Schein Gábor: Éjszakai fény
Néha végigsöpör a szél az elveszített
monokróm világon. Kiborítja
a házak elé kitett kukákat, kifordul belőlük
rengeteg papír, műanyagpalack,
penészes kenyérvég,
pazarló, ínséges életek maradékai.
Amíg a fojtogató vágy,
hogy megkösd magad egy testben,
csak árulás és merénylet lehet,
örül az ilyen maradékoknak is,
aki magához ölelné a lehetetlent,
de tudja, hogy van nála szegényebb.
Mert ő sem őrizheti szemében
az elveszített fehéret és feketét.
Ő sem láthatja, ami előtte van, csak azt,
ami mozdul, és már színeket ölt.
Önmagadon, e távolságon, amely
sosem lesz lépteidhez szabva,
vakon kelj át. Az éjszaka közepén,
mikor kint fúj a szél, és te bent,
ahol magad vagy, nem bírod tovább,
miért ne mehetnél ki a városba.
Választhatsz egy irányt, gyorsabban szedve
a lábad, mint ahogy nappal szoktad.
Csodálkozol majd, milyen nagy
az éjszakai forgalom. Autók futnak,
villamos jár, és a hídról nézve, az új
lámpasor alól, nem is oly sötét a sötétség.
De lent mintha állna a folyó. Mindegy,
hogy megállsz-e, vagy mész tovább,
egyszer, mint akit golyó talált,
nem is hiszed, imádkozni kezdesz.
Talán eddig sem tettél mást. Csak most
szavakat is keresel. Nem elég
menni és megállni. Emeljen magába
ez az éjszaka ! Sötétedj át egészen,
ahogy lent sötéten folyik a folyó,
az idő, szakadatlan. Most már
lassabbak a lépteid. Megnyugszol,
és megint felejted, hogy az én,
aki itt beszél, megtanulta, hogy ént
mondjon, amikor egy bizonyos szájról,
egy bizonyos karról, egy bizonyos életről
van szó. Mégis hálás lehetsz ezeknek
az utcáknak. A hídnak, amely betonból
és vasakból kifeszít egy illúziót,
mert nincs itt maradandó városunk,
és a jövőt sem keressük.
Így a hajnali fénnyel foszlani kezd
a nyugalom. Nem kérhetsz kölcsön
olyan szemet, mely órákig exponálva
néz egy arcot, nézi a házak sötét tömbjeit
a folyó két oldalán, és az ürességet sincs
kinek fölajánlanod. A tájban csak úgy
merülhetnél el, ha kifordított szemmel
megállíthatnád magadban az időt.
Ahol élsz, ott már örökké sötétség havaz.
Az éjszakai fény, amely nem egy
pontból érkezik, viseli történetek
pecsétjét, mint a túl finom bőr, amelyen
minden sebhely megmarad, és hiába
kel útra általa a képzelet, a test
lassan mozdul, túl későn, csak amikor
már elveszett számára a világ
monokróm világon. Kiborítja
a házak elé kitett kukákat, kifordul belőlük
rengeteg papír, műanyagpalack,
penészes kenyérvég,
pazarló, ínséges életek maradékai.
Amíg a fojtogató vágy,
hogy megkösd magad egy testben,
csak árulás és merénylet lehet,
örül az ilyen maradékoknak is,
aki magához ölelné a lehetetlent,
de tudja, hogy van nála szegényebb.
Mert ő sem őrizheti szemében
az elveszített fehéret és feketét.
Ő sem láthatja, ami előtte van, csak azt,
ami mozdul, és már színeket ölt.
Önmagadon, e távolságon, amely
sosem lesz lépteidhez szabva,
vakon kelj át. Az éjszaka közepén,
mikor kint fúj a szél, és te bent,
ahol magad vagy, nem bírod tovább,
miért ne mehetnél ki a városba.
Választhatsz egy irányt, gyorsabban szedve
a lábad, mint ahogy nappal szoktad.
Csodálkozol majd, milyen nagy
az éjszakai forgalom. Autók futnak,
villamos jár, és a hídról nézve, az új
lámpasor alól, nem is oly sötét a sötétség.
De lent mintha állna a folyó. Mindegy,
hogy megállsz-e, vagy mész tovább,
egyszer, mint akit golyó talált,
nem is hiszed, imádkozni kezdesz.
Talán eddig sem tettél mást. Csak most
szavakat is keresel. Nem elég
menni és megállni. Emeljen magába
ez az éjszaka ! Sötétedj át egészen,
ahogy lent sötéten folyik a folyó,
az idő, szakadatlan. Most már
lassabbak a lépteid. Megnyugszol,
és megint felejted, hogy az én,
aki itt beszél, megtanulta, hogy ént
mondjon, amikor egy bizonyos szájról,
egy bizonyos karról, egy bizonyos életről
van szó. Mégis hálás lehetsz ezeknek
az utcáknak. A hídnak, amely betonból
és vasakból kifeszít egy illúziót,
mert nincs itt maradandó városunk,
és a jövőt sem keressük.
Így a hajnali fénnyel foszlani kezd
a nyugalom. Nem kérhetsz kölcsön
olyan szemet, mely órákig exponálva
néz egy arcot, nézi a házak sötét tömbjeit
a folyó két oldalán, és az ürességet sincs
kinek fölajánlanod. A tájban csak úgy
merülhetnél el, ha kifordított szemmel
megállíthatnád magadban az időt.
Ahol élsz, ott már örökké sötétség havaz.
Az éjszakai fény, amely nem egy
pontból érkezik, viseli történetek
pecsétjét, mint a túl finom bőr, amelyen
minden sebhely megmarad, és hiába
kel útra általa a képzelet, a test
lassan mozdul, túl későn, csak amikor
már elveszett számára a világ
Schein Gábor (1969-)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése