Lélekszirteken

A híd, a hegy, a húr, a hó, a hold, a hang, a házikó. A víz, a vad, a vár, a vér, a volt, a van, ha véget ér. A híd alatt hal úszik el, nem láthatod, pedig figyel, csobban picit a hátuszony, hang suhan át a húrokon. A ház fölött vadlúdcsapat húz észak felé, úgy halad, mint folyóra írt ferde vé, mit sodor a víz másfelé. A hegy tetején hóorom, hogy mire vár, azt nem tudom, nem melegíti fel a hold, a nap pedig még ott se volt. Mire a napfény hóhoz ér, benned már rég buzog a vér, elolvad, csordogál a hó, magába issza a folyó. A víz, a hang sosem pihen, nem lel nyugalmat semmiben, ha elcsitul is, arra vár, hátára veszi egy madár. A volt, a van, ha véget ér, viszi tovább a víz, a vér, a hold, a hang, a házikó, a híd, a hegy, a húr, a hó… Miklya Zsolt (1960-)

Olyan mindegy, melyik ágyon fekszel. Marad az ágy és a víz- szint. Éppen annyival lebegsz el mellettem, hogy meg ne érints. Olyan mind- egy a merre, ha el. Hinni abban, hogy a felhajtó-erő örök. Hinni a testben, az esőben, aztán amikor a szívedre zuhan a fény, el- halkulni. Olyan mindegy, kinek az ágyában fekszel, ha fekszel. Maradsz, mész, minden csak kérdés. Hinni bárkiben is felhajtó- erő. Mérni szerelmet, lebegést, kicentizni a szavak közti távolságot, mennyivel mehetek még arrébb tőled, hogy azért hozzám érj? Mennyivel vagyunk közelebb egy máshoz? Olyan mindegy, mennyire könnyedén lebeg a fényen a szív. Hinni kérdésekben, mértani metszetekben. Leírni a tömeg- vonzást. Csak a vízszint, a lebegés. Hogy ki ért. El. Széll Zsófia (1976-)

Séta közben elmélyült érdeklődéssel figyeled az utat, s mellette a keskeny fűsávot. Kincseket keresel és találsz: száraz ágacska, alvó falevél, kavics, bogáncs, fenyőtoboz, pitypang sárga virágja. Olykor szirmot tépsz, és apró ujjaiddal dörzsölgeted, hogy érezd az illatát. Aztán eljön a pillanat, amikor már nem fér el kezedben a sok csoda: felnézel rám, átnyújtod gazdagságodat, olyan komoly és bizalomteli tekintettel, melyből megérzem a felelősség súlyát: mostantól olyasmire kell vigyáznom, aminek épségétől a világ sorsa függ. Csengery Kristóf (1957-)

szót találni a bedeszkázott ablakú ház csöndjére olyan mint szerelmet idézni fagyos januári estén amikor hófelhők mögé bújnak a csillagok s havat tipró talpunk alatt ropog a fájdalom bedeszkázott csöndház ahonnan vakon néznek az ablakok reménytelen mint visszatalálni egy valamikori szerelembe mikor fényragyogásban forrtunk össze a nyári zenében s csak a tücskök a fű az ég kéklő koronája zengte a nászunk vakon néző ablakok csöndház a deszkák mint megromlott szemeim mögött az álmok jönnek-mennek évszakok de kilopni belőlem téged hiába próbálkoznak sátánpofájú tolvaj évtizedek hallom a hangod mintha te is és ma is azt mondanád elvesztette hatalmát az idő ne félj deszkák mögötti sötétben nem múlik el a szépség mert kell a hűnek-maradás a néma szobákban a bedeszkázott ablakok mögött soha nem múlhatunk egyszeri hűségpecsét életünk-halálunk őre barnult szemfödéldeszkákra néz a január is és csak a csönd a zene a hűség Birtalan Ferenc (1945-2018)

most le bennem zongorán amit tőled kaptam lemezen azon a délután halkan lüktető lassú ütemek nyugodt hangzások szomorkásak kicsit talán de határozott leütésekre váltanak hirtelen gyors játszi ritmusok jönnek aztán csendesednek megint mint hullámos folyópart sima tükrű tó de tűz is több mint derengő nem hamvadó parázsló fel-feltámadó áttüzesedő fénylőn pirosló olthatatlan lángok lobogása

