Lélekszirteken

Távol bennem zajlik a világ. Hajótörött, kis harmóniák palackba zárt jajjal üzennek a cserben hagyott végtelennek. Aknay Tibor (1944-)

Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Zöld szél. Zöldbe borult ágak. Bárka ring a tenger fodrán, ló és lovas hegyre hágnak. Lány álmodoz könyöklőben, árnyék borul derekára, zöld a haja, zöld a húsa, hült ezüst a szeme-párja. Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Cigányhold süt cigánylányra. Már minden a leányt nézi, ő nem érzi, nem is látja. * Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Dércsillagok vonulása, uszonya a homály-halnak virradatot hoz világra. Ím, a szelet, mint a smirgli, érdes füge-lomb sikálja, a hegy agavé-bozontja nagy vadmacska borzas háta. Ó, ki jönne? Honnan jönne? Könyöklőben a lány árva. Zöld a haja, zöld a húsa, ecet-özön lett az álma. Cimbora, én elcserélném hátasomat a házával, tükrével a kantárt, nyerget, késemet a pokrócával, mert én vérben lovagoltam a cabrai hegyen által. Kis cimbora, ha tehetném, egyezséget kötnék bátran, de én nem én vagyok immár, és a házam se a házam. Cimbora, a magam ágyán illőn várnék a halálra, vaságyra, ha ledűlhetnék, jó hollandi gyolcs havába! Mellem to

Néha úgy érzem, a legrosszabbat kapod belőlem. A hőn szeretett, elnyűtt erdőzöld mackónadrágot, a melltartó nélküli napokat, összefogott, kusza hajat, bozontos szemöldököt, mikor ördögi gondolatok trappolva táncolnak az agyamon. Bárcsak mondhatnám, ez azt jelenti, szeretlek, a foltos fehér pamutpóló, a könnyek, az asztalomon gyűlő pisztácia- és narancshéj, de ez mégis valami más. A lakásban, akár a fejemben, úgy mozgok, mintha a szépség ketrecéből szabadultam volna ki. Úgy, mintha magas fűben mozognék, ez inkább az állat-énem, mint bármi más. Tévedtem, mégis azt jelenti, szeretlek, de valahogy több, amikor visszamondod, kialszanak a fények, hideg szél libbenti a függönyt, és így, talán életemben először, végre elhiszem. Ferencz Mónika fordítása Ada Limón (1976-)

Hangoddal késő éjszakáig beszél a fűzfabokor, fények szállnak körülötte. Magasan, vízivirág surran a sötétségen át. Állataival lélegzik a folyó. A nád közé hurcolom fonott házamat. Tetőmön nesztelenül csiga kúszik. Két tenyerembe belerajzolva velem van az arcod. Rónay György fordítása Bobrowski Johannes (1917-1965)

Üvegkoszorúk csengenek az éjszaka ablakain, rándul a táj, zsinórrá feszíti ki a kín. Csillagok lépte porzik, szomorú őzek futnak lebegő hidakon a nyíló fénykoszorús kapuknak. Más semmi. A sötétség mint meleg szél legyint meg, a némaság vízében is saját árnyamnak intek. Te messze vagy nagyon. Körödben saját törvényed szerint hó hull, madár zuhan, csillag kering. Így várom, hogy megérik a bűnbocsánat a kövekben s egy-szenvedés tavába fullaszt az élő lehetetlen. Kérném azt is, akiben nem hiszek, ne vegye el még kezeid tiszta, jeges hidegét és melleid meleg kegyelmét; mintha anyám lenne, elzuhanó világom odatérdepelne az éj kő-lábai elé s elöntene a mély folyók türelme. Káprázat. Ó az egek poharában tündöklő ragyogás szikrázik kéken! Hullj rám! Meghaltam már és foghatatlan árnyakkal játszom régen. Látod, így ülök nélküled hideg sziklákon, szótalan, mint akinek a semmivel még egy utolsó dolga van. Így nézem sápadt arcodat. Végtelen távoli ködökbe lengsz el. Hűvös és áthatolhatatlan, örök és

Belemar szívedbe a kétely: beérni a józan kevéssel, vagy rátéve éltet és hitet, a teljességet váltani meg. Aknay Tibor (1944-)

A nyár a földön járt aranycipőben, aranycipőben, szárnyakon vivőben, aranycipőben, virágos ruhában, melyet suhogva lengetett a szél; s ha könnyű lábain előrelépett, napfény fürdetett mindig egy vidéket, ha szép szoknyája egyszer körbefordult, odébb kotródott egy tájjal a tél. Ha szőke haja sugarasat lebbent, virág nyílott, fészkén a fecske rebbent, ha tükörtiszta szeme fénye villant, csobbant a forrás, csendült a folyó. Ha karcsú keze a magasba lendült, az erdő sok szakállas fája zendült, mint búgó kürtök, s messze lenn pipálva magas füstfelleget fújt a hajó. Ó, szőke lány – sóhajtottak a rétek –, fordítsd selymes füvünkre égi képed, fordítsd szemed, fényes, szépszirmú arcod, ó, hogy zizegjen friss, zöld fű-hajunk, borzolgasd, fésülgesd kis, könnyű széllel, lásd, sok csírázó magvunk hogy vetél el meleg fényed nélkül, tekints reánk hát; segíts meg, hogy ne bántson a bajunk! Nézz le reánk – zúgták a búzatáblák – szemeddel, mely sűrű felhőkön átlát, nézz ránk lángoló, sugárzó szemeddel, h

