Lélekszirteken

Képzelt képzeleteddel képzelem, hogy idegondolsz, kedves, mialatt gyors kerék visz: sóvár magányomat hívja magányod, együtt vagy velem, ahogy veled én, és ahogy nekem vigaszt csak képzelt jelenléted ad, fájdalmad fájdalmamban érzi csak enyhűlni szorítását sziveden. Képzelt képzeleteddel képzelem, hogy együtt vagyunk: az enyém kevés volna, magába, míg így, szüntelen kettőződve, mint tündér repesés hoz-visz-cserél, s egyszerre két helyen egymásba zárva tart a szerelem. Szabó Lőrinc (1900-1957)

A perc után, a lobbanás után, a fényszárnyak, a robbanás után, melyben agyamtól a láb-ujjadig a mindenség végső határait bejárta bennünk isten gyönyöre, a csúcs után, s zuhanva már: ugye, te is érezted, mint én, azt a jó lankadást, a visszazsugorodó életet, az emberit, amit én? Még ájult voltam, s bőröm felszinén valami nyugodt, ismerős meleg ömlött el: az újra-nyíló erek hálót szőttek, varázsköpenyt, reánk, s az zsongatott és altatott: a szánk félrecsúszott: még éreztem, milyen édes voltál, és hogy a szerelem... Aztán semmi... Most meg, ébredve - Te, mondd csak, emlékszel? Emlékszel? Mire?! Szabó Lőrinc (1900-1957)

Isten tenyerén ébredtem, s lenéztem a Földre, Hófehér csúcsokra, kopár legelőkre. Kanyargós folyók tükrében láttam kelni a Napot, Sugaraiban álmos hajnal mosakodott. Láttam az óceánt gyermekként ragyogni Sirályokat felette felhőkkel táncolni, láttam a békét az emberek szívében, Láttam az erdőket fürödni a fényben. Láttam sok-sok mosolyt és láttam a reményt, Láttam az embert, és láttam a zenét, Láttam a földet szeretetben élni, Láttam a csöndet a széllel zenélni. Láttam Istent amerre csak néztem, Miközben éppen az Ő tenyerében ültem, S az Ő hangján szólt hozzám a szél, Mint anya, ki gyermekének mesél, Millió apró tükörben láthatod magadat, Hisz olyannak látod a világot, amilyen Te vagy!

Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet. Világok pusztulásán Ősi vad, kit rettenet Űz, érkeztem meg hozzád S várok riadtan veled. Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet. Nem tudom, miért, meddig Maradok meg még neked, De a kezedet fogom S őrizem a szemedet. Ady Endre (1877-1919)

Tedd a kezed homlokomra, mintha kezed kezem volna. Úgy őrizz, mint ki gyilkolna, mintha éltem élted volna. Úgy szeress, mint ha jó volna, mintha szívem szíved volna. József Attila (1905-1937)

Vége van. A függöny legördült, Komisz darab volt, megbukott. Hogy maga jobban játszott, mint én?... ...Magának jobb szerep jutott! Én egy bolond poétát játsztam Ki lángra gyúl, remél, szeret - Maga becsapja a poétát, Kell ennél hálásabb szerep?!... Kár, hogy kevés volt a közönség. Nem kapott illő tapsokat, Pedig ilyen derék játékért Máskor kap rengeteg sokat. Mert e szerep nem most először Hozott magának nagy sikert: Volt már olyan bolond poéta, Aki magának hinni mert... Én magam e csúfos bukásért Vádolni nem fogom soha, Ez volt az utolsó csalódás, A szív utolsó mámora. Egy percig újra fellángoltam, Álom volt, balga, játszi fény; Megtört egy kegyetlen játékon, Leáldozott egy lány szivén... Vége van. A függöny legördült, Végső akkordot rezg a húr, Elszállt a hitem, ifjuságom, Utolszor voltam trubadur... Eddig a vágy hevéért vágytam, Most már a hitben sincs hitem, Ártatlanság, szűzi fehérség Bolond meséjét nem hiszem. Vége van. A függöny legördült, Komisz darab volt, megbukott, Rám tán h