bokámnál kiégett fűcsomók ülök a ház előtti padon vagy csak gondolom holnap összekötözöm a retket és a zöldhagymát kifejtem a borsót vízzel töltött dunsztosüvegbe gyűjtöm a krumplibogarakat kitakarítom a tyúkólat fölsöpröm az udvart és számolom a napokat figyelem mikor jönnek értem a csend most olyan mint a kút fedetlen arcom tükörképe nem válaszol de látom a vízen a fönn szálló repülőgépet átlövi csíknyíllal az eperfa ágait minden bennem volt már régen a boldogság és a bánat is csak folyton egymásba kenődtek mint lekvár a vajas kenyérbe holnap is itt ülök a ház előtti padon tudom és nézem ezt a száraz fűcsomót Boda Magdolna (1956-)

A szelídség nem kompromisszum. Az alázat nem megalkuvás. Az ítélettől való tartózkodás nem gyávaság. Az irgalom nem dekadencia. A szeretet nem szentimentalizmus. A megbocsátás nem gyengeség. A Lélek erejéből való. Miklya Zsolt (1960-)

nézem a nyár utolsó virágait sötét szélben szirmuk lángja világít gyönge fűszálból a zöld hova illan Istenem hova lesz végül amim van a tövekben elapadnak a nedvek tán nem is létezel csupán szeretlek Fecske Csaba (1948-)

A vonatablakban meghatározott                idejű emlékképek rohangálnak mellettem, mintha semmi közöm                se lenne hozzá, egyhelyben tar- tózkodom, miközben párhuzamos                síneken futnak az álomszerű képek, egymásba kapcsolódva, az időből                kiszorítva minden racionalitást, a fölös egót, így végre egy rövid                ideig megleszek nélküle, szabadon szárnyalhatok, a sínek mellett pél-                dául, behunyt szemmel, fel, alá. Jász Attila (1966-)

Újra „ mert rettenetes, hogy az ember útja oly silány s oly rövid a földi portól a veszendő húson át vissza a porig” Szabó Lőrinc: A hihetetlen büntetése Mert nem lehet ilyen jéghideg, ilyen gépies nem lehet, ennyire pimaszul, szemtelenül és megmagyarázhatatlanul monoton nem lehet minden, ilyen megmásíthatatlanul zakatakoló ez a körforgásos őrület, hogy csak kezdődjön minden valahonnan elölről, hogy nőjön, hogy föl- növekedjék, hogy fölépüljön, hogy fölemelkedjék, hogy aztán majd visszazuhanjon, eltűnjön, elszáradjon, tönkremenjen magától, a semmivel egyenlővé váljon, s hogy így menjen ez szakadatlanul, hogy aztán kezdődjön megint elölről megállíthatatlanul, lefoghatat- lanul, visszatarthatatlanul, recsegve-ropogva emelkedjék újból az épület, ami a semmivel volt még egyenlő nemrég, hogy kihajtson a semmiből, hogy újra növekedjék, újra rügyet bontson, virágozzék a fa, a növény, s hogy elhervadjon újra, s hogy meg- szülessünk és elpusztuljunk s hogy újra világra jöjjünk s elpu

Két lap közt újra rád találtam Mert te, csak az esetlenek között lehetsz Fanyar betűkben hullattál, ahogy csöpög Az eresz, és végre itt a nyár, végállomásunk Utolsó szerelme. Iancu Laura (1978-)

lesznek azok a gondolatok amiket nem mondanak ki az emberek de nagyon is gondolnak jártukban-keltükben miközben terheket cipelve mennek az utcán vagy a boltokat járják lesietnek a lépcsőn vagy felszállnak a villamosra vonatra vagy süteményt vesznek a cukrászdában vagy éppen cipőt próbálnak vagy éppen akkor amikor nem csinálnak semmit miket gondolnak akkor vajon amikor látszólag semmittevők mégis ezernyi gondolat cikázik át rajtuk lehet hogy nem is a fejükben hanem a szívükben vagy valahol máshol bennük mélyen és honnan jönnek hová lesznek ki viszi-hozza őket ezeket a gondolatokat ki tartja őket számon ha egyáltalán gondja van rájuk valakinek talán az angyaloknak ahogy régen tudták és hitték is hogy minden gondolat általuk jön száll le jut el hozzánk ôk hozzák-viszik őket és számba veszik azért hírvivők-hírhozók ők angelusok de vajon tényleg így van-e mondd meg kérlek vajon tényleg igaz-e

