Markó Béla: Déjà vu

Szeretnék visszatérni oda, ahol
sohasem jártam. Arra a különös
érzésre vágyom, hogy mintha. Sőt,
egészen biztos. Csak azt nem tudom,
hogy hol. És mikor. De ez is a cél.
Elválasztani a fűszáltól a lengést.
Istentől a mennyországot. A veréb
tollától a napfényt. Az öszefonódva
jajgató testektől a jövőt. Attól is
meg kell szabadulni persze, hogy
folyton emlékezni próbálj. Tisztítani
a képet, hátha átszakad. Nem lehet.
Micsoda öröm volt egykor, hogy ismét
új a táj. Hogy másképpen csorog le
az ablakon az eső. Hogy más hegyek.
Más folyók. Más érintések. Más kéz.
Más hajlatok. Más reggelek. Hogy még
akkor is kaland, ha ki sem mozdulsz.
De már nem. Inkább lépésről lépésre
vissza. Egyre kevesebb megismerés.
Egyre több emlékezés. Hiszen nemcsak
az életedet kell felépítened, hanem
előbb-utóbb a halálodat is. A fény
kiszorítja a sötétséget. Megsemmisíti
az emlék az élményt. Lesz egy különös
pillanat. Amikor visszaérkezel oda, ahol
még sohasem voltál. Mindenki ott lesz.

Markó Béla (1951-)