállt a vörösbor hatása februárban csak álltam, mert nagyon fehér volt és márciusban sem ébredt fel a hó alól annyira féltem, hogy már keltegetni kezdtem és hiába jött az olvadás, a földszín mint egy évszázados festmény tompult, hoztam mindent hogy gyulladjon s mikor nem fenyegettem aztán fellapozott egy régi könyvet lángokkal teli borítóval – Bengáli, – mondom, s rám hagyja: igen, a Bengáli tűz, dobd szemétre vagy lángra ha félt naplemente nélkül is meggyulladtak a ködök nem tudtam, hogy mindvégig a lángok között álltam.

Már tíz perce voltam a víz alatt                               ködraj ragadta el fantáziám                               dobhártyámra                ismeretlen hangok rakódtak                               a hullámok mint a szél                                                                            zúgása                                                                            figyelmem                finom szálú homály szórta szét                körülöttem a fény apró pikkelyei                               a tenger kék volt vagy talán                                                                            vörös                                                                            nem tudom amikor új barátaim vidám farkbólintással                          üdvözöltek                          körülvettek                és tudtomra adták hogy immár                közéjük tartozom Azért még néha zavarnak a kopoltyúim Turczi István (1957-)

„Dum licet, et vernos etiamnum educitis annos, Ludite: eunt anni more fluentis aquae;..” (Ovidius) a ki-belélegzett csöndek mögött többesszám első személyű teremtés rész található észak felé a telken rönkház az udvaron hintaszék attól nyugatra mesés elbeszélésekből kihullott szavak élteinkből összehordott cifra kacatok festett reggelekre meghatározhatatlan színű alkonyat minden ami történik már megtörtént egyszer a szemhéjak rezdülései közrefogják az elmosódó időt mint a fotográfiák csak folyamatában összegezhető a létezés a tiéd és az enyém valójában ugyanaz a narratíva ez a tökéletesen működő varázslat ami értelmet ad növekedésnek és megint a fonnyadásnak a keleti nyílászárók jól ismerik az alkotás fényének alkímiáit az önfeledt élőlényeket ágynemű alatt játék után rendet kell rakni a szobában beengedni friss levegőt és megnöveszteni a levágatott hajat lábnyomaid nélkül eltévedek a szobában összetévesztem az égtájakat Karáth Anita (1978-)

A naprakész fű ó igen befeküdt rögtön a tájba attól lett olyan amilyen se barna se nagyon sárga húzza a fenyőt magára de ellöki az mérgesen ennyi a színen a dráma tanulság nélkül nélkülem de hát ezt is csak képzelem ősz van és megannyi hátha teli tüdő a végtelen mézlik az Úristen lába s mintha a mellemen járna s meg-megállna a szívemen Bertók László (1935-2020)

Ahogy szürkéből kékre vált az ég, megrészegülsz az őszi napsugártól, fecsegsz, elbűvöl minden semmiség, vigyázz! vigyázz! – de nem vigyázol. Gesztenye koppan, csattan, mint a csók, miért, miért ne hinnél a szemednek? Álmokat szövögetsz, te csodapók, intesz az integető leveleknek. Könnyen, gyanútlanul lebegsz az út porán át, s egyszer csak hallod a füledben azt a szörnyű lármát. Tűz van, omlik alá Priamosz meredekfalu vára. Kántor Péter (1949-2021)

levelek tapsát hallgatom mint kidagadt erek a venyigék a szőlő duzzadt tőgye megremeg rozsdásodó fákba dől az ég fűbe hajtja fejét a csönd a fűzfa ledobja zubbonyát hegyével a hold hasát fölhasítja egy száraz ág barázdák fogatlan ínyén őszmaradék varjak az ég kopott ingébe éjjel csillagbogáncsok ragadnak sziromkombiné suhog a kert csupaszra vetkezik a domb kórófarkával űzi magáról a szelek böglyeit Fecske Csaba (1948-)