Lennie kell még egy időnek Egyszer elérem A mellettem futó párhuzamost Hartay Csaba (1977-)

mintha lehetne még egy új nap. tarka lampionok egy hegyomlás alatt. úgy épül rám ez a néma magány. már nem várom, hogy hívj. pedig valamit még biztosan mondani akartam. ott, neked. összekuszálva a reménytelenség apró áldozataival, de szemedből visszapattant minden érzelem és üres, elhagyott ártatlanság szivárgott az éjszakákba. és egyre csak jöttek a semmitmondó lehetőségek. magukkal vonszolva téged - engem, és megint fáradt reggelekre ébredtünk. mindenki otthon. másnál. másik ágyban. ahol nem létezünk egymás életében. ahol nincsenek játszmák, nincsenek hangok. ahol a zene üvöltés és kimondatlanul is hozzászoktunk a magányhoz. ahol sosem érthetjük meg a szavak egymásba olvadását. ahol a bent ugyanolyan kopár, mint a kinti élet. ….és ordítanék, ólommal teli tüdővel, középpontban veled. mert csak egy célkereszt vagy. semmi több. csak egy izomszakadás…és nem is fáj. hiszen miért fájna a közelség hiánya? a benned létező én lassan foszlik ketté, de valami mégis egyre vadabbul kavarog felf

Vannak napok, amelyek súlyosabbak annál, aki beszél. Hogy beszélni tudjon, az is. Kaparja az üveget az ág, az ablak előtti fa, hangot ad. Egy mély kút, egy mély kút, amelybe lát. Hangok követik, visszhang lett maga is. És fák, a fától fáig vezető kapaszkodón. A lejtőn lefelé Így tágul a völgy. Pásztorok lakták, nyájak vágtak ösvényeket. Délben szomjasan a víz fölé hajoltak. Az összetört víztükör fölött az idegen táj tele félelemmel. Aztán a visszhangban ágak reccsenése, az avar, a fű, bogarak a fák kérgén, a pihenőpadok deszkáin és a forrás vizén úszó levelek, elmosódott lombok. Borbély Szilárd (1963-2014)

viola d’ amore hangjára süt-e föl a nap vagy a nap szikrái miatt szólal meg a viola d’ amore hangja a hátsó kert felől azon a borús délutánon minden esetre leteszed a könyvet az üvegasztalra a színes kavicsokra az ablakhoz mész kitárod és látod hogy a kerítésen végig rezegve remegve zizegve villódzva esengve fénylenek a borostyánlevelek

a kezemet szeretted nézni                ahogyan egyiket a másikkal eltakarom úton volt már a május                cseresznyevirágaival elkezdődött a világ                Ádámmal Évával                  Édenbőlfelszálló  kőmadarakkal nevem nem volt arcom is pillantásodban… Iancu Laura (1978-)

(platonista) várom hogy visszataláljak magamhoz hogy megtalálják bennem magukat és egymást a szavak a tárgyak minden dolog és a hozzájuk tartozó érzések érzelmek se bolyongjanak követhetetlenül megnevezhetetlenül félreérthetetlenül valahol egészen máshol másnál helyet keresve tovább (sztoikus) még nem váltak le rólam nem oldódtak ki belőlem egészen a szavak de megtörténik lassan és akkor az élet is szépen észrevétlen rólam leválik tőlem el libben akár színpadról a balerina (tütüben spiccben legalább vagy mindenképp) (időátjárás) a kiüresedett ég tajtékai még tudnak vihart okozni felborzolják a virágba borult gesztenyefák gyertyáit a szélben szállnak a szirmok fehér csillageső hullik vissza ránk (bújócska) vízililiomok ringatóznak a tavon keresi helyét a nap a víz tükrén (vízjeles) egy láthatatlan világból úsznak elő a képek rólad és rólam nem létező történeteket filmesít meg a megigéző valóság szövi át a képzeletet átváltozik áttetsző rajzolattá bennünk

