Lélekszirteken

Miért menekülnénk egymás elől? Itt minden esténk négy lámpabúra alatt telhet. Velük tiszteljük az égtájakat. Iránytűnk nincs. Nem az ösztön, nem a szív, nem az ész írja nekünk a szabályokat. Világítani ezért is kell: szemünkben vakság érik. Ha az üvegbuborékokban megszakad a szál, és koromszínű lesz a foglalat, az égőket mégsem sietünk kicserélni. Aki belül örökké csak lohol maga után, szólítva sötét árnyakat, hamar megszereti a félhomályt, és nem sürgeti a behelyettesítéseket. Nem hisz minden tükörszemnek, amely rátalál. A naptárban gyakran visszalapoz. Most március van, nemrég havazott. Az ablak mögött délben már felforrósodik a bőr. Az ágak és a gallyak térképe akár az utcáké. A város az elalvókat sem bocsátja el. Reggel letölti a friss adatokat, és aki a kapun kilép, rögtön elragadják az arcok fényes csalásai. Éhesen figyel, lemásol minden testüzenetet, estére mégsem marad belőlük más, mint a búcsút intő fehér kéz, a képernyőn vibráló mosoly. És amit magunk elől így letakarhatunk, ...

Néha végigsöpör a szél az elveszített monokróm világon. Kiborítja a házak elé kitett kukákat, kifordul belőlük rengeteg papír, műanyagpalack, penészes kenyérvég, pazarló, ínséges életek maradékai. Amíg a fojtogató vágy, hogy megkösd magad egy testben, csak árulás és merénylet lehet, örül az ilyen maradékoknak is, aki magához ölelné a lehetetlent, de tudja, hogy van nála szegényebb. Mert ő sem őrizheti szemében az elveszített fehéret és feketét. Ő sem láthatja, ami előtte van, csak azt, ami mozdul, és már színeket ölt. Önmagadon, e távolságon, amely sosem lesz lépteidhez szabva, vakon kelj át. Az éjszaka közepén, mikor kint fúj a szél, és te bent, ahol magad vagy, nem bírod tovább, miért ne mehetnél ki a városba. Választhatsz egy irányt, gyorsabban szedve a lábad, mint ahogy nappal szoktad. Csodálkozol majd, milyen nagy az éjszakai forgalom. Autók futnak, villamos jár, és a hídról nézve, az új lámpasor alól, nem is oly sötét a sötétség. De lent mintha állna a folyó. Mindeg...

Nézzem a téli fát az ablak előtt, a fagy verte alkonyt tested helyett? Kortyoljam lassan forró italom? Alkony, bögre csörrenése, diktafon kattog. Nem érdekel, van-e értelme a szenvedésnek, hogy a megbánás mit terem, és az sem, mi marad a művészetből, ha már egyetlen szabály sem lesz érvényes. Egyedül a vakságtól félek. Nyáron gyakran ébredek pirkadatkor. Olyankor nincs bennem félelem, egy érzés mégis azt súgja, közel az idő, amikor szavakat kell találnunk arra, ami túl van a határon, és számot kell adnunk arról, ami bennünk ölelkezés közben megszakad. Schein Gábor (1969-)

Föllázadt a nyár, de nem volt rózsája, se indulója. Októberben esőkbe bújtunk, az út mentén elgázolt kutyák feküdtek. Kifordult belek, vér és szőr. Az autóban a boldogtalanság maratonfutóiról beszéltünk, akik, három évnyi szerelmük kizöldült egét nikotinsárgára festve, most öblös, öreg fotelban ülnek, és azt ismételgetik, „itt legalább otthon vagyunk”. Kezükben sörösdoboz, előttük hamutartó. Az elvérzett szerelmek előbb a híd törött korlátjába, aztán egy fényképbe, végül a mosatlan pohár falába költöztek, és mikor a pohár is eltört, rongyot hoztak, sietve letörölték. Fogaink közt egy cafat nyári éggel, agyunkban a pókhálók súlyával menekülünk, de már az első hegyen karavánba zár egy kamion. Innen csak katapultálni lehet. Eltévedt mozdulatok az árnyakat nem riasztják. A történelem itt elhagyott ipari terület. A vaskorszak után senki sem gondol a halhatatlanságra, gyorsabban bomló rémeket hívnak az őrület ellen. Az autó üres tájon robog át. De a pókhálók még mindig drótból vannak, és mer...