Egy festőt egyszer arra kértek, rajzolja le a békességet. A feladat egyszerűnek látszott, s ő nyomban neki is látott. Rajzolt tengert, széltől mentesen, rajta egy hajót, mely állt csöndesen. Utasa mind lusta álomba merült, s a kép összegyűrve a szemétre került. Nem békesség volt a papíron, hanem szélcsend és unalom. Aztán újabb rajzba kezdett, s egy szundító öreg bácsit festett. De békességet nem ábrázolt ez sem, nekiállt hát, hogy tovább keressen. Rajzolt virágot, csöndes téli tájat, békésen legelésző birkanyájat. A papírkosár lassan tele lett, s közben be is esteledett. Ám az este sem volt békés, messziről hallatszott a mennydörgés. Vihar közeledett, az ég rengett, a festő az ablaknál töprengett. Nézte a szélben sodródó leveleket, a villámokat, mik átjárták az eget. A ház előtti tölgy recsegve hajlongott, kövér esőcseppek verték az ablakot. A festő nem tudta, tovább hogyan legyen, Istent kérte hát, hogy csodát tegyen. Tekintete ekkor ismét a fára esett, s ott meglátta, amit egész nap

Megcsókoltalak, megmutatni, Hogyan kell nékem csókot adni. Megfúltál, úgy öleltelek Mutatni, hogy ölelj te meg. És sírtam is, ölelve térded, Mert tudtam, hittem, hogy megérted, Bő könnyeim, a könnyü bért, Mit értem ontsz, a könnyekért. Eldobtam mindent - íme, lásd, Hogyan lehet szeretni mást, Kiért mindent százszor megadnál, Ezerszer jobban önmagadnál. Kész vagyok meghalni miattad, Hogy élj, hogy meg ne halj miattam, Ahogy hiszem, hiszen mutattad. Ne tétovázz, ne félj, ne féltsd magad, Csak az kap ingyen, aki ingyen ad. Mondtam, szeretlek, mondd, szeretsz-e - Mindössze ennyi volt a lecke, Mindössze ennyi a titok, De jaj neked, ha nem tudod. Jaj néked, hogyha az egész Szabály és példa kárbavész - Jobb lett volna meg sem születni Nékünk, mint egymást nem szeretni. Karinthy Frigyes (1887-1938)

Már néha gondolok a szerelemre. Milyen lehet - én Istenem - milyen? Találkoztam tán véle messze-messze, valahol Andersen meséiben? Komoly és barna kislány lesz. Merengő. A lelke párna, puha selyemkendő. És míg a többiek bután nevetnek, virágokat hoz majd a kis betegnek. Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme. Halkan beszél, csak nékem, soha másnak. Fájó fejemre hűs borogatást rak. És kacagása hegedű-zene. Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló. Különös, titkos és ritkán mosolygó Az éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csöndes. Csak széttekint, és szobánkba csönd lesz. Kosztolányi Dezső (1885-1936)

Ha játszanak a gyermekek, órákig készülődnek, rakosgatnak, tanácskoznak, majd hirtelenül végeszakad az egésznek. Nincs ennek közepe, csak eleje és vége. Mondd, nem ilyen-e éppen az ember élete is, mely elkezdődik, aztán gyorsan befejeződik? S a közepe, mint a semmi. Kosztolányi Dezső (1885-1936)

Forrás folyóba ömlik, folyó az óceánba; az egeknek folyton özönlik vegyülő suhogása; magány sehol; isteni jel s rend, hogy minden tünemény keveredjék valamivel - Mért ne veled én? A hegy csókolva tör égbe, habot hab ölel, szorít, átfog; egymást ringatva, becézve hajlonganak a virágok; a földet a nap sugara, a hold a tengereket: minden csókol... - S te soha engemet? Szabó Lőrinc fordítása Folyóba ömlik a patak, tengerbe a folyam, a szellő-nász széllé dagad, a szél széllel rohan. Törvény, hogy ne légy egyedül; a magány mostoha; a föld s az ég is egyesül, csak én veled soha. A felhő szirteket ölel, a hullám lágy habot, s a virág sem taszítja el, kit párjául kapott. A hold a tó vizén csobog, réten ragyog a nap - mit ér mindez, ha nem fonod körém két karodat? Percy Bysshe Shelley (1799-1822)