ahogy a buszon utazik, az szép. nem tudom, még mihez ért, de nekem, ez majdhogynem elég is lenne, ám, félek, mit szólna, ha a mozgólépcső aljáról figyelne, és látná, mint ráfekszem a metróból jövő szélre, síugrót játszva a mélybe ereszkedem. nyugtalanít, netalán rosszallóan, vagy szégyenében nézne félre, hogy egy bolondot kapott rajta. bár, ha egyszer azon érném, a HÉV-en, míg a vonat az alagútból feljut, nem venne levegőt, csak miután feje magasabban, mint az út, mert tengeralattjáróst játszik, na, akkor, ha nem tartaná tolakodásnak, elkísérném egy darabon, és ha érezném, van jottányi alapom, magácskára tukmálnám a titkot, a Holdon, - ne keresse, ha legközelebb járna ott -, összetiportam a híres lábnyomot. Zápor György (1970-2010)

ahogy fordulnak körülöttem az emberek, titokban arra gondolok hazudni kéne, a tegnap reggelről. bosszant, hogy kimondtam: felment minden alól ez az állapot. görbe hangjaid és kócos hajad, ahogy ott felejted magad, az őrületben, ami poralakban kúszik nyálkahártyádon lefelé. ilyenkor mindig azt mondod, felfedeztél egy új pillangó fajtát. rémület és hullámzó erotomán kapcsolatban élünk. együtt. egymáson átrohanva, lessük a benti világod és folyton meg kell menteni, a szavaktól és a valóság aprólékos mozdulataitól. vajon ha jobban szeretnélek, el tudnád hinni, hogy a jácintnak lila illata van? Csurai Zsófi (1974-)

Egymást rajzoltuk, mint Escher képén a kezek. S most lehet ezt is: kiradírozod belőlem, amit szerettél, s eltűnik belőled az, hogy szerettelek. Üres lap az arcod és az arcom. Egymást tagadó radírnyomok.                                                                                                      M.C. Escher Csapó Angéla (1970-)

...alig voltak nézők, és kiállítók is fonalat szorongattak izzadtan, amit a jegy mellé kaptak, nézték, hogy csurog a falakon a festék vödrökbe, a felszedett parketta mentén, aztán táncolt az a néhány ember, ölelgette egymást férfi és nő, páran a régiek közül, más nem is kapott meghívót, csak ők, testükön viselték a vásznakat, szorosan feltekerve, mozogni alig tudtak, de összedörzsölték festői felületük, nagy buli, ahogy ígérte egy ismeretlen, csak a fonállal nem tudtak mihez kezdeni, amikor kizuhantak a torzókkal teli labirintus vadszőlővel benőtt ajtaján, és megkérdezte tőlük egy élet, hogy milyen kép ragyogott fel számukra az ablaktalan szoba közepén, láttak-e valami fényességet ott, a sötétben összekötözve, és ki ejtette el a fonalat ott, a kiömlött festéktől síkos semmiben, zokogva a kérdéstől. Wirth Imre (1964-)

sokáig csak állsz a csukott ajtó mögött és elképzeled ahogy a távolodó léptek nyomot hagynak a lépcsőházban, aztán mégis inkább saját nyomvonaladon indulsz el visszafele, mintha mindig mindenben ez volna a legegyszerűbb, nem nyitod ki a könyvet, pedig ilyenkor zavartalanul olvashatnál, nem szólna senki, hogy túl erős a lámpa fénye, ilyenkor bármit megtehetnél, mondjuk kinyithatnál egy üveg rosét, és előhívnád a nyár ízeit, s a színeket, melyeket elraktároztál a badacsonyi kertben, ott a ház falának döntött kőpadon, mohos zöldeket és távoli alig - kéket, mikor épp leszédült a nap a horizont kifeszített köteléről, és elindultak a halak, hogy visszakérjék lehullott pikkelyeiket, te pedig ültél egy másik kert ringatását megidézve, épp csak annyira, hogy bele ne szédülj a szőlőlevelek felajzott ritmusába, azok a színek most megfesthetnék az arcod mögötti csendet, hogy ne vegye észre senki majd, milyen volt ez a délután, de aztán mégsem tudod elkezdeni, leginkább tán az ajtó miatt, amely kiz

