Lélekszirteken

Zuhanásodat hullócsillagok, csepergő eső és szállingózó hópihék szépítik. A vergődés a lélek üresjárata, behúzott kézifékkel dobogó szív. Hamuban sült pogácsád a mindenség terhe. Korty víz a vers a sivatag közepén. Exupéry rólad álmodik két csavarhúzó fölött. Olajos kezekkel megeteti a báránykát. Szavakat szelídít a magány. Örökké hajnalodik álmaiban. Érkezése is végtelen. Zalaba Zsuzsa (1970-)

Lélekkapuk ajtaját a szél cibálja, csend huhogja, szentjánosbogár vezet, gyűszűnyi kis életemet kölcsönadja, visszakapja, megforgatja, kavargatja, s hogy hol a vég és hol a kezdet, e szűk helyen nem értheted meg. Zalaba Zsuzsa (1970-)

Nyakunkra tekeredik az ősz. Selymes sálak válnak tövissé. Rögös hantok fölött fütyül a szél, didergő angyalszárny tűzről álmodik. Zalaba Zsuzsa (1970-)

Sötét utakon már csak te világítasz, repedt tükrök mentén a szívlemez akadozva szól. Tű hegyén, némán, ahogy az átkozott csend, ahogy az iszonyatos szembogár a semminek ütközik. A múzeumban az üres szék meg-megreccsen, amikor emlékezik. Álmaink és kacatjaink a kincseink. S ami elröppen, az akkor is van, ha nincs Zalaba Zsuzsa (1970-)