Úgy jöttem hozzád mint a szél a fához forró, elmondhatatlan utakat söpörve, most ülök lábadnál, szám az arcodnak némasággal áldoz, mert mélyebb bennem a szerelem gödre, hogy hanggal betemetném, szóval betemetném, csak nézlek, boldog ég része, örökre egyforma felhők közt és mint a repkény tekintetedre tekerődzöm s keringnek bennem a kínzó gyönyörűség nedvei, az olvadó, meleg fény nedvei s öntözik a teljességet, melyre nincs szó, se dallam, csak a sűrű párában úszó csend, mely reszket, gőzölög, mint halhatatlan réteken a frissen született borjak; élek, ágad és gyökered, hogy halkan suhanva friss combjaidra hajoljak. Mint hajnal a földre, felhőtlen hull testedre testem s megnyílsz, kelyhe a fénynek, edénye a csóknak. Én szabadnak születtem, nem ismertem a törvényt, most állok, lélek a nyárban, elédbe terítettem szívem piros szőnyegét önként, hogy járj rajta süppedő lábbal, mert nem több az öröklét, mint te meg én, mint mi meg ti, a bizonyos halállal dacoló pillanat, a könnyű és örökkön ta

Már nem mindig, vagy néha nem, van úgy, hogy nem is kérdezem, hogy el se mondom, nem tudom, lehet, hogy nem is gondolom, belefér már, hogy tévedek, máskor, hogy el is tévedek, hogy nem tudom, mi is a jó, volna jobb, mint mi adható, már nem várom, hogy kérdezel, nem lehet válasz ez, nem ez, amikor fáradt agy s a test, amikor minden szinte egy, és nincs bár kósza gondolat, fekszem irgalmas kék alatt, nem tudva mást, nem érthetek, csak mindegy más, csak minden ez, hogy megbocsátasz így is, ennyi, nem bírhatok nélküled lenni, csak ezt tudom, ilyen nagyon, tied vagyok, tied vagyok. Farkas Wellmann Éva (1979-)

Radnóti Miklós emlékére Látod, kedves, lassan koldusnak öltözik a táj s színeit eltékozolja. Összébb húzza magát a szél is a fákon. Napszakokra nincs szava, nincs tekintettel. Havat említ szigorodva. A tavalyi vöröses-barna levélágyon rianó sok kis lábnyom- nak szíve ver. Látod, kedves, már nyakunkon az ősz s még begombolatlan a szerelem. Se napok, se éjek. Mivé leszel, ha nem velem, ha nem hagysz szeretnem? Hány napig tart még az élet? Fázva ülök az éjszaka alatt szemben e verssel s egy szerelemmel öregebben. Vári Csaba (1977-)

A kövek, amiket a zsebembe tettem, kiestek útközben. Hiába változik a város, én úgy szerettem, ahogy veled láttam. Valahol még mindig bennem van a gyász, négy év után is. Négy év után három másodpercet kaptam belőled az éjszakai buszon, és azóta sem tudlak hova tenni. Legfeljebb a kövek közé, a zsebembe. Pusztulásig szólítalak álmomban, mert nem merek visszanézni, visszaéhezek mindent, ezért vagyok éltemben halott. Így uralsz minden erőt bennem, hogy nem is tudsz róla – az erőfeszítéseim olyan ostobák, hogy néha azt is elfelejtem, ki vagy. És azzá leszel, akivé én teszlek a jelenben. Félek álmodni, mert felébredek. Pasztell a hajnal, mint a vér, csorog ereimben a zuhanás. Bámulom a vágy nyomait, a párnára kifolyt nyálam – kívülről sétálgat a feledés, de sosem fog belémszállni. Itt már semmit nem ural a befejezés, befejezetlenek maradtunk, akár ez a tollvonás. Te, kő a zsebemben, magammal viszlek – ha nem felejtesz el. Varga Csenge Orsolya (1999-)

Derékig meztelen fák mosakodnak a hajnalban, kék harang énekel, leng, leng, leng a föld hajába kötött kőút, ájtatos füvek térdepelnek amerre az első villamos úszik nyújtott áramszedővel mozdulatlan, a falakban fehér galambok ébredeznek bevégzetlen, szögletes mozdulattal, ember kerül törékeny csendeket az úton mint saját szíve vigyázva, lebegve és bámul örök önmagába s a még örökebb reggelekbe, míg megérti a falban a galambot, a töredező fényt a fákban s helyére inti a fű-szagot s a füstöt; ég s föld között hallgatok a világban, lábamnál homok és talicska, sorsom súlytalan levél a vízen s a szélben most fényesen úszik születésem mint nyárban a villám és gyönyörben a szem. Orbán Ottó (1935-2002)

a juharfán ablakunk alatt feketerigó fütyül bohó kis nyári szél szalad s a rigó mellé egy ágra ül megrezzen picit az ág semmi kis mozdulat ez nem billen ki helyéről a világ talán szóra sem érdemes Fecske Csaba (1948-)

Lecsöppen egy éjszakai csend hozzáadódik a többihez hosszan kong a hang megsebez egy nő mezítláb oson mint a macska: nesztelen fekete köpenye lobog városról városra és mindenütt az utak és az utak mentén sárga lámpák világítanak hullik az éjszaka fekete vakolata egy kopogás egy csend mennek a sikátorban Boda Magdolna (1956-)