1. Csak a napi egyetlen vonalat kérem reggelente én is az egyetlen vonalat ami bevisz minden napkeltekor a kezdetbe a megintbe a mindennap ölelésébe egy hajlékonnyá hajolt formába megírt-kerekített betű ékezettel vagy ék nélkül mással- vagy magán- görbülve szálegyenesedve egymáshoz hajolva kanyarogva kunkorodva lelkesítőn a hangzó és visszhangzó valahol mélyen megpendülő szavak rajzolatát hadd kerekíthessem hadd színezhessem hadd húzhassam meg ma is 2. csak a napi egyetlen vonalat kérem az ingyenes ajándékot a kérhetetlent a titokzatost a véletlenszerűt a váratlant a meglepetésként érkezőt és a készenlét kegyelmét hogy tollamat hadd foghassam meg és a testre szabott lelket adó jeleket kalligráfokat kalligrammokat hadd húzhassam meg ma is 3. csak a napi egyetlen vonalat azt a kis hajladozót a kereket a gömbölyűt a kacskaringósat az egyenest a zümmögőt mellé a mormogót a zengőt és a köhécselőt a ropogót a dúdolót és a havasat meg a napsugarasat a nevetőt és a síróst azt a kis borongóst

Megveszi a színházi látcsövet, amit a régiségkereskedőnél látott, ötlik fel benne, hogy közelről szemlélhesse, kiderítve nevüket is, a madarak előadását a világot jelentő ágakon, nekem kellene megörökíteni őket, rokonszenve az áttelelőké, sötétedés után újranézi, huszonöt év múltán, egykori kedvenc filmjét, s már tudja, valójában azért rajongott érte, mert a nézőtéren ült a lány, akitől várta a szerelmet, aki időről időre feltűnik álmában, integet a busz hátsó ablakából, s nem változnak szemében a fények, róla beszélt akkor is, amikor a kőerdőben otthonos barátja megmutatta a fotót: tizenkét évesen volt szerelmes először és utoljára, állt a lány mellett, akárha egy életre, úgy hajoltak egymáshoz. Villányi László (1953-)

Arrébb tologatja a kis dolgokat, hogy tisztán lássa a nagy ügyet. Azután azt is félreteszi, már nem látja olyannyira fontosnak. De előbukkannak így a régebbi, apróságnak tűnő restanciák, kérdően merednek rá. Velük is kell kezdeni valamit. Az összes intéznivalót a lomtárba kívánná, de mozdíthatatlanná merevednek hirtelen. Makacsul ragaszkodnak a tudatához, percről-percre intenzívebben izzanak fel. Valami átfogó megoldás körvonalai kezdenek kirajzolódni? Nem! Erre alszik el és folytatja álmában a keresést. Kántor Zsolt (1958-2023)

Én oly sokszor elnézek másfelé, s a keresztfáról megfeledkezem, de érzem, elér egy-egy sugarad az áradásban bomló reggelen, ha áldás zuhog ég és föld között, fűszerillatban színek, dallamok, s a kerti padra jóreménység ül, Flóra kék szeme mikor rám ragyog. Mindenben ott vagy Te: egy gondolat, finom sejtésben pókszál-lebegés, az alkonyati lila búcsúzás lélekbő-csendjén sarjadó vetés. Én oly sokszor elnézek másfelé, mégis engem itt valaki szeret, tudom, a kezedben jó helyen lennék, Istenem, hadd járjak veled.

Rembrandt Harmensz Van Rijn Én téged nézlek, te meg engem. Benned látom, amit te bennem. Elém tolod az arcod – lássam vénen, romosan, glóriásan. Nézlek – nézem az én világom. Nem dicsérem, nem is gyalázom. Nem mosolygok, nem sírok. Én nem. Nem köszönöm. Köszönöm szépen. Kántor Péter (1949-2021)

kinn ülsz reggelente a kertben mögötted a mályva lila virágát még ontja az árnyliliomok illata is dereng a hűvös levegőn át a fehérrel terített asztal fölött vöröslik fel nagy karikaként a nap és a csészében felaranylik a forró tea és a terítőre a zizzenő levelek árnyékai írnak festenek rajzolnak képeket a friss levegő átjár és bele belekortyolsz a teába hol nyitott hol csukott szemmel fordulsz a nap felé semmi szél nem mozdul semmi semmi a madarak és a fű hangja kél él élsz

halkan szűrődik alig észrevehető mosolygásban ablakok ajtók résein fényszilánkok sötétben reszkető foltjai fel a kerek falon át forró havon valahonnan valahová majd visszamosódik a formátlan éjszakába jó lenne újjászületni beleásítani a múltba fújni testetlen füstkarikát álomport szórni szememre fagyöngyöt menekülő csontjaimra a palackba zárt egyedüllétben