Áttetsző arany ingében ragyogva jött a nyári hajnal a réten át; azt hitte, hogy még alszom, mert mikor házam elé ért, elmosolyodott, körülnézett s a nyitott ablakon nesztelenül beugrott a szobámba, aztán könnyű ingét ágyamra dobva bebújt hozzám a takaró alá. Azt hitte, hogy még alszom s megölelt s én mozdulni se mertem, félve, hogy felébredek és álomnak remélve, hogy ébren vagyok… és húnyt szemmel és mozdulatlanul és remegve tűrtem, hogy karjaimba fészkelje magát, s mintha egyetlen érzék erejébe gyült volna testem-lelkem minden éhe és szomja és a beteljesedés minden igérete, csak a tapintás néma ajkával s vak szemeivel szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem az égi vendég ajándékait: ujjainak játékában a napfény lobogó lepkéit, karjában a rét illatának harmatos husát s egész testében az egymásbaringó felhők mindenütt egyforma ölét. Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul feküdtem ott a gyanútlan karokban, de mikor végre álom s ébredés közt félig tolvaj s fél-részeg öntudattal megloptam az i

Beszélgessünk beszélgessünk Te meg Én beszélgessünk nem szegletesen kemény hanem puha, legömbölyített szavakkal ahogyan a szerelmesektől tanultuk alig hallhatóan ahogy a tölgyfa levelei beszélnek egymással. Mondj nekem valami szépet hogy én is mondhassak Neked valami szépet. A szemeimhez beszélj a homlokomhoz egyenesen a szívemhez Te Nekem és Én Neked. Az álom partjairól üzenj egy újszülött nevetésével tenger hullámaival játékos delfinekkel harangszóval egy sassal amint az ég kékjében lebeg. Kicsikém elképzelt madaram. Te meg Én beszélgessünk a világról amiben bolyongunk és nem találjuk egymást. Kassák Lajos (1887-1967)

Szirom borzong a fán, lehull; fehérlő illatokkal alkonyul. A hegyről hűvös éj csorog, lépkednek benne lombos fasorok. Megbú a fázós kis meleg, vadgesztenyék gyertyái fénylenek. Radnóti Miklós (1909-1944)

Csak ülsz és várod. Olykor kitárod a karod, szemedből boldog álmok édes derűje árad, lelkedről lepkeszárnyon peregnek a dalok, fiatal vagy és remélsz és harmatos a reggel. Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban a szíved néha-néha hangosabban dobban, hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és ajtód előtt kopog! majd újra halkul a lépés. Riadt szemedben némán fakul a ragyogás s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly. Még biztatod magad, hogy jönni fog talán, de két karod ernyedten mégis öledbe csuklik, szemedből könny után könny törületlen szivárog, s míg ülsz ajtód előtt és azt hiszed, hogy várod, szívedről cseppek hullnak, megannyi vérző kláris, már nem bánod, hogy nem jön, már nem bánod, ha fáj is és nem bánod, hogy közben lassan leszáll az éj. B. Radó Lili (1896-1977)

Se neked, se nekem egymás felé nem szabad lépni sem, nézni sem. Tudod, tudod már, miért? Oly nagy a szerelem. Megy az ösvény, menj tovább! Kezemen szögek sebe élesen Nem látod, hogy vérzem? Ne nézz hátra, lépegess csöndesen. S imádkozz, akár csak én, hogy legyen kegyelem, mert se neked, se nekem egymás felé nem szabad lépni sem, nézni sem. Illyés Gyula fordítása Találkozás Se neked, se nekem, már jól tudjuk, nekünk tilos ez az égi szerelem. Te... mégis tudsz engem. Mély bennünk az érzés! És mégse' tévessz lépést. Mindkét tenyeremen fájdalmas szög-sebek lobogva égnek. Látod-e? Nézz rám, nézz kezemre: vérzek. De ne fordulj vissza, csak lassan menj tovább, én imádkozom helyetted is, mint Szent Kajafás, mert se neked, se nekem, már jól tudjuk, nekünk tilos ez az égi szerelem. Kovács Anikó fordítása Frederico Garcia Lorca  (1898-1936)

Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom, alszik a pókháló közelében a légy a falon; csönd van a házban, az éber egér se kapargál, alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály, kasban a méh, rózsában a rózsabogár, alszik a pergő búzaszemekben a nyár, alszik a holdban a láng, hideg érem az égen; fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben. 1942. június 1. Radnóti Miklós (1909-1944)

A lelkem életért zugó tavában Rímek lapulnak, mint a zátonyok. Szerelmem űz, hogy rajta csolnakázzam És szívemen el is barangolok. De csolnakom a habja elragadta, Sodorja éles zátonyok között. (A tájat erre bánat-népség lakja S én bánatom is ide költözött.) Fáradt nyugvással csak hagyom rohanni S zokogva várok, hátha partot ér; Még könnyem is van nékem; ó van annyi, Hogy vezekeljek minden álmamér' - És öntöm is sűrűn, bőséggel, híven, Míg tördelődik szirteken a szívem. 1922. június József Attila (1905-1937)

