Lélekszirteken

Feketék a piros hajnalok. Az alkonyok mély sebből véreznek. Késő rózsák agóniája. Az Idő szárnya csüng élettelen. Megállt az órák szívverése. A számlapon – nézd – nincsenek jelek. Makay Ida (1933-2011)

Mért bomlik meg az évszak rendje? Visszafelé miért forognak a törvényszegő csillagok? Mért foszlik árnnyá a jelen? A múlt holt napja mért ragyog? Miért a nyár üveg alatt, a tűre tűzött fagyott lepke? Mért gyújtod lángra az időt? A hó is mért ég sisteregve? Makay Ida (1933-2011)

Tapadj a sziklán fönn magadban, ha láng zuhog, ha dér temet. Vadrózsamakacs létezésed lobogjon évszakok felett. Tépesd magad a hóviharral. Tűrj hát! Légy kőmozdulatlan: Naponta szaggatott, megölt. Örökre kiírthatatlan. Makay Ida (1933-2011)

Csönd a tóparton. Semmi zaj nem érinti meg még a reggelt. Halak csobbannak. Lepkeraj közeleg némán: fénylő ünnep. Egy madár könnyű szárnya ír jelet a tóezüstre. Megfogan a vízben az ég. Fölzeng a reggel verse. Makay Ida ( 1933-2011)

Somlyó Györgynek Nagy vizek mellett élnék egyedül. A kristálytükröknek hűvös hazája befogadna áttetsző egébe, hallatszana a mélység surrogása. Vizek mellett, hol óriási fák. Hol csönd kúszik, szelíd kígyó a fákra. Hajók, amelyek nem kötnek ki már. A partban, lenn a vízmarta kövek megszeghetetlen gránit hallgatása. Makay Ida (1933-2011)

A vidék őszbe öltözött. De még varázslat, lázas, őrült: Van Gogh Napja a fák fölött. Már dér csillog a rétek arcán. De még virágok orgiája tombol a domb arany fokán. Szenvedély és téboly varázsa a táj haldokló homlokán. Makay Ida (1933-2011)

Szikrázó gyerekkori rét! Kék lepke villog fölötte. Már soha többet az a kék! Az ég üvegje összetörve. Emlék kékje: vakító nyárég! Aranykor, alvó öntudatlan. Szívben fénylő holdmessze tájék. Azúr lepke boldog magasban! Ha csak egyszer egy rebbenésig! Ha nemcsak a versbe, a szóba. .. Ha csak egyszer még az a rét. Ha egyszer még az az óra! Makay Ida (1933-2011)

Jó volna itt maradni még. Tudattalan-emléktelenül. Csak, mint a hő. A víz. - Az ég. Kihúnyni csöndben, mint az alkony. S egy sugárnyit ragyogni még. Makay Ida (1933-2011)

Ott égett már a nyár. Egész közel. Lángnyelvek a kertek felett. Szerelempünkösd, lánglepke szállt. Fönt a Nappal ölelkezett a hajnal. - Értette szavát egymásnak múló és örök. S fölfénylett a legelső reggel: Nem volt határ ég s föld között. Makay Ida 1933-2011)

Van-e ott fű, fa ? Van-e évszak? Feslik-e tavasz? Hull-e ősz? A csillagok őserdejében érti-e egymást tigris, őz? Láttad-e ölelkezni ott a halállal a szerelmet? Hinned lehet-e; „nem hal meg minden"? Égő alkonyon láttad-e, amikor verset ír, az Istent? Makay Ida (1933-2011)

Elérek még , elérek-e a fehér, régi házig? Egyre mélyebb az alkonyat. A nyír ezüstje játszik a ház fölött, a csönd fölött. Hiú szóktól elérek-e a zsoltárnémaságig ? S meghallom-e még azt a szót? A hajló gyertyalángig , elérek-e az utakon az éj előtt - hazáig? Makay Ida (1933-2011)

