Lélekszirteken

Egy golyóálló üveg mögött őrzöm a szeretetem. Örülnék, ha sötétített üveg lenne, ha nem látnád, mi van belül, ha az összes fegyvereddel próbálnád átlőni, mint eleinte, mikor még nem tudtad, van-e ott valami. Ez az üveg a kocsinké, amit, ha nem is létezik, ma el kell hinnünk, hogy igen. A kocsinkkal mindig ketten száguldunk, a rossz érzések nem férnek be a csomagtartóba, a fájdalmaknak nincs helye az üléseken. Az ablaktörlő elszórja a maradék fényt az üvegen. A napból is csak annyi maradt, amit a szélvédő felfogott. Először mindig te szállsz be a kocsinkba. Én jól magunkra zárom az ajtót, de előtte ellenőrzöm, nem-e maradtak kint a kedvenc szavaink. Ma este áthaladjuk a sebességkorlátot, oda visz utunk, ahova behajtani tilos, nekünk egy tábla nem mondhatja meg, hogy meg kell állni. Ma este elgázoljuk az óvatlan gyalogosokat, felborítjuk a kukákat, mindent tönkre teszünk, amit eddig annyira védtünk. Ma este minden más, az autóillatosító te leszel, a féket csak akkor nyomjuk meg, ha nem b

Kavicsok, göröngyök között mocorgó, futó szívverések, álmélkodik a tátika az ág hegyén fent boglyas fészek. A bölcs diófa hintát lenget s belezendül a dereka. Mindig ebben a kertben álltunk: árva tulipán s fügefa Győrffy Réka (1978-)

Valamit tenni kellene, valami mindig visszatart. Fájni a másikban, hogy tudd, hogyan érez, de nincs bátorságod komolyan venni, valami mindig visszatart. Megszabadulni sok élet-kacattól, szeretni, ölelni, hűséggel várni, valami mindig visszatart. Lelket sikálni, hogy tükörbe nézhess, hogy kulcs lehess az isteni széphez, valami mindig visszatart. Megfizetni minden tartozást és elengedni a másokét, valami mindig visszatart, valami mindig visszatart. Aknay Tibor (1944-)

Ma elveszett egy mosoly...a kis ránc máskor táncba kezdett arcomon, most riadtan ül, rám kövül, a tükörből ki visszanéz, érti már... s az eső csak hidegen szitál. Ruder Jana (1958-)

Ma: kell történnie valaminek, amire nem számítot- tam, amire legvérmesebb álmaimban sem mertem gondolni, ami legféltettebb titkaimhoz fog hasonlí- tani, megváltoztatja életemet, kimozdít rezignált- ságomból, egy szempillantás alatt elsöpri a deka- denciát, a depressziót, megszabadít az életuntságtól, a lelki nyomortól, elűzi halálfélelmem, emelkedetté tesz, kiegyensúlyozottá, derűssé, sugárzóvá, ez a történés ad lehetőséget minden eddig rejtve maradt képességem, adottságom optimális kibontakoztatá- sára, kiteljesedésére, ezáltal olyan helyekre jutok el, ahová még a képzeletem sem merészkedett el, olyan sikereket érek el, amilyenekre még csak nem is áhí- toztam, olyan személyiségek barátságát fogom el- nyerni, akiket eddig nem is ismertem, olyan örö- möket, csodákat fogok átélni, amelyekről eddig fo- galmam sem volt, s ezért, hogy ez bekövetkezzen, nem kell tennem semmit, sőt arra se kell vigyázzak, hogy ne tegyek ellene vagy érte, tulajdonképpen azt csinálok tehát, amit akarok, bármit

ezt már egyszer el akartam mondani, egyszer amikor ugyanígy tél volt, és szakasztott ilyen szívbekuporodás, épp fogaim között lebegett a vallomás, és szememben tisztán visszatükröződtél, kezem pedig gyökeret vert a tenyeredbe, amikor felforrt a víz, azok a türelmetlen buborékok, ha a fazék alján 2 percet csücsültek volna még, de nem, tea ex machina, mert sorsunkba az istenek már alig szólnak bele, elektromos masinák mondják meg, mit mikor, és nekem a rítus szerint kellett cselekednem, mert ha lobog a víz, hiába lobog a szerelem, nincs mit tenni, a csészébe növényt kell ejteni, és letakarni a mozgolódó érzelmeket, hogy az ízek intenzívebbé váljanak bennünk. szóval amit egyszer már el akartam mondani, akkor amikor az a tél volt, és az a szívbekuporodás, most újra megpróbálom. teavizet ez alkalommal nem tettem fel forrani. Finy Petra (1978-)

Mi virágzik benned az omlások felé? hány bezúzott ablak vált már a lelkeddé? S most melyik télbe futnál? hányadik vacogásba? papírba öltözötten magadra nem találva Adonyi Nagy Mária (1951-2015)

szeretném tudni, hogyan kell szabályosan fújni lufit rágóból, és a láblóbálás pontos mikéntje is érdekel, izgat a bandzsítás tudománya is, és a szürcsölés fortélyait sem ismerem, ezenkívül jó lenne tudományos precizitással visítozni, avarban hemperegni, úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva, vagy papírzacskót durrantani felsőfokon. Finy Petra (1978-)

