Oláh Tamás: Fehér árnyalataiban

A part csipkés bájait
szemérmetlenül tárja a végtelen elé,
az ámuló ég ujjai
félénken tapogatják végig öblét.
A kék-erő vad izgalommal
harap a sziklákba.
Felhő szegélyén áttörő
mennyei fény mutatja merre menjünk.
Szárnyak zúgása, madárhangok
kísérik a sok cikázó csodát.
Előttem jársz, apró virágok
hajlanak alázatosan lábaid elé,
piros szirmaik vérzik az utat.
Imádságaink magasan szállnak,
a szél tenyere ringatja álomba
igéinket. Istenünk
megismersz-e még minket,
csillag-pilláiddal figyelsz-e még ránk?
Kócos tavaszod illatát követem.
Hajadból kipattanó szikrák
emlékeimből
gyújtanak tüzet.
A nyár sugarai varrják blúzodat.
Szoknyád redői ártatlanul követik lépteidet,
daloló rejtekéből incselkedőn
villan ki fehér térded.
A sziklák meztelen ágyéka megadón tűri
a habok kitartó szenvedélyét.
Cseppek porzanak felénk.
Az arcodon kergetőző,
karcsú íveket nézem.
Sós szelekbe sóhajtom neved.
A fehér száz árnyalata kísér,
hevít, egyetlen nyelvé olvad,
igaz jelet küld,
bízni, szeretni tanít minket.

Oláh Tamás (1944-)