Hát újra itt! És újra nélküled! Itt mindenütt az aranykor nyoma. Nem ismeri a halált még a rét. Szeretkezik a lomb, a korona. Szólítalak, és semmi nem lelel, ki itt vagy mégis kínzón, szüntelen, szemed napjától vakít, fáj az ég. Már máglyán áll, és sisteregve ég a legutolsó déltengeri nyár. Mondd: hányszor kell még ellobbannia, hogy tűzhalált halj már Te is vele?! Hányszor dobban meg addig még a lét, míg fönnakad a végtelen szeme? Makay Ida (1933-2011

A hajnal bontja holdhaját. Megfürdik hűvös fényben. Végigpereg testén a gyöngy: még meztelen egészen. Ezüst szandálba bújik lustán. Rózsaszín fátylat vet magára. Ül az égbolt ragyogó hídján. Fogai közt a Nap virága. Makay Ida (1933-2011)

Abból nyárból nincs menekvés Nem ment meg tőle semmi évszak. Sötét üszök az ég testén a Nap. Nem hamvad ki azóta. Ég csak. Kigyújtott máglyák: déli fák Lobognak szüntelen azóta. Fuldokló rózsák, dáliák; A tébolyult nyár inkvizicója. Fokozhatatlan izzás kint s belül. Eleven szén a lombok, gyökerek. Nincs menekvés. Rendre csak nyomulnak a tüzes falak. — Egyre közelebb. Makay Ida (1933-2011)

Nem vehetnek el többé semmit attól, ki tündöklő űrrel tele. Kinek haja már hópille fészke, madarat sem hív. Puszta tenyere csillagparázstól ég már, sérthetetlen. Szobákba sem lép. Hó s fény a szőnyege. Nem fájhat zajló szerelmekért akinek erdők csöndje lett a kedvese. Makay Ida (1933-2011)

Ahogy szétrezegsz a vizekben, ahogy rezsgő hőben parázslasz, s a lángnyelvekkel égrecsapva a forró szélben újratámadsz, ahogy a páfrányokban zöldellsz, ahogyan jelen vagy a fényben, ahogy a csillagokban hallgatsz, ahogy a tengerekben áradsz. Ahogy ragyogsz az öröklétben. Makay Ida (1933-2011)

Lombkoronákon átszűrt fényben, nyárég alatt, sugárzó kékben, míg pilleszárnyú szél emel. Verset, zsolozsmát zsong a tenger. Mintha most, itt kezdődne minden. Mintha semmi nem múlna el. Makay Ida (1933-2011)

(Pilinszkynek) Te, aki vagy, de rejtve a jelekben, tudom, hogy egyszer meglátlak valóban, és tudom, minden készület ezért volt: a néma harc a csönddel és a szóval. Ezért kellett az arcokba merednem, és elfelednem végül minden arcot. Hogy a káoszból tisztán földerengjen, izzó kontúrral váljék ki az arcod. Ezért feszült kínná a némaság a számban. Hogy majd akkor azt, ami vagy, azt a legvégső jelentést a csönd előtt ki tudjam mondani. Makay Ida (1933-2011)

Ideje csöndnek, számvetésnek: Mi maradt meg kavicsból, gyöngyből? öleltél túl az ölelésen? Megtérve gyönyörű gyönyörből, maradt-e a Napodból szikra megmenteni a fagyhaláltól egy arctalant, akit nem ismersz? Maradt-e lényed a halálból visszaragyogni majd e létre? Az irgalom gyolcsából foszlány maradt-e? Szólj! Kőarcú révész áll már a parton. Hallgat. - Számol. Átjutni az utolsó vámon csillan-e a kezedben rézpénz? Makay Ida (1933-2011)

Amikor minden véget ér, az égkupola Istenig szökik. Elsimulnak a vizek tükrei. Nem rezdül többé egyetlen levél. Mikor az idő betelt, véget ért. Csönd lesz. Megszeghetetlen. Csönd. - Mint az idő kezdetén. Makay Ida (1933-2011)