S a nyárfa hava, Hullt, hullt:  Tél a nyárban, S a múlt Már csak emlék, Kósza vágy: Mindaz, ami szép S a megvetett ágy. Ami sose volt az enyém, De ettől lett igaz tán, Újra éltem én Az Úrnak asztalán, S szembe Te ültél Örökre talán Szűk Balázs (1977-)

Te meg én át- s átváltozunk sugárba mártott, őzpettyes nyáron reszkető virág szirmain. járjuk hajnali szöcsketáncunk. Győrffy Réka (1978-)

Simon Péter: Kiteljesedés csak a semmi lehet ilyen hiánytalan: emlékek takarásában a múlt magányodból én lassan kimaradok – végtelen hosszúságú játék ez mely az álmokat hangtalan szavakká formázza miközben messze révedő tekintettel magadnak rólam mesélsz - - - Oláh András (1959-)

a naptárban számok és napok társaságában nevek sorakoznak némelyik arcot idéz mozdulatot emléket csók ízét ölelés intenzitását téged hoz fel egyik a feledésből még élénkek az emlékek szemed sugara meggyújtja a fényt a hajnali ég sarkán hajad hullámzik mint kristályos hegyi patak érintésed forró szellő felgyorsítja vérkeringésem lélegzésem mozdulataim szüzek álmaiban történnek így az események a fényrészecske gravitációs gyorsulással száguld bolygónk felé a Föld vonzotta ki a Napból hol rezgő mozgást végzett mi is száguldunk ugyanolyan sebességgel a fekete lyuk felé a szépség feloldódik a sötétségben csak az összerakott emlékben pislákol egy sercegő gyertyacsonk Balázs F. Attila (1954-)

találtam rád egy definíciót: a kés hangja, ha selymet vág, fűrészpor a talpad alatt, legördülő márványgolyó a gerincemen, egy maréknyi üvegszilánk gyertyafénynél, rézkilincs a bársonyfüggönyön, ajkaimra pattanó tollpihe, fekete sakktábla sok-sok lóval, kivirágzott szék a szoba közepén Finy Petra (1978-)

emlékszem a beszédhibás délutánokra amikor csak szavakat kerestem amik hozzád majd elvezetnek az állítmányok nélküli délutánokra az elspórolt határozóragokra melyek közt tárgyad lehettem kicsinykét emlékszem a bujkáló időre a játékra ahogy mosolyogtál ezen a kétértelmű állapoton mert állapot volt csak még ha az idő átértékelte is de már semmi sem az ami volt mi sem vagyunk azok a játék komolyra fordult: magunk lettünk a fájdalom és a feloldozás s már csak a szemrésünkbe szűkült teret cipeljük magunkkal örök kárhozatban Oláh András (1959-)

(1) Állsz a bizonytalan körülmények egyre hosszabbra nyúló árnyékában, visszavonhatatlanul sötétedik, és a betonszürke ég, vagy amit annak neveznek, idézőjelbe teszi a nyár minden addigi gesztusát. A töltésen elindulsz, de mintha a lépteid zaja rég megtett lépések visszhangja volna, fölveszed, zsebre vágod a kavicsok csikorgását, ezek már a belengetett távozás kellékei. (2) Ha figyelsz, valami elmondhatatlanul hangos közepén fekszel, kivártad megint a csend forráspontját, de most rázendítenek, mindnyájan egyszerre, téged ünnepelnek a kabócák, bármit is mondasz. Závada Péter (1982-)

Színfoltok. Árnyak csöndje. Régi nyár örökzöldje vibrál a képen. Minthogyha régen valahogy lángolóbb lett volna nap és ragyogás. Csak pár ecsetvonás: mint léggömb árnya lebben egy sápadt képkeretben az élet.

vége lett. eleredt az eső, s azt a súlyos tömeget lerázhatta magáról, s mint egy nyilakkal teletűzdelt őz kelt fel a sárból, hogy hazáig baktatva már semmit se lásson maga körül csak azt a pillanatot, azt, amikor a lelke kikúszott belőle, s a vaksötét zsinórpadlásról nézte, hogy a testnek nevezett agyagedényt a sok száz isteni szem összetörte. Cseke Tamás (1999-)

rozsdaszín utcán jár az ősz még nyarat mímel ám fázik a lába rücskös pecsétes utcakő hűvös széllel nyargal utána bezárja mind az ablakot kacérkodik az éjjel reszketeg erdők csontjára suttogásokat fércel Hajnal Éva (1960-)

minden feléd irányuló mozdulatom még valahol útközben elhal az izmokban. a szavaim. mint kortyoláskor a véletlenül számba csúszott jégkockák – nem tudom őket lenyelni. egy padon ülünk. a piros szövetkabát van rajtad, kezedben egy száraz kifli. galambokat jöttünk etetni. gyerekkorod óta félsz tőlük, és mert jobb nem jutott eszembe, azt mondtam, szép metafora lesz. hogy együtt majd megetetjük a félelmeidet. a hiányérzet. mint a minap, amikor egy dalt kerestem. tudod, amelyik a megfelelő pillanatban pont azt mondja el, amit érzek. de nem volt ilyen, még nem írták meg. abban a dalban nem lennének galambok. abban a dalban kövérek lennének a félelmek. Celler Kiss Tamás (1995-)

meghagytam őt magamnak legyen valakim szükség esetén aki megállít a szakadék peremén aki sokadszor is visszafogadja és magához öleli tékozló fiát legyen neki is valakije akiért tehet valami jót hogy ne egyedül szomorkodjon lakatlan csillagai között Fecske Csaba (1948-)