Ne haragudj. A rét deres volt, a havasok nagyon lilák, s az erdő óriás vörös folt, ne haragudj: nem volt virág. De puszta kézzel mégse jöttem: hol a halál nagyon zenél, sziromtalan csokrot kötöttem, piros bogyó, piros levél. S most add a lelked: karcsu váza, mely őrzi még a nyár borát – s a hervadás vörös varázsa most ráborítja bíborát. Áprily Lajos (1887-1967)

A fűz a vizen áthajolt. Szép zöldhajú szűz mátka volt, vállán veréb ült, néha tíz. Alant suhant, rohant a víz, mint egy bolondos, bő regény, hűtlen, makrancos vőlegény. A felhő könnyű, ritka volt, s az ég sötétkék tintafolt, és csók a szél, mely átoson a füstbe süppedt városon. És akkor lopva jöttem én a nyári lanka szőnyegén – de sarkantyúm volt, rézveret, az pengett s minden észrevett. Egyszerre metsző lett a szél, mint a süvöltő, fent acél, az ég szuroksötétre vált, a fűz letört, a víz megállt… 1930 Dsida Jenő (1907-1938)

Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked. Vártál ha magadról szép éneket, dicsérő éneked én nem leszek, mi más is lehetnék: csak csönd neked. E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok. Ha rám így kedved van maradhatok, ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér, se jel, se láng, csak csönd, mely égig ér. S folytatom mid vagyok, mid nem neked, ha vártál lángot, az nem lehetek, fölébem hajolj, lásd hamu vagyok, belőlem csak jövőd jósolhatod. Most elmondtam mid vagyok, mid nem neked. Vártál magadról szép éneket, dicsőítő éneked én nem leszek, mi más is lehetnék: csak csönd neked. Bereményi Géza (1946-)

A nyelv megízlel mindent, mi a közelébe kerül. Feldühödsz, ha a szónak semmi tétje, billeg ajkad szélén, leperdül. Nem kapkodsz utána. Valami illatfélét, mintha mégis, körülnézel, ott kell lennie valahol, nem oldódhatott fel a ködös semmiben. Idegesen, feszülten keresed, ahol nem is gondolnád, rátalálsz. Ujjal érinted, tenyeredre segíted, még meleg és remeg az indulattól, amiért az előbb oly könnyen megváltál tőle. Böszörményi Zoltán (1951-)

J.T.-nek Vallatóra vesz, unva félretesz, magába roskadva ég fenn a Hold. Tétlenül nézem, megsebez, érzem, szemem vizébe fényaranyat old. Múlik a lélek, már nem is félek, mitől az ember ódzkodni szokott. Kis felhővárak, alattuk házak, fáradt gondolat vet rájuk lobot. Elmúlás szalad. Csíkokra szakad ijedten remegő bokrok alatt. Valahol ének, mint csengő fémek, az utca kövén illó árny matat. Sietve járok. Egy szóra várok, könnyebben vigyem a terhem haza. Nincsen barátom, se nagykabátom, és lobog a szélben az est haja. Böszörményi Zoltán (1951-)

A bokrokra a szürkület lázat lehel és ihletet. Te is ott vagy e talányban, ahol a sérült alázat. És biztatlak, hogy győzünk ma, esélyt látok a távlatba’. Ringatnálak, csak légy enyém, vánkosomon még ég a fény. Böszörményi Zoltán (1951-)

Átüt a semmin a félelem, Lázítani mégsem merem. Figyelem, magamat magamba ásva, Hogyan változom korallba zárva. A tenyerem kérges lett a lapáttól, Mégsem tudunk megválni egymástól. Lázítani nem merem, Átüt a semmin a félelem. Böszörményi Zoltán (1951-)

A világ végéről érkező szelek a delelő nap fémes sugaraiban fönnakadnak. A csodát éld meg, a fényt rejtsd el az érkező tél elől, csak magadnak. Belsődben hivalkodás nélkül őrizd, büszkén, mintha saját fényed lenne. Selymes arcodon hordozd úgy, hogy fénylő mosolyod tőle tüzesedne. Ne szólj, mint amikor szavaidban, jégcsapos mondataidban a bánat lakik, fájdalmad ne lássa senki, titokban rejtsd el mélyen egészen a végső napig. Zirig Árpád (1940-)

Bús ködruhába, nézd leszáll az este. Gyötri a csendet fuldokló ütem, Az óra... Halld, amint ébredve - veszve, Az összecsengést hasztalan keresve Belehangzik a szavad, - s a szívem. Most, - most!... Hogy biztat egyre, mindörökre S előbbre egy lépést se jár az óra! - - Nem érzed-é, hogy sorsunk odakötve A reszkető, ijedt kis mutatóra. Hagyd a panaszt! - Száll még sok alkony árnya, Együtt theázgatunk sok este még. Kéz-kézben, csendes óra jöttit várva... Utóbb elég lesz, - neked is elég. Kalandos terveket se foltozz váltig! - Marad az éltünk ünnepnapja ez, Tán jobb neked, hogy valóra nem válik, - Tán jobb nekem, ha fészkünk sohse lesz. 1903 Kaffka Margit (1880-1918)

Lámpa van a szíved közepében, attól fénylik minden porcikád. Lámpafényed bársonyosra szűröd, mégis, ahol vékonyabb a bőröd, rózsaszínben földereng a szád. Hajad, az a fecske-fekete, lila szikrát pattogtat az éjben, köztük arcod csillog, mint a köd, augusztusi csillagok között – lámpa van a szíved közepében. Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

Jöjj, nézd az érkező tavaszt, a tengernyi csodát. Városon épp, hogy átszalad, erdőben ver tanyát. Messzire hátrál a hideg, utcákon át suhan, megadva magát szelíden- elillan nyomtalan. (Koosán Ildikó fordítása) Rainer Maria Rilke (1875-1926)

Ne rejtőzz el, úgyis látlak! Rád csukom a szempillámat. Benn dörömbölsz a szívemben, s elsimulsz a tenyeremben, s elsimulsz az arcom bőrén, mint vad vízen a verőfény. Nagyon jó vagy, jó meleg vagy, nagyon jó így, hogy velem vagy. Mindenkiben megtalállak. s öröm markol meg, ha látlak. Nézz rám, szólók szemednek, ne fuss el, nagyon szeretlek. Buda Ferenc (1936-)

Csomagold be mind, ami volt, ami régen volt, ami édes, mind csomagold be, ami több, mint játék, szerelem, több, mint élet is, a kincseim csomagold be, régi szavam, az aranyt, kevélyen csengő rímeim, melyekkel magasan röpültem a többi fölött, s ékes igéim, mind-mind csomagold e batyuba, abba, amit hoztam, s hagyd az úton másnak, hogy hősi-igazul járjak egyedül, egyszerű ember az egyszerű földön, s meztelenül legyek, amint megszülettem, meztelenül legyek, amint meghalok. Nyugtalanok az én reggeleim, és éjjel hatalmas hang kiabál újra belőlem. Ruhátlan és hústalan zúg el a lelkem, nem illik hozzá az ifjúi parádé. Úgyse soká tart már számomra e földi vándorlás, tíz évig vagy húsz évig, aztán elromlik a test, mely zárja hüvelyében lelkemet, és egészen lélek leszek. Adj hát vetkőzni most erőt, érezni e kevés időre magamat s a világot, te nagy igazság, szeretet s még nagyobb igazság, fájdalom. Te adj a szemeimre könnyet, mert könny nélkül én csak nem-látó, vak vagyok. Kosztolányi Dezső (1885-

A tengerpartot járó kisgyerek mindíg talál a kavicsok közt egyre, mely mindöröktől fogva az övé, és soha senki másé nem is lenne. Az elveszíthetetlent markolássza! Egész szive a tenyerében lüktet, oly egyetlen egy kezében a kő, és vele ő is olyan egyedűl lett. Nem szabadúl már soha többé tőle. A víznek fordul, s messze elhajítja. Hangot sem ad a néma szakitás, egy egész tenger zúgja mégis vissza. Pilinszky János (1921-1981)

Most néha-néha álmodozni szoktam nevetséges ez nagyon, de szép. Az ember alkonyatkor meghatottan álmodik csendben egy-két bús mesét. Hogy – teszem – lassan elmúlik az ősz vagy mondjuk nyárral álmodik szegény vagy meglát Téged amint csendben jössz és mondjuk sír is éjnek idején. Vagy hogyha éppen utópiát vágyom megcsókolom lágyan a kezed vagy néha-néha megcsókollak szájon bolond, bús kis álmocskák ezek. És ránkborul az éjjel édesen és látom, hogy nekünk mindent lehet az ilyenek nem álmok, kis szivem, ez már egy bódult, lázas őrület. Rejtő Jenő (1905-1943)