Talán a szó talán a kép talán a régi szép igék hozhatnak enyhülést e hulló édes hasonlott koron talán a fény talán a csend talán a felszálló pihék maradnak meg nekünk csupán majd általunk és egykoron talán a volt talán a lesz talán a nincs talán a hit ragyoghat újra fényeskedve mind értünk velünk nekünk talán a még talán a már talán a bár talán a hisz’ mentheti mélybe hulló gyarló és pazarló életünk talán a nem talán a hagyj talán a látnom nem szabad vezérli őket mind hogy tőled egyre nagyobb távra még eltávolodjanak és hangos szókkal kiáltozzanak hogy ne hagyd őket ne hagyd el maradj és mentsd meg életét talán a csend talán a hang talán fényes értelem

Ha útra készülsz, keservesre, amelyen nem vár öröm, csak bánat borzolja az éjszakádat, ha úgy érzed, hogy elmenni könnyebb, mint maradni, ha csak én hívlak a többiek korholva marasztalnak, kenyeret adnak a rabnak, s kihallgatják a szívverésed, ha minden mindegy már, csak oldódjon a remegés, ha a könnyektől leroskad a fájdalom - elengedlek. Ha Te is menni akarsz. Nagy István Attila (1947-)

Járta a természetet. Megéledt benne. Felszippantotta a folyókat, elkanyargott a patakokkal, lezuhogott a vízeséssel, szétáradt a tengerekben, nekiütközött a hegyeknek, végigterült a mezőkön, lebukdácsolt a hasadékba, befészkelődött az üregekbe. A fák előreköszöntek, a virágok kitárultak, a fűszálak felegyenesedtek, a rovarok percegtek, zümmögtek, cirpeltek, dongtak, a madarak csicsongtak, minden élt, hullámzott, hangzott. Aztán elhalkult. Ember nélküli csönd ült a tájra. Egyedül volt a világgal és önmagával. Ágai Ágnes (1932-)

Egyik szemem tűzből, másik jégszilánkból. Jobb kezemben Nap süt, balban Hold világol. Lábam a Pokolban ördögökön gázol, szeráf, kerub, csillag kontyomon ficánkol.

Tán csak az én öregedő fejemnek rémlik, micsoda szorongás szivárog a napraforgók sárga magasába, közben a fényözön tányéronként kimérve gőzöl az út hosszában, völgyből a dombra, jaj az ittas darázsnak, biztosan azért tombol, csapong megátalkodva a mézes teritéken, elveszik nemsokára exhumált deszkaszínben, a reves szürkeségben, sóízű kórón, bár akad némi ványadt zöld folt a levelesben, nagy malomkő-fejüket nem bírják majd a szárak mozdítani, csak állnak, úgy dőlnek meg keletnek, elévült dicsőségben, rongyosan és sötéten. Ágh István (1938-)

a hold leheletétől lucskos a hajnali fű olyan csönd van hogy hallani a húsban úszó csontokat s amint menekül a zöld a lombból álom és madár anyaga ilyenkor egy olyan szép tud lenni ami elveszett milyen néma a fájdalom özvegye a behegedt seb Fecske Csaba (1948-)

Kóbor, nagy lepkék járnak hozzám, ide szállnak az ablakfámra, billegdélgetnek, mint Picasso gömbön tiporgó artistája. Ez hát a nyár, a nyugtató derű, Isten utcaszínháza, szöveg nélkül. Leül egy veréb is a porba, saját magával összebékül. Ez volna jó tán nekem is, a meleg por, a béke álma, amikor a narancsos űrbe kiszáll egy űrhajós bogárka: kis semmiség a mindenségbe, aprócska láng-hit, láng-remény, s úszik utána zöldes csóva a hajlékony ég peremén. És én csak nézném, lombokon át, mintha egy vers hagyna el éppen vagy egy örökölt vasgolyó, dongók zajában, szalmafényben. Csoóri Sándor (1930-2016)

Meghitt fotelemben ültem. Jött Jótündér és faggatott: mire vágyom, forrón, őrülten? „Ott legyek, ahol akarok!” feleltem (kissé meglepetten, mert vágynom, kérnem semmi ok, hiszen épp ott vagyok éppen, ahol szeretnék, míg vagyok: asztalkámnál, a fotelemben.) Fodor Ákos (1945-2015)

Ha lélegzem, sóhajod bennem száll ha mozdulok, veled mozdul karom ha dúdolok, énbennem dalolsz már ha alszom, álmom veled álmodom ha szólítsz, válaszom szívedben szól ha kérsz, megadom, mielőtt kéred ha hívnál, ott volnék, tudod te jól hogy vágyad legyek, napod és éjed. Ha vársz, s az idő áll vigasztalan mindig ott lennék ahol te várnál és míg várlak, a múló napokkal végül mindig énhozzám találnál... Harcos Katalin (1956-)

Az ötvennyolcas busz ablakára unottan, szürkén ült rá a pára, hogy összekócolják apró ujjnyomok. S lám, valaki a szívét hagyta ott. Sárhelyi Erika (1965-)

Utam már szívemig szűkült, gyulladt torkomból kél a Nap, piszkos galamb mint kő suhan mélyen a háztetők alatt. Semmi fa, álldogál az ősz vas lámpaoszlopok között, felleg lóg rám mint pléhdarab – esik, rozsdás eső zörög. Szöllősi Zoltán (1945-2018)