úgy fogy el az út a lábad alatt hogy észre sem veszed kinyílnak-e a szárnyaid Balázs F. Attila (1954-)

egy másik nap fénye majd eligazít e sokágú zajlásban önzetlenül magához emel és megajándékoz kegyelmével megélni s hittel e pillanatot a nyugalom szülte derűt hogy lesz erő a fölemelkedésre győzi a szív s az értelem együtt ezt az új próbát itt az érkező alkonyat peremén Gál Sándor (1937-2021)

reggel óta esik, tengernyi fájdalom hull alá, lecsorog az ereszen, átmossa a szíveket, kiteregetett érzések áznak a kifeszített időn, víztócsák tükrén szétpattanó buborékok táncolnak, figyelem, mennyire nincs összhangban ez a vidámság a szürkére fakult valósággal, nincs bennem sem lázadás sem ellenállás, magamhoz ölelem a hiányod, jó egy kicsit fájni most, elringatni szívemben a féltést, ahogy lassan lehunyja szemem ez az elfáradt este.

Emlékszel hogy abban az időben valami dallamot dúdoltál szüntelen? Én meg egy szövegtöredéket skandáltam amelynek valahol elkallódott a dallama. Aztán valahogy úgy alakult hogy valaki ismert egy szöveget ami illett a te dallamodhoz. S én is találtam valami kottalapot ahhoz a régi szövegtöredékhez. De akkor az már egy másik dallam volt és egy másik szöveg. Két teljesen más dal barátném. Simonyi Imre (1920-1994)

A ház, a kert, az út a lomb, a kő, a víz, a fa, a domb, a föld, a hang, a csend, az ég, az éj, a nap, a gond, a rét, az egy, a sok, a lesz, a volt, az áll, a megy, az él, a holt, a láng, a tűz, a hűs, a jég, az új, az ó, a múlt, a rég, a vad, az ős, a fél, a mersz, a száj, a szem, a szó a vers. Aknay Tibor (1944-)

az elfelejtettek közt megtalálsz ott, a kimondhatatlan mögött a miértekből szőtt hálót a gyász ostobák szemébe könny szökött Sipos Gábor Gergő (1976-)

A harmatból felkapaszkodva - a zsíros őszi falevelekről bukik alá a reggel. És a körút ma olyan egyenes, most se fogok összefutni magammal. A villamost nézem s vele én is a mondhatatlanság sínein zúgok: korai garázsmenet. Így kaparom ki az utolsó fogható dolgot, miután felkelt a nap és rendbe tagozódott a világ. Hogy épületeimben és utcáimban lehessek teljes, ne csak a megidézés templomaiban. De aztán elzúg a villamos. Nyomában valami törött zene félütemei visszhangzanak. Szilánkos reggel-darabok hevernek előttem, a járdára festett alakon, akin taposok. Fölöttem felsejlik egy angyali tánc, már nem is egy másik határ kontúrja az ég. Egy bukóra nyitott tetőablakban felviszel, szemedben odafent járok. A madarak a szántóra ostromló seregként repülnek, félek, hogy magukkal visznek, de te megmenthetsz, ha lehozol az égből és becsukod a tetőablakod. (Hévíz, 2017) Bocsik Balázs (1997-)

az ember kerítéseket bont s falakat kivágja a fákat és keze nyomán új alakot nyer a kertvég de a szétfűrészelt fákat visszahordja az emlékezet mert mindenhová múltját viszi tovább – levethetetlen szűk kabátként viseled te is pedig már alig emlékszel milyen is lehetett őszi avarkupacban hemperegni csak harapni karmolni tudsz de tekinteted alkalmazkodik a hiányhoz s ha a szél néha felborzolja a múltat hagyod partot érni azt a régi mesét Oláh András (1959-)

A part csipkés bájait szemérmetlenül tárja a végtelen elé, az ámuló ég ujjai félénken tapogatják végig öblét. A kék-erő vad izgalommal harap a sziklákba. Felhő szegélyén áttörő mennyei fény mutatja merre menjünk. Szárnyak zúgása, madárhangok kísérik a sok cikázó csodát. Előttem jársz, apró virágok hajlanak alázatosan lábaid elé, piros szirmaik vérzik az utat. Imádságaink magasan szállnak, a szél tenyere ringatja álomba igéinket. Istenünk megismersz-e még minket, csillag-pilláiddal figyelsz-e még ránk? Kócos tavaszod illatát követem. Hajadból kipattanó szikrák emlékeimből gyújtanak tüzet. A nyár sugarai varrják blúzodat. Szoknyád redői ártatlanul követik lépteidet, daloló rejtekéből incselkedőn villan ki fehér térded. A sziklák meztelen ágyéka megadón tűri a habok kitartó szenvedélyét. Cseppek porzanak felénk. Az arcodon kergetőző, karcsú íveket nézem. Sós szelekbe sóhajtom neved. A fehér száz árnyalata kísér, hevít, egyetlen nyelvé olvad, igaz jelet küld, bízni, szeretni tanít minket.