Majd visszatérnek az elázott papírhajók. Több életünk van, mint akiket képzeltünk egymás helyett? Az ágy, ahol fekszünk, mintha partja lenne valaminek, túl biztos hely: lámpaoltás után, amikor csak hazudni lehet, nem kell egymáshoz szólnunk, a hajókról bárki int, olvashatatlan a név, a dátum, a szöveg. Az írás nem éri el a partot. Hogyan adhattunk életet valakinek? Hallgasd, ahogy lélegzik közöttünk. A part nélkülünk lebeg. Schein Gábor (1969-)

hol kerestél? barlang mélyén, magányos éjben, az ég üveges tisztasága alatt? a forró ősiszapban? az idő korallokkal benőtt roncsai közt? a remény énekében? igen, mindig ott kerestél. és volt legalább egyetlen pillanat, mikor oszlani láttad a sötétet, mely engem örökre körül vesz? * a bőrömben élsz, a bőr álmaiban, a fényt alig sejtve. figyelem a sötét vonulást, a távolságét, a holtakét, de a félelem csak ritkán les be hozzám. a bőrömben élsz, a bőr álmaiban. és ha sötét folyó sodor más álmok felé, azok is látni fognak az utolsó pillanatig. Schein Gábor (1969-)

Látod, a kertben nem változik semmi. A fák alját borostyán növi be, a pitypangfejek a fűben apró csillagok. Az árnyékok hosszúra nőnek. A csönd, mint a föld, magába issza a napsütést. Ülünk egy padon. Fogom a kezed. Schein Gábor (1969-)

Mennyi por tud összegyűlni a hozzám legközelebbi tárgyakon, mennyi horzsolást és karcolást ejtek rajtuk, ahogy forgolódom, és ha megülök a tört karú széken, vagy álomszerű kábulatban megállok, mert a gyerekkori büntetésekért most már az önkéntes büntetést is vállalom, a por akkor is ugyanúgy szitál, mintha egy szobrász műhelye volna ez, és benne én a készülő szobor. Igen, nekem épp ez a legnagyobb büntetés. A por, a horzsolások, a törések. A hozzád induló lépések elhibázottsága, a jóvátehetetlen felejtés ebben a szobányi labirintusban, és csak egy ernyedő, majd hirtelen megfeszülő fonal hívásában reménykedem. Schein Gábor (1969-)

Kétféle tintával írsz. Az egyik azonnal megszárad, végigsimíthatod, olvasható. A másik láthatatlan, ahogy a lámpafények, az illatok ismétlődésében elrejtőzik a város, ahová meggondolatlanul visszatérsz, és ahogy láthatatlan a nő is, aki melletted ébred, melletted alszik el. Ami láthatatlan, érzékeidből hirtelen tör elő és szétömlik, mielőtt megírhatnál akár egyetlen mondatot. Ami látható, vakon követi a fénnyel telt arcot. Csukott szemmel írj, mintha volna időd. * A szenvedély útja sötét. Olyan, mint egy éjszakai vonatutazás, amelynek nem azért vágsz neki, hogy eljuss egy másik városba, bár célod mégis csak ez. Aki éjszaka vonatra száll, a hold palotáját építi, de nem tud róla, sófényű, kiszáradt tófenéken, önmaga kietlen tájain kel át, latolva lehetőt és lehetetlent, és csak az ablaküvegen fel-felvillanó fények, az olvasatlanul átsuhanó állomásnevek jelzik számára, hogy mozdulatlanul is úton van valahová. * Az utazás minden pillanatban máshol osztja ketté a teret. Minden hely megálló,...

A vágy az ötödik emeleten lakik. Kiejt az ablakon egy darab papírt, melyet előzőleg teleírt, jól tudván, hogy akinek szól, nem fogja olvasni. A papír lebegő röpte egy hosszú pillanatig, akár egy fehér madáré. A máshol most kap tőle nevet. Schein Gábor (1969-)

ha rajzolnék neked egy házat csak azért tenném hogy kiradírozzam. a helyén ellakhatnál amíg összetartják a falakat a rostok. én pedig őriznélek és éjjelenként mint szerelmes indiánok kunyhód előtt furulyáznék egy dalt amit csak ketten ismerünk. a papírt amin csak én tudnám hol laksz persze betenném egy könyvbe hogy ne kelljen félned a zord szemöldökű szelektől s hogy napközben más ilyen rajzok közt lehess. aztán egy este ha beengednél hozzád se érnék csak néznélek és teliszórnám mondatokkal az oldalt hogy takaród írás legyen. Schein Gábor (1969-)