Kavics és fű a talpam alatt, agyamon, mint meleg kövön a gyík, sütkérezik az elpilledt öröm. Nézem e megbékélt világot, a kökénybokron fönnakadt szellő szelíd igyekezetét, az árnyékot vető meredek sziklacsúcsot. Mint darabokra tépett selyemkendő foszlányai, libbennek tova a lepkék, integetnek nekem egy láthatatlan kéz szándéka szerint. Magam vagyok, egyedül ünnepelek, egyedül cipelem ezt a gyönyörű terhet. Messze, a völgyből harangszót hallani: valami ősi mélabútól vemhes üzenetet. Íme, gondolom, nem bújhatok el, hát mégsem csupán gyönge ökörnyál erejével kötődöm hozzátok, számon kérhető tőlem bármikor ez a nap is: a fényben delelő hegyi rétek, vízvájta szurdokok, sziklagyepek, rejtelmes mélységből előbuzogó vizek. Fecske Csaba (1948-)

Végére értünk! Hordószemetes fény úszkál a nappal alján. Ki így, ki úgy megváltotta e hétközi nap kurta, világos végét, meg a leszálló estét. Még némi tuszkolódás, préselődés, némi veszteglés, megrekedés, félreterelődés – és átszivárgunk a forgalmon, mint homokzsákok közt a víz – aztán már szabadon… Petri György (1943-2000)

Nyugatra néz a néma ég, milyen nehéz, tömör! Idő falán a szél marék hideg mesét söpör, Korán, de már a végtelen hazába vinni kénytelen a nyárcsodát, s a sárga rét siratja már, siratja még, ne menj, te szent gyönyör! Bolyong a zúgó estharang, a csendje mélyre nyúl, szíved porát, giling-galang, letörli, s elcsitul. Kutasd a véges út okát, a fény ezüst selyembrokát ruhája bő, de felveszem, csak itt maradj belül velem te szent s örökre új! B. Mihály Csilla (1977-)

sosem kaptál még ilyen bókot külföldi turistától segnorita i gave you everything ordította tíz kilométerre a híd lábától milyen jó lett volna akkor egy szélesebb hasáb a korlátból a piszkos sárgára színezett villamosok csikorgó zajából míg a délután narancssárgára festi a király utca sarkát egyszerre hajolni ki az összes jármű ablakán ahol a gondolat is légkondicionált miután lefejtetted róla a női kuncogást zsebre tenni a férfi hangját a halászbástyánál nézni ahogy a nap néhány órát még elidőz csipkés tornyán amikor budán egyszerre bukfenceznek csillagos sötétségbe a kacskaringós utcák a holdnak lendíteni kalapot megvárni ott fönt az éjszakát amikor a legmélyebb az este és senkinek sem hoz megnyugvást cipelni tovább az ország másik oldalát Murányi Zita (1982-)

Ennyi a vágyam: lenni a tenger síkja felett a szél, futni a fájdalom bélyege nélkül, lenni vitorlák püffedt arca mögött az irány, és puha zúgásként élni hajósok fülkagylójában. Babiczky Tibor (1980-)

Emlékszem, egyszer azt kérdeztem magamban hogy nekünk vajon két őrangyalunk van-e mert mindig együtt vagyunk s két őrangyal pazarlás. Nekünk egy is elég lett volna. Nem fordult meg fejemben Hogy nem leszünk együtt majd egyszer És akkor az angyal Kénytelen választani Vagy lemond róla egyikünk. Valld be Nem bántad meg, hogy végül Csak nekem hagytad? Ana Blandiana (1942-)

Nincs visszaút – súgtad a villamoson a fülembe, a Dob utca környékén jártunk, péntek kora este, májusi élet, nincs visszaút, súgtad, és tenyeremben izzani kezdett a kapaszkodó, megolvadt a fémrúd, nyakamat megperzselte a hangod, ez a leheletnyi te, ez a jelenlét, és alattam, mellettem, torkomban felgomolygott az erőtlenség , néztelek és arra gondoltam, a tíz körmömmel kaparnék utat, vagy én magam feküdnék oda útnak, hazáig vezető ösvénynek, borostyán-testtel, sárosan, felkínálnám magam, hogy lehessek eleven agyag, éltető anyag Zsille Gábor (1972-)

Lágy szürke csillogás eső-dorombolás a költői elem mély s mélyebb értelem Egy lehetséges nő egy lehetséges férfi megy az esőben megáll az esőben És ennek az esőnek dióhéj-ropogása talán a búcsulárma talán a moccanó új szándék bizalmasa Vannak oly kicsi bisztrók kerítő keskeny utcák ilyesmi előfordul Lehetett volna de nem így történt A lehetséges férfi a lehetséges nővel egy kirakat előtt egy templomtéren Az esőben galambok ahol sorvadó lombok Tükör testük kinyújtja összegyűri egy autóorr lassú elfordulása Ilyen délután ilyen allegretto esőben amikor minden szürke csillog akármi megtörténhet Efféle ősz lágy leves szövetében úgy rejtőzik a költői elem mint körtében a kukac Talán talán talán talán egy sál lilája lobogtat teutánad a városi esőben ázott fura kalandot ahol sorvadó lombok ahol az esőlárma Lehetett volna de nem így történt lehetett volna Semmi fogódzó semmi kapaszkodó az észnek Tekintsd végső dolognak nincsen rá magyarázat Semmi fogódzó semmi szempont támpont az észnek. Petri

elég a hely, ahol ültél, egy hajszál, kifosztott matrac. Mintha tartoznék az életemmel: mellettem mindig maradhatsz. Rám már a varjak se vigyáznak, a nagy, októberi esők se. Ólmos esővíz folyik hajamra, elárvult szemöldökömre. Üres bogárpáncél mindkét szemem: nélküled olyan kihalt, vén. Ölelj át. Az ősz háborús halott, egy keresztüllőtt krizantém Csillag Tamás (1987-)

Este lett, a vén tető aszú fájában alszik most a szú. S a ringató homályban ringó virágon dongat még a dongó. Szárnyukba rejtik csőrük a libák, szagosat fú felém egy jázminág. Radnóti Miklós (1909-1944)

hangosan dobogott mint a túlhajszolt szív lábunk alatt a kis fahíd a kilátóhoz igyekeztünk lépteinkbe veszve az emlékezet túloldalára szél rázta a nyírfalombot méltatlankodtak a falevelek alattunk egykedvűen szaladt a szürke Színva nem értünk oda sosem ahová igyekeztünk évek furakodtak közénk évek közömbös érvek Fecske Csaba (1948-)

Ismeritek a furcsa érzést, akarni, s mégse tenni meg? Ismeritek a nagy kisértést? A pillanat majd megremeg. Tudjátok a bizonytalanság kis színeváltozásait? Mikor nincs mélység és magasság, mi ittlétedtôl elszakít? Vettetek észre észrevétlent? Megfogtatok nem foghatót? Az emelkedettség egészen megégetett, közelbe volt? Ismeritek a ritka érzést, akarni, s mégse tenni meg? Valami vékony kis megértés fölröppen és el is lebeg. Ismeritek a furcsa kételyt? Minden belôle származik. A végtelenség közelében egy új határt még átszakít. Ismeritek a meg se tettet, mit akarni se mertetek? Közelebb jön, a keze reszket, bizonytalan már és öreg. Tudjátok a magabiztosság nagy színeváltozásait? Kitárul egy titokzatos táj, és egy döntést kikényszerít. Vörös István (1964-)

Apró kavics vagyok, lavinaként omló hegyoldal pici része. A múlt harcosának egy csepp serkenő vére. Az új világnak bókoló zászló egy szem csattanása. Árvíz hozta kis kavics vagyok, távoli, Szent erdő mélyéről. Műanyag keretes ablakoknak törés hírét hozó. Káosz, s több, mint hit a Rendben. Zuhanás, zúzódások, tobzódás, s egy pillanatnyi Fény, és Tisztaság. Megnevezhetetlen Erő görget, zuhanás, zúzódások, tobzódás, Fénylő pici részek között, S bár hiszem, haladunk valamerre, a cél elbúvik szemeim mögött, S pici részek dőlnek zúzódott szívemre, szemeim előtt. Magori Bozó (1995-)

Esni fog majd, zuhognak szemedből a fény fullánkjai, és én akkor visszatalálok hozzád. Szétnyitod tenyeredet, kihullanak belőle a hegyek, ujjaid kígyó-folyók, körbefonod velük testem ólait. Hangod barlangjából előbújik a szenvedély köve, az éjszaka állkapcsa nem ejt sebet függönyeinken. Mellkasodon elsüllyednek a dombok, és megindulnak felém szádból az erdők, amikben elvesztem. Nem fojtogatsz, és én sem fojtogatlak, mert nem vendég leszel már, de nem is emberarcú kísértet. Ketten leszünk, két égbolt között egyetlen bolygó, és én végre nem a kerítések mögül nézlek majd. A hit csengettyűjét nyújtod felém, én pedig, akár a hüllők, levedlem a hús ruháját. Közelséged lángra lobbantja a szív tavait, és nem lesz többé félelmes a szerelem tárnamélye. Áhítatos béke lesz majd, nem vártalak hiába, amikor visszatalálok hozzád a kristály-zuhogásban. Bajtai András (1983-)

P. Brueghel azonos címû festménye nyomán Csak zuhant és zuhant és zuhant, közben látta a tengert és látta a földet, legelészô birkákat, egy földmûvest, egy halászt, látta a fák leveleit külön-külön és együtt, de ôt mintha senki se látta volna, még az eget kémlelô pásztor se. Hát hogy lehet valaki ennyire láthatatlan? Már hogy ne lehetne? – felelte saját magának, hiszen ô aztán igazán tudja, milyen az, mivel járhat, ha valaki nem oda néz, ahová néznie kell, vagy ha nem fordítja el idôben a fejét, ha nagyon belefeledkezik abba, amibe nem szabadna. De lám elfordulnak elôle még a vitorlák is a tengeren, még a fák zöld levelei is mind egytôl egyig, míg a távolban hófehér, sziklás hegyek ragyognak, s fülébe nem halkuló, fojtott hang zsolozsmázik. Mintha valaki egyfolytában beszélne hozzá. De mit mond? Vagy ez csak a mindig magát ismétlô tenger zúgása? Egy végtelen hosszú litánia: szerelmi vallomások, eskük, himnuszok és zsoltárok, vádiratok, panaszkönyvek, és törvények és kiáltványok,

repkény futotta be a házat remény a repedést a szív falán árnyéka sötét tócsájában feküdt a fűben nyár volt nagyon délután napfényes kávék sekély mondatok hízelkedő fű talpunk alatt csak olaj volt a tűzre az elkapott tekintet blülről sütött a nap észrevétlen jött az este mindig a meg-megvonagló szürke vizen át nyitva volt az ablak sóhajtozva adták át magukat a szélnek a fák nehéz bőröndök gyűrött mosoly a gondnok becsukta mögöttünk a kaput esett az eső egykedvűen csámcsogott lépteink alatt az út Fecske Csaba (1948-)

Nézd, itt felettünk a lombokon az ősz festi át a színeket, ujja megérinti homlokom, s a nyár távolodva integet. Lomb kereng, ökörnyál ellebeg, a dél még meleg, de az este enyhe egyre fogy, s dideregve keresve kardigánt, kabátot, járunk kint, hogy az éji világot, lássuk, az éjszakai eget, hol az Orion fénye megjelent. A lomb oly tarka, egyszerre méz, sárga meg barna, s hunyja szemét a nyár, s rőt lombjain át az ősz ígérget, mint csalfa szeretők, hű szerelmet, szép házasságot, bár már viszi a lomb–kabátot, s a télnek hódolva szerelmét, télnek ígéri –, a nyár emlék… Látod? Felettünk a lombokon az ősz festi át a színeket, hűse megérinti homlokom, s a nyár távolodva integet… Fetykó Judit (1956-)

Egy ideig még hallom, ahogy a váróteremben bekapcsolva hagyott hangszóróban valaki szuszog, hátratolja a széket, távolodik. Csak a kásás sustorgás marad. Mellettem hátizsák, utazótáska, egy albérlet és az otthon közti maradék élet. Ülök és várok, mintha bármelyik pillanatban a nevemet hallhatnám. Közben azt képzelem, épp most simítanak végig egy arcot, ejtenek le csészét, csuknak be ajtót. Aztán nem hiszem el. A kéz simít, de állni látszik, a csésze esik, nem ér földet, az ajtó csukódik, résnyire mégis nyitva marad. Várok én is, mint általában, indulás és érkezés közt félúton. Ughy Szabina (1985-)

Reggeli rét. Csodás, rétegnyi pillanat, pipacs, hivalkodás. A múlt porról porra földjébe nyomódik, harmatba taposva kútba süllyedt arcok két-dimenzióit Szauer Ágoston (1963-)

amikor önmagával beszél az ember amikor egyedül van amikor az estben van amikor az e s t van benne legbensőbb énjében amikor a h a l l g a t á s t hallgatja ahogy megszólal      hát TE KI VAGY (?)      miféle emelkedés      a zuhanásban itt sok a csend már s akár hajnalidőn a holdkaréj egyre csak növekszik ha eközben magadra gondolsz és újra meg újra azt kérdezed KI VAGY TE BENNEM s hogy megtanultál repülni ki látott téged a magasságok felhői között Gál Sándor (1937-2021)

A folyó felett a szürke lebegésben sosemvolt szavak, mint griffek köröznek, hogy lecsapjanak egy alkalmas elme álmaira. Isten ma nem mosott ablakot, így csak tudom, hogy valahol süt a Nap, és akkor látom világát, ha lehunyom a szemem. Hajnalonként szárnyas szavakat reptetek, mint afféle léleksolymász, hogy zsákmánnyal térjenek vissza a túlsó partról. Aknay Tibor (1944-)

Amikor először ismerte meg a lány nevét, úgy érezte magát, mint kiskorában, hatévesen mondjuk, amikor tanult egy új szót, ami tetszett neki, és azt minden egyes mondatába bele kellett valahogy fogalmazza, még ha semmi keresnivalója nem is volt ott, egyszerűen helyett kellett keresni neki a mondatszerkezetben, mert tudta, hogy e nélkül a szó nélkül nem mondat a mondat, "mintha minden pontatlanul lenne megfogalmazva, ha nincs ott a neved", ha mégsem sikerült, óriási hiányérzete volt, így lassan szavakat kezdett el helyettesíteni a lány nevével, először csak a kötőszavakat, majd az igekötőket, hogy minden cselekvés az ő irányába történjen, majd lassan az igéket, mert minden mozdulatban igazából ő történik meg, majd a főneveket, majd mások neveit is, mert minden arcban az ő arcát és minden ismerősében az ő jelenlétét kereste, lassan az összes ismert szavára rátelepedett ez az egy név, minden más szót elfelejtett, egyetlen szóból álló nyelvet beszélt, amit már senki nem értett, de

Hallod a csendet? A csendet, mi kívül hagy minden hangszilánkot, órára von bűvös csend-palástot, s azt sem hallani, hogy a mutató útját ketyegi lejáró rugó. Hallod? Hallod-e a csended? Mit belső nyugalmad teremtett, s kizár minden nyugtalan hangot, mi eddig felajzott, megriasztott, s belül énekel, dalol a nyugalom, mi hol alt, hol szoprán, hol bariton. Fölös izgalom nem feszenget. Hallod már? Hallod a csendet? * Fetykó Judit (1956-)

Miként lehetséges, hogy ered, ami mindig volt Érzéki látszás. Átadjuk a szövegnek magunk. S legyen a papíron print. Ige. A világok termelője. Rezgés és zúgás. Reggelbe csomagolt mondatok. Szó-zsemlemorzsa. Anyag a nyelv. Élővé tett dikció és fikció. Pocakos manzárd. Lefogyott szekrények. Megannyi könyv a befőttek között. Néhány kép a falakon, Salvador Dali, Szétfolyó idő. Chagall. Piros-kék kecskék. Picasso szellemei. Kerubok, szeráfok. Paul Klee hangyái a varrógépen. A befejezett mű. Illúzió és harmat. Ágak. Kéz. Gyanta és méz. Szőlőszemek a gitárdoboz alján. S elkiáltja magát a hárfa. Zengj, Isten Szép álma. A felszínről kitörölte Az emberiség, de a mélyből újraírják A spórák az angyalnyelvet. Jézus bűnösöket legeltet. Kántor Zsolt (1958-2023)

Hallgatni kéne, mint egy csepp eső, cseresznyemag vagy egy madártojás. Hallgatni kéne felfelé, legalább egyszer meghallani egy elhagyott fészek, egy fa, egy hegy hangját, csak legalább egyszer a napba nézni igazán. És hallgatni, zuhanni befelé, át a szem vakfoltján, a sejtek és atomok közti távolság világűrjébe. Egy femtométer vagy millió fényév? Itt is, ott is csak ugyanaz a leírhatatlan igen hallgat. Minden, mit hozzátennék, giccses és didaktikus. Inkább ne legyen egyetlen szavam semmire sem: A csönd, ha csönd, konduljon hangtalan de üsse át a földet harangnyelve. Ughy Szabina (1985-)

Ami fontos volt, elmaradt; az mérvadó, mi átléphető. Békességben próbálok élni köztetek: nem tanulom meg nyelvetek. Kulcsaim egyetlen ajtót sem nyitnak; s időt lopok a bizalomnak, hogy elveszejtse önmagát. Megragasztom, ha eltörik: napra nap a végtelen – de alázat én nem leszek, csak kitartás és akarat, mindenáron: dörgedelem. 2020

egy farönkön ültünk a kivénhedt barokk kastély mögött türelmes égerfák alatt a te városodban ebben az álmos szürke kisvárosban ahol mindenki ismer mindenkit s szemet szúr egyből az idegen régen találkoztunk már bőrünknek volt mit mesélni soha olyan jóízű cigaretták mint azok ott veled soha úgy mell mint pulóvered alá bújt tenyeremnek a tiéd nem hízelgett még kívántalak nagyon te is kívántál őrültek voltunk mindent egy lapra tettünk föl megláthattak volna talán meg is láttak beljebb mentünk a ritkás erdőbe de nem volt szerencsénk itt csalán ott vadszeder amott nyiladék ahová messziről belátni a folyóparti töltésen kamaszok horgásztak elszaladt az idő nem találtunk helyet azóta sem se idő se hely Fecske Csaba (1948-)

mit szerettem benned visszhangot látod nem versz bennem többé nincsen több soha és nincs több örökké csak a gödör – a lenyomat mit tested a matracon hagyott több éve már ennek szörnyű tudod hogy így válsz bomló köddé s nevetséges: számít hogy számítottál s elfelejtem hogy tudtam ami voltál Mrena Julianna (1979-)

Én vagyok a falu, a kert, a fű, ahogy földig hajol, amikor elindulok. Te lettél az otthagyott párna, az ágy másik felén a domború, a fogkefe, a piros mellett a kék, a másik száraz magánya. Ő lesz a kéz, amely az enyémbe nő és nem enged, zárja, nyitja, titok, a szerelem aranyszínű ördöglakat. Mi vagyunk, kik megfogantak, fehér habok, sűrű fények, felhők mögött a nap, semmiből előbukó ige. Ti vagytok az eső, az este, a meglazult molinó, ahogy rongyosra csapkodja a szél a házfalon: "Együtt. Veled" Ők az ima, öntisztuló szavak, hitünk teste gyapjútakaró, alatta személyes névmások, kisbetűs tulajdonnevek, Isten nevei. Ughy Szabina (1985-)

És eljönnek érted az estéli lázak, bőrödön jégcsap-tűk zenélnek, Chagall muzsikja az erkélyen muzsikálgat, mindnek, mi lábnyoma marad az estben: ének, csak ének. Ének a hómezõk felett, hol farkascsorda vágtat, s nyúlnyomnak, őnyomnak hamva sincs sehol, bekerítik a magányos vadkörtefákat, s szőrcsomójuk a kérgeken továbbdalol; farkas-szőr-húr a vadfák kérgén, erdőkaréjokig a szélben tovazeng, remegve béget, hallván, a bárány, a könyvbölcsőben, itt bent. S már hangok, színek pünkösdi rózsák foltjai künt a havon, ti hószaharában fuldokló bazsarózsáim, hallgatagon se féljetek, lám, a csorda, a vad, már messzire jár, vizeletét issza szemem sarkából a szomjú halál. Eljönnek érted az estéli lázak, vérrózsák áznak a havon. Chagall-zengette karácsonyi zenékkel ivódsz a fénybe fiatalon. Farkas Árpád (1944-2021)

uram, én túl sokszor fogadkoztam neked. ígértem magamat jónak és szelídnek. szavaim, hogy meghalld, mindig túl gorombák, szavaim helyett most inkább hozzád érek. te, ki mindig voltál, szűzi még a bőröd, ne büntess közönnyel, melleden az arcom − mért női test-álarc a valódi őröd? −, doboz a szeretet, sérülékeny karton. nagy vagy, kösz, hogy kisded még a gerincsérvem, nem baj, hogyha zsibbad, bizsereg a lábam. rosszfa vagyok tűzön, hogyha megdicsérlek, lobbanj fel, ha kérlek, szerelmes imákban. Kürti László (1976-)