Időtlenül beléd gabalyodtam. Őrjöngve eggyé szelídültünk, mint halk, gesztenyebarna folyosón sétáltam, úsztam szemed bogarában. Olvastam gondolataidban, láttam félelmeidet. Egyedül voltam veled, társas magány zárta rám a messzeséget. Szabadulni akartál. Leráztál, mint illetéktelen vízcseppet, de fényed felszárított, s páraként orrszőrcsillámaidon kapaszkodva jutottam el lényed rejtekébe. Akaratod ellenére. Sipos Gábor Gergő (1976-)

Evokáció – Mészáros László: Utolsó érintés Vállamra ömlik a langyos végtelen.” Még átjár a lüktető, könnyed reszketés, de éled az öntudat, s a kábult szenvedély a lehulló hajnallal mögöttem marad. Még itt vagy e törékeny, szép ébredésben, mint halk, finom rezgés, éteri zene, légies árnyékként tűnsz fel a fényben, táncolni volna még érdemes veled. Kár, hogy e tünde hajnal-születéssel halkul a dallam, és elnyel a fény, foszlik a vágy, de az illatod őrzöm, „mintha azzal is több volnék nélküled.” Gősi Vali (1954-)

Szeretek megtisztulni Benned. Szeretem, ahogy friss zuhanyként árad a gondviselés, hogy újult erővel tépkedhetem magamról a megszáradt vigasztalhatatlanság álarcait. Megszokott mozdulatokkal, mint fürdéskor. …úgy bújok ki, az érthetetlen, elviselhetetlen állandóságok mocskos zajából. Kegyetlenül csíp a jó illatú, új reményt adó önfeláldozó szándék. A kitárulkozó bizonytalanságba fúrnám fejem ázottan, mint száraz törülközők közé, rám mosolyogva felszárítani könny verte próbálkozásaim. Sipos Gábor Gergő (1976-)

az életed a te életed, ne taknyosítsd el a behódolásig. légy résen. van más út. fény is van valahol. kicsi fény, meglehet, de felhorzsolja a sötétséget. légy résen. istenadta lehetőségeid vannak. ismerd őket. élj velük. a halált nem győzheted le, de legyőzheted az életben néha. és minél gyakrabban sikerül, annál több lesz a fény. az életed a te életed. ismerd meg, míg éled. egy csoda vagy, és az istenek sóvárogják a gyönyört benned. K. Kabai Lóránt fordítása Charles Bukowski (1920-1994)

mint kérdés nélküli válaszok hirtelen meg se fordulsz ahogy a tegnap este ráncai sodorják a ruhád jövő hetét bennem megrepedt a tér benned az előtte lévő pillanat néz helyetted hátra Kiss András (1994-)

Elmentél, de teli a lakás veled. Vitted volna magaddal nemcsak ruhád, fogkeféd, de a lakberendezést, az asztalt, amelyen ettél, az ágyat, amelyen aludtál, a kádat, amelyben fürödtél, no meg mindenekelőtt az ablakot, amelyen ha bejön a fény, megtelik veled a lakás. Sántha Attila (1968-)

Kiölted belőlem a káprázatot. Olyan józanság költözött belém, hogy ropognak a csontjaim. Szabadságom: ezek a gyökerek, ez a hozzádbilincselt virágzás. Még izzanak a nyár sebhelyei, de bennem a csodálkozás kifulladt; józanabb rögök közé kívánkozom, öregebb fák alá. Ott azután a fullasztó szerelemben, ott azután a gyaluk csikorgásában, mikor az utolsó szilánkok lehasadnak, ott azután beszélhetek: Belevésődtem ebbe a földbe, nincs olyan száj, mely innen kitéphet: melled domborodik a kőben. Nincs olyan száj: átömölnek rajtam az évszakok s az ég felé robbanó csupasz tájban te vagy, te lobogsz, lángolsz; tested nedvei: megdördülnek az esők. Ott azután kinyílik a meztelen kő, kilépek belőle; kitárul a por, kilépek belőle: hazáig taszít egyetlen futó mosolyod. Te vagy: kipattansz a milliós szívverésből. A termékenység szavai botladoznak a számban. Orbán Ottó (1936-2002)

illattá vált a múló időben csenddé alkonyult emlék sárguló fény villan a táj gyűrött homlokán a Nap mosolya bágyadtan oson át a párás szürke égre nyúló fák óaranyán szégyenlős könnycseppek harmata száll kósza ökörnyál után ősz csendje jár halott a nyár Gősi Vali (1954-)

Amíg nem volt vizes ing válladra hűlve nem fújt át szél rozzant platón házat sem építettél föld lelkét nem hallottad vetésben aratásban nem bandukoltál csillagos ég alatt elcsigázva porosan piszkosan megvénült szerszámmal s amíg a dalból nem tudod kihallani a gyurgyalag hangját harangszóból az időt ízlelni sem tudod milyen a világ Fazekas József (1946-)

mint az egymás felé nyújtózó fák, úgy próbáltalak elérni. hová tűntél? szavaim levelek – ősszel lehullnak, lila kalapom alá bújtattalak, hozzád beszéltem, útközben a város felé. néha elhagytalak, de sosem végleg. elkorhad bőröm, belülről pusztítasz. olyan törések ezek, amiket azért okozol, hogy fájjon, de nem tudod, hogy tavasszal mindig kivirágzom. Tóth Dominika (1997-)

