Fecske Csaba: Üzenet

Kavics és fű a talpam alatt,
agyamon, mint meleg kövön a gyík,
sütkérezik az elpilledt öröm.
Nézem e megbékélt világot,
a kökénybokron fönnakadt szellő
szelíd igyekezetét, az árnyékot vető
meredek sziklacsúcsot. Mint darabokra
tépett selyemkendő foszlányai,
libbennek tova a lepkék, integetnek nekem
egy láthatatlan kéz szándéka szerint.
Magam vagyok, egyedül ünnepelek,
egyedül cipelem ezt a gyönyörű terhet.
Messze, a völgyből harangszót hallani:
valami ősi mélabútól vemhes üzenetet.
Íme, gondolom, nem bújhatok el,
hát mégsem csupán gyönge ökörnyál
erejével kötődöm hozzátok,
számon kérhető tőlem bármikor ez a nap is:
a fényben delelő hegyi rétek, vízvájta
szurdokok, sziklagyepek, rejtelmes
mélységből előbuzogó vizek.

Fecske Csaba (1948-)