És irígyelni kezdtem azokat, akik lelkesen is normálisak tudtak lenni, maradni. Sokszor oly laza voltam, mint egy homokszobor, reszelék-szobor, s egész lelkemet szorítottam, minden figyelmemet a külvilágra: kedv ha semmi sincs, akaratom, mint mágneses gerinc, tartsa össze omló szemcséimet, különben szétfúj a szél… Rengeteg új erő kellett hozzá, s fegyelem, hogy mégiscsak egyensúlyom legyen a belső hintán. Végül már egész villámgyors lett a visszazökkenés; – de azért ez a furcsa művelet, a kettős figyelés, kimeritett; s mit értek még a lélek kínjai, ha nem tudtam őket elmondani? Szabó Lőrinc (1900-1957)

a kövekre ráomlott tavasz forgácsol, omlaszt és keresztbe fúj a délelőtti héven mikor a Duna keskeny a hullámhoz szemet szűkít, könnyet présel és hordja az elmúlt évek hiábavalóságát de érzed azért, hogy élni fontosabb másnak, hogy aztán a szél mint homokszemet hordjon szét elengedem ezt az órát minden csúszik így és mintha elveszne ez a kis idő, pedig nem, és csak úgy mint máskor a napsütéses fénydarab vándorol bútoron, pulóveren poháron és a folyamon ahol elúszik egy lapos hajó, a rakpart és a fák előterében járművek gurulnak vízszintesen elengedem ezt az órát ahogy csillámlik, múlik minden Deák Botond (1969-)

Szeretnék visszatérni oda, ahol sohasem jártam. Arra a különös érzésre vágyom, hogy mintha. Sőt, egészen biztos. Csak azt nem tudom, hogy hol. És mikor. De ez is a cél. Elválasztani a fűszáltól a lengést. Istentől a mennyországot. A veréb tollától a napfényt. Az öszefonódva jajgató testektől a jövőt. Attól is meg kell szabadulni persze, hogy folyton emlékezni próbálj. Tisztítani a képet, hátha átszakad. Nem lehet. Micsoda öröm volt egykor, hogy ismét új a táj. Hogy másképpen csorog le az ablakon az eső. Hogy más hegyek. Más folyók. Más érintések. Más kéz. Más hajlatok. Más reggelek. Hogy még akkor is kaland, ha ki sem mozdulsz. De már nem. Inkább lépésről lépésre vissza. Egyre kevesebb megismerés. Egyre több emlékezés. Hiszen nemcsak az életedet kell felépítened, hanem előbb-utóbb a halálodat is. A fény kiszorítja a sötétséget. Megsemmisíti az emlék az élményt. Lesz egy különös pillanat. Amikor visszaérkezel oda, ahol még sohasem voltál. Mindenki ott lesz. Markó Béla (1951-)

Minden tengerpart örökutca, és minden örökutca nyár, néha ősz van az örökutcán, olyankor a nyár félreáll. Hűvös szél fúj, a szerelemből kevés marad csak, vodka, grog, hajtsd fel gyorsan a maradékot, s tölts rá, hadd legyünk boldogok. A kikötőben az a jó: Jön egy hajó, megy egy hajó. Minden tengerpart örökutca, és minden örökutca nyár, néha tél van az örökutcán, olyankor a nyár félreáll. Hideg szél fúj, a szerelemből nem marad más, csak vodka, grog, hajtsd fel, mielőtt még kihűlnél, voltunk s leszünk még boldogok. A kikötőben az a jó: Megy egy hajó, jön egy hajó. Minden tengerpart pararampa, és minden pararampa nyár, van tavasz is, pampararampa, mikor a nyár topogva vár. Könnyű szél fúj, a szerelemből fakad minden, a vodka, grog, hajtsd fel gyorsan, minél előbb lehessünk újra boldogok. A kikötőben az a jó: Jön egy hajó, megy egy hajó, megy egy hajó, jön egy hajó. Kántor Péter (1949-2021)