Még alszom, de közben sorakoznak a tények. Fehérlik az ablak, szürkül a sötétség, a szoba kikászálódik a homályos térből, ingatag, sápadt sávok keresnek támaszt benne. Sorban, sietség nélkül, mert szertartás ez, földerengenek a mennyezet és a falak síkjai, elválnak a formák, egyik a másiktól, bal oldal a jobbtól. Virradnak a tárgyak közötti távolságok, csicseregnek az első csillogások egy poháron, egy kilincsen. Már nem csupán tűnik, hanem egészen van amit tegnap félretoltak, ami a padlóra esett, ami a keretbe fér. Csak a részletek nem kerültek még a látómezőbe. De vigyázat, vigyázat, vigyázat, sok jel mutatja, hogy visszatérnek a színek és a legkisebb dolog is visszanyeri saját árnyékát árnyalatával együtt. Túl ritkán csodálkozom ezen, bár kellene. Rendszerint az elkésett tanú szerepében ébredek, mikor a csoda már végbement, a nap beiktatódott és mesteri módon reggeliséggé vált a hajnaliság. Csordás Gábor fordítása Wisława Szymborska (1923-2012)

A szeme behunyva, úgy néz rám: szavakhoz, látom, semmi kedve. Árnyékunk a kilincsre kúszik, el van a nyár szeptemberesedve. Az égalja hámozott narancs. A fájdalomban mindenki gyerek. Bronzporral bevont estiség az, mi csendünk közt őgyeleg. Nyílnak és csukódnak a dolgok, de ő nem éri be ennyivel. A démonait viszi-hozza, és egy álomhoz kétszer alszik el. Árnysuhogás csak a búcsú. Mint egy lassú kéz, ha legyint. Nem hív és irányt sem mutat éteri minta szerint. A kert végében ajtó tárul, puhán lép az utolsó kőre, járjon még kevesebb zajjal, ahogy az idő kihull belőle. Turczi István (1957-)

az ágy olyan, mint egy magánhangzók nélküli recsegés. a ruhám berekedt, nincs hangja, nem tud szólni, hogy ne vetkőztess, mert egyedül megfázom. a kávé is csak egy mondat, amit nem tudok befejezni. ezeket a reggeleket kétszer kulcsra zárom, mert attól félek, hogy ősz helyett megint csak reggel lesz. Győrfi Kata (1992-)

Háromszor szerettem beléd Tarka május zöld ölelése volt az első. Hirtelen jött, mint meleg, futó zápor, s el is múlt, mint boldog ünnepek. Novemberi ősz volt másodikként. Együtt fáztunk forró izgalomban. Sötétbe zárt fáradt magányunkat csendes eső simogatta csókká. Nyugdíjas voltál és ráncos. Gyógyszerszagú bőröd illatába bújva akkor jött a lassú harmadik. S hiába mondtad, nincs semmi örök, nem hittem, csak sírtam hajnalig. Sipos Gábor Gergő (1976-)

Fáradságosat, nagyot és boldogtalant alkotott az ember. S szemlét tartani színtelen birtokain, melyek ferdén eldűlnek szenvedélye szelében, s megszólaltatni őket ujjai alatt mint betűit a vak, olykor felkel s szavakat mond melyeket nem ért s melyek mint a habok egymás vállán ülnek és alaktalanul lefelé csorognak. Azonban hallgatnak a megszólítottak. S e csönd egyre nyomasztóbb, s oly tömörré lett már, ahogy múlik fölötte az idő, hogy a körben ülő természet megütközik és fényt vált, s ti ott fenn, szelíden ődöngő csillagok! ti ragyogó és hatalmas lények, ti teljesek! ti is megrendültök és fénykoszorútok csörögve széthull mint az őszi lomb. A szavak pedig, a szavak, a rosszul táncolók, tovább mossák a partot s nőttön-nő a zavar és a képmutatás. Hogy pedig el ne merüljünk a gazban amely az elhallgatott válasz fölött sárgán kinő és gorombán dörögve már befutja a teret s hogy kibékítsük – szerényen mint az alacsonyak a feszengő mindenséget melynek dallama romlandóbb a virágnál: ideje lesz c

Nem kötöttél meg, eloldottál, rajtam, gyöngén, meg nem indultál, életem fölött nem ragyogtál, forrólázammal nem vacogtál, vihar morajlott, nyugodt voltál, veszedelemben mosolyogtál. Hangod nem ér el; messze vagy már. Partodhoz úsztam - úszni hagytál. Rab Zsuzsa fordítása Szilva Kaputikjan (1919-2006)

Arcomon ősz-esők, mágikus dobok, elomló furcsa bánat, a csend láncain zokog gyémánt-húrja e jajgatásnak, s zúg reggelig, feszülve fölöttem hídban. Lábamhoz hajol egy parti fűz, rí, dereka cikkan, kerülgeti a szél, és égig űz egy megriadt varjat az ágról. Az almafa elejti ruháját, arcán szemérme pírja lángol, s a hatalmas csend zugán át, hullámot föl sosem ver, kemény férfivá érik a november Csáky Anna (1938-2023)

