Lélekszirteken

Tavasz A rügyszemű kertalji fák zöld zúgásukat kibontják lassan, támad csudahold, tavaszi szél. Isten egy hűvös késő délután, ötórai tea után, díszletet cserélt – most szoknyákat nyeseget, markába hétpöttyös szeplőket gyűjt, öklét kinyitja, rájuk fúj, repteti őket. Szíven csókolja szeplős Veronikát. Nyár Fényesedett szemünkben az újhold, blúzok alatt égő tenyér voltunk, széllel röpült a láz, jó füvek közt hált a földi szerelem. Ősz Csörren a bevérzett lombok árnya, zörög a bádog emlékezet. Ki jár a kertben? Ki issza ki a színeket? Tél Köd száll már mindenekre, köd jár a fény előtt; sétálom partodat, lassú délelőtt – mikor a föld az éggel egybetart s egy a tenger, egy a part. Dienes Eszter (1949-2014)

Egy napraforgó lustán elforog, beméri tanyád, falud, városod. Köröznek évgyűrűk, mohos hajad növése fárad, két gally között a nap figyel, szemedbe lóg a bánat. Dienes Eszter (1949-2014)

Felemel, elejt, hordoz az este, sötét árnyékom hull levelekre. Leskel az alkony, bújik a csillag, aki ma itt volt, holnapra itt hagy. Pörög a levél, pihen a szárnyam, gyerekkoromban anyámmal háltam. Megvan az ágyunk, megvan a szárnyam, anyám meg fű lett messzi határban. Apám, ő harmat, anyámon csillog, elűzik számról messze a szitkot. Felemel, elejt, hordoz az este, sötét árnyékom hull levelekre. Dienes Eszter (1949-2014)

Akkoriban az éjszaka viselős volt a holddal, s a dagadt mellű nyárból nem maradt, csak egy sor dal. Az örök tenger és az alkony - kószáltam lent a parton. Szeptember vége volt. A vénasszonyok nyarát eltüntette egy ciklon, a felhők nyugatról keletre mentek, késő virágok színekre estek, de még virult sok semmiség - ájult szavakba bújva anyám szidta a messzeség... Akkor már tudtam, kőből van a kő, fából a fa, és sötétségből épül az örök éjszaka, s a titkok mélyén halkan dorombol a tenger... Dienes Eszter (1949-2014)

Két méter hallgatás köztünk az árok; lyukas ingemben szívemig látszok. Testem széjjelszórva – éjben szalmazsákok – leégett telihold udvarában állok. Mandulás két szemem fogyó aranyába’ meglátszik szétosztott mosolyom hiánya. Úgy vagyok, mint a kő – el kell, hogy dobjanak. Vigasznak túl kevés, támasznak ingatag. Dienes Eszter (1949-2014)