Álmodtad már át magad úgy a másik oldalra, hogy azt hitted, sosem térsz vissza? Mélytengeri merülésből könnyebb az emelkedés. Süllyedő ígéret vagyok. Sürget a légszomj, sötét víz alján kotorászok. Ha felébredek, kiderül, mit markoltam olyan erősen. Ughy Szabina (1985-)

A sziget fái egyfolytában azt a mondatot zúgják, le kéne szoknom a lelkifurdalásról. Azért, mert nem érzek semmit. Mint a szél, vagy egy hajszál, úgy lenni, bizonyos dolgokra eleve képtelen. Ha férfi lennék, szakítanék velem, de így csak cipelem magam, szatyorban könyvek, alma, oda, ahol a fontos dolgok történnek, egy másik erdőbe. Ughy Szabina (1985-)

mert álmaimban megjelent emberi formában a csend (J. A.) Fehéren, mint a hántott fagyökér, s mint kinek szemébõl a szelíd őzek fuldokló vergődése vissza-visszanéz, s torkán a keselyűk még elidőznek, szelíden, mint aki ideg szálain inget, lábost ringat, békákat hizlal tüdején, s szárítgatná még álmainkat, vagyok én is csak elkevert fia az algás, messzi csöndnek, ki így-úgy tartja még magát, de tudja: – végül értejönnek. Farkas Árpád (1944-2021)

Nem tudom én, miért játszom: pállott őszi szilvafákon álmot gyújtok, füstje selyme ringasson a végtelenbe, bontson szivárvánnyá téged –: lássalak is, ha már nézlek. S ha még féltesz, meg ne lássál: krumplikövön-kopogásnál kongóbb a magány már bennem, vasmennyboltos csönd felettem. Vasmenyboltos csönd felettem, kongóbb a magány már bennem krumplikövön-kopogásnál: ha még féltesz, meg ne lássál. Szerelmedből kitakarlak, látni én már így akarlak: szivárvánnyá nyílva bennem, csontig ható szerelemben... ...S csak a szél sír kint a fákon, nem tudom én, nem tudom én, tehetetlen, miért játszom Farkas Árpád (1944-2021)

Kócos az üstöke, söpri a porhavat, fürge fehér banya, ott szalad, ott szalad. Néma az éjszaka, hőköl ijedten, arcát rejti a hold, beleretten, szél sikogat, menekül eszelős-vadul, vágtat az erdei sűrübe, meglapul, szegzi fenyőfa-pikáit a lanka, félve huhukkol az éjszaka baglya. Nézd a banyát! Hadonászva pörög-forog, tölgy tetején hunyorognak a csillagok. Fülbevalója kígyó, viharozva száll vad szél szárnyán a boszorka, táncát zengve kiséri a rengeteg, fent feketén dideregnek a fellegek. Rab Zsuzsa fordítása Szergej Alekszandrovics Jeszenyin (1895-1925)

Idegen, ki itt csak átutazol! Nem tudhatod, micsoda vággyal nézlek, Te lehetsz az a férfi vagy nő, akit kerestem (mintha álomban jelennél meg), Valahol már biztos leéltem veled egy örömteli életet, Ahogy szeretetteljesen, éretten és szemérmesen elmegyünk egymás mellett, mindenre emlékszem: Egykor kisfiú vagy kislány voltál, és felnőttél velem, Együtt ettünk, együtt háltunk, a tested nem csak a tied volt, a testem nem csak az enyém, Elhaladunk egymás mellett: szemed, arcod és húsod látványával gyönyörködtetsz, és szakállam, mellkasom, és kézfejem látványát viszed cserébe, Nem szabad téged megszólítani, de majd gondolok rád, ha egyedül üldögélek vagy egyedül riadok fel éjjel, Várnom kell, mert tudom, hogy még találkozunk, Mindent megteszek, hogy ne veszítselek el. Gerevich András fordítása Walt Whitman (1819-1892)

Kék szitakötő férceli a zöngéstől felfeslett nyarat. Szoknyád színét vette fel mára, és ringásodat. Cseh Károly (1952-2013)

Időről időre változtatni kell valamin Az életedben. Például felébredni Reggel és kimenni a hűvös erkélyre, Marlborót szívni és gondolkodni. Gondolkodni erről a sűrű ködről, a kora reggeli Buszokról, az újabb repedésről A kapcsolatunkban. Egyszerűen az őszi reggeleken Jelentősen csökken a láthatóság, erről van szó Nagyobb távlatokban, úgyhogy kevesebb Dologra van lehetőségünk rálátni, mint valójában, Ha van valójában, mondod magadnak. Csak a reggeli gondolkodás nem megy, főleg, Hogy a verseim az utóbbi időben nagyon „stabilak”: Nem erőltetett a hangjuk és nincsenek bennük felesleges rímek, sűrűek, Mint ez a köd, és tartósak, mint ez az eső. Végülis gondolkodni – amíg ég a cigi, amíg Fő a kávé, amíg alszol – olyan, mint valamilyen Tiltott dolgot csinálni, mint valamilyen Ősi rítust vagy Érthetetlen szertartást végezni. Az éjszakai szex és az izzadtságszag után Rendkívül nehéz ezen az erkélyen gondolkodni. Ilyen pillanatokban lehetek biztos A gondolatok anyagszerűségében, cinkrúdként Álln