Forró, édes hajadba sírnám minden kósza vágyamat. Beléd simulva, ölelve súgnám, ölelj, mint állandó áradat. Szorítom édes, lágy húsod, nevess, és csókolj, mert tudod holnap már nincsen semmi sem, csak ma van örökké, kedvesem…. Sipos Gábor Gergő (1976-)

először magamnak sem vallottalak be – csak megtörténtél szemhéjként csukódtál rám kabátom alatt dideregtél – azt hittem örökre rám bízod magad s hogy benned végre én is helyemen vagyok de megártottam neked bécsi kávét ittunk egy benzinkútnál mikor közölted szárazon hogy kilakoltattál magadból végleg… a szemetet nem viszem ki már napok óta csak kutatom vakon az elvarratlan szálakat levetett szokásainkat nemrég még együtt fésültük át a lakást egy-egy ott felejtett hallgatásért vagy csak a szökést gyakoroltuk és a bűnt… látszatainkat cipeltük: lehalkított szerelmünket mindennap tervezem hogy majd kimegyek eléd az állomásra de folyton felhős az ég maradok hát az idő innenső oldalán – füstszagú kocsmákban tömött kabátok közt keresek hiteles embert hogy egy kisfröccsért eladjam neki az életem Oláh András (1959-)

A szavak a legfájdalmasabbak, minden gyilkos szó tőre hegyes, fogd vissza zablámat, bosszú és gyűlölet tüze ne kergessen, a jó kezéből béke ágát kiüti az érdek, perzsel mohó vágyad, hiszed ami jön majd felhőkig emel, álmos, lusta sík, és csupa sejtelem, ami vonszol, inkább élj szegényen, és házad néma kolostor legyen, élj névtelenül, mint sokáig dúlva, tűnjön álom-bohóság, ne szóljon újra, míg tart a nap, s eget fest cicomája, az élet nem ünnepély, ha árva maradsz, mutasson éles arcélt tükröd, és szórja szét a szél szavaidat, áradjon, hit, erő, szaladjon a boldog zene, lég szelleme, s vezessen, rejtve ő. Oláh Tamás (1944-)

„legjobban nélküled tudok veled lenni ilyenkor majd kibuggyan nejlon bőrén a lelkem ennyi (…) mi sem igazabb mi sem igazabb ennél pedig téged nem elég félteni ezt még így sosem mondtam olyan jó most ezen is túl lenni a vallomásokon félholtan hagyni hogy unásig fulladásig bemagolj a sírás a sírás a nevetés van egy saját közös titkom rólad amit nem is gondolnál mert a feledés végtelenségig kicsúszik alólad legjobban nélküled vagyok veled mert ha itt vagy csak rád figyelek” Grecsó Krisztián (1976-)

ha lenne egy álmom, amiben megvalósulhatnál, akkor nyugodtan tudnék aludni. de minden olyan, mint ez: foszforeszkáló műcsillagok a fejem fölött, gyerekszobám tapétáján hólyagbolygók, ceruzák puhagrafittal, állandóan kitörő heggyel. megyek, háttal a gondolatnak, hogy mire eszembe jutnál, addigra elfelejtselek, és épp csak bámulom mereven egy fürdőkád túlfolyóját, amelynek tárcsáján, mintha egy fém mellbimbó, nagylábujjammal dörzsölöm. Horváth Eve (1984-)

Ülnék melletted én, a jámbor örök anyagból, tán titánból nemes fémek ötvözetéből legapróbb részecskéből: fényből… Múlandóságból, hervadásból illatok elkevert dalából zsongásból, zsibongó erekkel virágzó, rózsálló tüzekkel… Ülnék melletted én, a bátor szoborba öntve hallgatásból vagy szökőkutak csobogása módján szavakkal dudorászva… Csak itt ne kéne várnom estig és holnapig, s minden napestig magamba visszaszelídülve a múló múlással vegyülve míg átveri az üvegablak áttetsző anyagát a tegnap a lebukó, az alkony napja s számat nem kulcsolja lakatra. Finta Éva (1954-)

Ha lehetnél, mi nem lehetsz, kettőnk csendjében a nesz, arcom egy hideg vánkoson, hajnali kertben cinkenyom, vadludak szárnya-suhanás, emlékek foglya régi ház, méhek döngése, nyár idő, koldus, ételért reszkető, felhő húrokon hárfahang, vágyott, sohasem mert kaland, ködcsontú, szelíd őszi nap, lehetnél egyszer önmagad . Aknay Tibor (1944-)

Mint a csésze alján megmaradt kávé vagy a köztünk megrekedt bűntudat; egy pillantás hajszálere vert gyökeret bennünk. Az irány önmagában felesleges, a mozgó tárgy mindig célt talál. Nem vettük észre, hogy a magunkban lévő vészkijáratokat egymásba zártuk. Én hangosan nyeltem, te érezted helyettem is: a félelem tanul meg minket. Kiss András (1994-)

Hűvös arany szél lobog, leülnek a vándorok. Kamra mélyén egér rág, aranylik fenn a faág. Minden aranysárga itt, csapzott sárga zászlait eldobni még nem meri, hát lengeti a tengeri. Radnóti Miklós (1909-1944)

És gyúl az égben az esti fény száll, csak száll, kering benne ezernyi szép hópehely ragyogva csilingelnek, míg lassan jégtündérek lesznek – csak álmainkban térnek vissza, haza, az ég és a föld közé. Szente B. Levente (1972-)

Minden éjszaka az ablakomon Csipkefehér jégvirágok nyílnak: Sudár fák, mintha álom volna, Nem olvadnak el, virágba borulnak. Ott a sarokban egy csillagvirág Jeges fejét meghajtva mosolyog, Távolabb buja tavirózsák ringnak A víztükrön, mely szőttesként ragyog. Fölötte: széttárva szárnyát, mely mint a hó, Lebeg mozdulatlan, dermedt sirály - Lent, a messzeségben karcsú pálma szunnyad S fenyő - megbűvölte őket a Fagykirály. Reggelenként, ha felkelek vacogva, Soká nézek, soká kivirult ablakomra - De felkel a nap is, már a párkányra hágott, Átsüt az üvegen - szétolvasztja az álmot! S akkor naphosszat haragszom a napra. Képes Géza fordítása Gerd Kuzebaj (1898-1937)

Egy őrült járhatott itt éjjel, Dávid-csillag a juharfákon, És minden sárga, csupa sárga Nyár-hamva: dér ül a határon. Kökény kékül, mint halott arca, Jég-hályog ül a tószemen, A katángkórók hadrendbe álltak, A múlt, jövővel fenyeget. A Nap szemét is bekötötték, S köd-est kivégzőosztaga, Mindenkit elnyel: egyenlősdi! November-kristályéjszaka. Vári Attila (1946-)

  Érnek már kertemben a fára aggatott gyümölcsök, a lassú, puha, halk szavak. A szelíd szív dobbanásai, fellázítják bennem az öröm szabadcsapatait. A tűnődés széllován vágtatok feléd, utol kell érnem téged, újból s újból megfigyeljelek. Rád találjak a friss rügyek bomlásában, a suttogó levelek ölén, a képzelet piacterein, az idő vizén evező fényben, a remegő vágyban, a fűszálak nevetésében, a barbadosi örök nyárban. Méretkezzem meg újra benned, benned, és a soha nem múló érzés villámok szaggatta zivatarában, a szenvedély kereszttüzében, a kimondhatatlanban. Böszörményi Zoltán (1951-)

olyan hideg lett mikor megértettem nem szeretsz szavak sem kellettek hozzá csak a tér nőtt meg hirtelen közöttünk és a kéznyújtás a végén felért egy árulással e hideg tükörben szemedben megpillantottam magam egyedül voltam mint általában mint akit könnyen elárulnak és persze nevetséges is mint mindazok akiket el lehet árulni Szentmihályi Szabó Péter (1945-2014)

Ketten, egyedül, mint két ujjam, mint a mutató s a középső, mikor széttárom V alakban. Ketten, egyedül, mint az ujjam, mindenki nélkül, mindig együtt, egymást vezetve és követve, mint egy kétágú szólam. Ketten, ketten, akár az ujjam, olyan, olyan egyedül-együtt szeretve, játszva, ölelve Éjjel-nappal, reggel-este összefonódva, mindenütt együtt Pörlekedve és feleselve de mindig, mindig egy irányba s tán nem is tudva, nem is sejtve, az okát, célját meg sem értve, valami belső ihletésre, tán génjeink parancsszavára szállunk-szállunk egy ismeretlen egy sohsemvolt s mindiglesz tájra mint vadludak fel-felkiáltva, mert minden tájon, földön otthonunk van, röpítjük egymást láthatatlan, ketten, csillagfényes égen, ékes V alakban. Tóth Bálint (1929-2017)

A meghitt lámpafény, a kandallóparázs, könyökre dőlve szőtt édes álmodozás, a két egymást kereső szempár egymásba veszve, a párolgó tea s a becsukott könyvek estje, a boldogság, mikor az este véget ér, a nászi félhomály és a mézédes éj előtti élveteg bágyadtság és imádott várás, ó, csak ez az mit a halogatások idején meghatott lelkem nyomon követ, s szid minden hónapot, átkoz minden hetet... Kálnoky László fordítása Kandalló s esti fény, szűk s meghitt lámpakörben; felkönyökölni és álmodni, elbűvölten; egymásba mélyedő szemek szent mosolya; a könyv becsukva és gőzölög a tea; érezni, boldogan, hogy az est elköszön már; a zsongó kábulat: és várni, tudni: jön már a menyegzői árny s az édes-édes éj, - annyi halogatás után a szenvedély óh, hogy kergeti már lelkem e messzi vágyhoz: unja a heteket s minden napot megátkoz! Szabó Lőrinc fordítása Paul Verlaine (1844-1896)

vannak dolgok, amik feleslegesek, mint az út feléd, mint a színesnek képzelt szántóföldek, amin csak a szürkület játszik a fénnyel. a megkívánt emlékeket, mint téged, az idő csak tartósítja. ha percenként megfutamodom, te még azelőtt lezárod az utakat, hogy ezt eltervezhetném, mert az elmélyülésnek nincs ideje, csak úgy megtörténik. az az út feléd egyenes: névtelen állomások, üres csomagok, honvágy. követem szememmel a tájat, hogy minden bokor egyforma, a madarak mind egy irányba szállnak, csak én vagyok ma más, az árnyékom ma nem követ, egyedül csallak meg, hogy aztán veled maradhassak. vannak dolgok, amiket nélküled nem értenék, ilyen a kakaó száraz zsemlével. a türelmes megszokás, az elrejtett álmok, hogy nem kelünk fel délig. a kitartó összeadás és a páratlan felismerés, hogy bár egyek akartunk lenni, de te meg én, az már kettő. Élő Csenge (1992-)

A visszaszámlálás befejeződött. Ezt neked adom, mondtad tenyerembe csempészve kicsi öklöd. Ezt neked adom, mondtam lassan feléd nyújtva csukott kezem. Nyitott kezem üres, fekete napsütés, nyitott kezed üres. Te nyertél, mondtad. Te nyertél, mondtam én. Hamu nélkül elégek mosolyodban. Ugyanez történhet most veled is. Űrrandevúnkat nem közvetítették. Petri György (1943-2000)

Mintha egy kinyúlott pulóver lenne a kapcsolatunk. Azt hiszem norvégmintás, de ez csak annyiból érdekes, hogy amikor bontani kezdem a hozzád fűződő érzelmeimet, a többféle színt gombolyagokra választom el. Most bontok és tekerek. Bevallom, magam is unom. Igaz, fejtegetni a szálakat könnyebb, mint az egyszer már volt pulóvert újrakötni szépre a bontott fonalból. De egyelőre nem gondolkodom – a monoton munka közben – azon, megéri-e bíbelődni a mintákkal, vagy egyszerűen legyen csak bordás pulóver, két sima, két fordított. Standovár Ágota (1961-)

halkul a sóhaj hamvad a tegnapi tűz hűvös a május begombolom az álmom lábamhoz térdel a múlt Gősi Vali (1954-)

tökéletlenségem csokrai bánthatóságom ágai érzékenységem levelei könnyeim virágai esendőségem gyökerei időtlenségem rügyei fájdalmaim tüskéi meneküléseim illatai sebezhetőségem szárai

Először az illata tűnt el, aztán bőrének érintése, a kétkedés a szemében, ahogy visszanézett a vonat lépcsőjéről. Végül szétesett minden, csak a neve maradt egy kölcsönadott könyvben felejtett könyvjelzőn, egy sztori egy idegenről, akinek elloptam az emlékeit. Aknay Tibor (1944-)

az éjszakák a legrosszabbak – hogy szorult beléd ennyi magány – dideregsz a köszvényes bútorok között hallod amint diólevélbe csomagolja a teraszt a szél vetkőzni tanulsz te is mint a fák hogy újra meg újra szétszedd és összerakd az életed de lejárt bankkártya maradsz csupán amit elnyel az éhes automata gyógyszerek mérgezik álmodat az utcán kóbor kutyák párzanak ám te csak azzal törődsz hogy miként mentsd át magad a másnap reggelbe ahol majd ismét megy minden a megszokott menetrend szerint Oláh András (1959-)

álom és ébrenlét között a titkos tartományban mikor a kút még kéménynek öltözik de már szirmot bont egy madárdal mikor a derengés mögött megtörténnek a mesék te ezredszer is elhiszed a királylány miattad nem ébred és megpróbálsz hozzá-aludni magzatpózba húzva föl a térded Kelebi Kiss István (1947-2021)

fényévekre távol egy galaxis közepén fémes csengésű végtelen kacag a ködtisztáson pálmafa áll ágán vörös tollú madár énekel olyan meghatóan megfeledkezel a boldogtalanságról az egyre táguló tér fagyos magányáról talán a holnapi penzumról is észre sem veszed szíved gravitációs ereje meggörbíti a téridőt mélázva ülsz az univerzum peremén hallgatod a vörös tollú madár önfeledt énekét Böszörményi Zoltán (1951-)

1. (egy másik arc) a bűntudat a múlt katalógusát lapozza –tudomást sem véve arról hogy rég megváltoztak a címek… köztünk csönd horgonyoz s a meg-megránduló ajtókilincs mögött már egy másik arc 2. (tekinteted) lakatlan óráink magánya mint szimfóniák szapora lüktetése borzongatja halántékomat – ragaszkodásod éltet: tekinteted didergő szemaforja… 3. (késő) mit megosztottál velünk talán sohasem volt a tiéd s lám rozsdás az emlékezet túlságosan is: már a szavak is ölnek a papírra gördülő sivár szavak – késő: ez a csönd érthetetlen nélküled 4. (megtisztulva ) valami belső felhőszakadás mossa át éjszakáinkat szétfolyik bennünk mint az ár belopózik álmainkba fölfedve kirakósjáték-életünk legrejtettebb titkait de utána mindig ugyanarra a napra ébredünk 5. (küszöbök) téged visszhangoznak a romlatlan kövek lelkünk kiegyenesedik s már nem hallgatunk el semmit… futottunk önmagunk elől – hiába – éltünk megalkuvások bilincsébe verve toporogtunk nyitott ajtók előtt s csak most könyörülünk magunkon bei

Ami lesz is, már elmúlt veled. A csillagok árkokban égtek, kristálycukor volt a langyos ég, s három kiskanál volt az élet. Most itt fekszel mellettem, alszol. A reggel kulcsot tör a zárba - a takaró alatt a lelkünk hazaért a hontalanságba. Majláth Dániel (1995-)

De egyszer üzensz majd valamit, tudom. Majd ha a nyarat felváltja az ősz, fürt a fürtöt, szőlő az orgonát… Valamikor… De egyszer üzensz majd. És mielőtt Pelikan töltőtollad Royal Blue-ja végleg összefolyna az ablakon túli kékkel, sikerül kisilabizálnom üzenetedet: ’Megkaptam; 2 facsigát kellett fizetnem érte.’ Istenem… 2 facsigáért vajon megérte? Kántor Péter (1949-2021)