Rózsaszínűre öregedett hófehér bája nyafog, hogy maradjak meg neki még. Ölembe ejtett fejét simítom, és súgom: az istenek döntenek, nem én. Nagy Betti (1963-)

indulás előtt a kertben leszakítottam zsebre tettem és szétmorzsoltam útközben a kezemmel és szétszóródott belebújt a szövetbe minden cérnaközbe de éppen így akartam hogy legyen tele vele az egész kabát és a kéz minden ujja az összes mindent átillatozza párologjon mindenen keresztül minden kis póruson át és szálljon messze tova frissen kesernyés kámforos fanyarkás átható illata

Valóságos személyeknek tekintettem a nőket, akik a barátaimmal voltak. A gyerekkor veszteségei után, végül magát a gyerekkort is elveszítve, ilyenkor úgy éreztem, újraépülhet a világ. De mindez csupán az én fejemben zajlott, – azt hiszem, kissé hülyének is néztek ezért ezek a nők és a barátaim is. Ők csak összejöttek, szétváltak, mentek tovább, eltűntek. Sokan úgy, hogy alkalmam se volt megszeretni őket. Pedig én abban bíztam, hogy mind együtt maradunk, és egyre többen csatlakoznak hozzánk, barátok, nők, és végül annyian leszünk, hogy békében közlekedhetek a szeretet által lefedett nagy területen. De nem így alakult, és most hiába járkálok összevissza, nincs térerő. András László (1966-)

(Harminchatodik levél) És akkor amikor annyi izgalom várakozás és reménykedés után kibírva megannyi napnak órának végeérhetetlen hosszát amely a találkozásig a találkozásukig még hátra volt végre betoppan hozzá megáll felsóhajt szertenéz és akkor azt érzi hogy valahogy furcsa számára ez az illat itt ebben a lakásban furcsa már a levegő furcsa minden itt mélységesen és megmásíthatatlanul s ekkor az egész reménykedő és feszült készülődés hirtelen semmivé foszlik és semmi nem igazítja el semmi és senki nem segíti ahogy ott toporognak annyi év utánszótlanul magukra hagyatva és szemügyre veszik egymást Fekete Vince (1965-)

ha egyáltalán... addig a végtelen Ég vonzása felhős fodrai rózsaszín habjai átláthatatlan tengere sivataga éje és nappala a lég sűrűsége fojtogató szomja gyönyör a szemnek kín a testnek az emberi határok gyötrelme kétsége-kételye a föld vonzása a lég taszítása gravitáció a semmibe seholba hullámba vagy anyagba szorítva-szétszórva láthatatlan fénybe nézhetetlen sötétbe befogadás és elengedés határán ringatózásban lebegésben sóhajokban mosolyokban és könnyekben az éppen ittben a köztes térben a föld fölé az ég alá lefelé alá az égből de hová és mi ez illúzió valóság éden paradicsom puszta ország elpazarolt föld eltékozolt Ég ? mégis hová milyen térbe hová ha földre ér ha odaér és közben mi van amíg... és mi lesz ha már...

Néhány arasznyi film, alig befűzhető. A vásznon villanás – ajtó, udvar, tető… Egy kép még, itt belül, mint valóság, jelen. A bánat túlterül nyolc milliméteren. Szauer Ágoston (1963-)

Szerelmes voltam én egykor az éjbe nem mulasztottam volna el sosem – semmiért sem! – csöndjét bevonni gyönge lámpásom sápadt fénykörébe aztán együtt olvastunk – vakulásig – ezeregy ritka meséket arról hogy nemvárt nappalunk királya most éppen hol barangol és didergőn merre tündököl szárnyait letéve az őrző angyal kinek jó-álomért imával tartozánk de szánk némulva csúful hallgat csak esünk esőként (és vissza-esőként!) betűk s jelek nyomán óriás bűnbe – csillag hull a hó hull édenünkre – esünk zsibbasztó ámulatba... szerelmem ében éjszakám te mondd ki: itt a hajnal! Nagy Gáspár (1949-2007)

...romjain burjánzó borsó, csalán, egy égbekiáltó, elképzelt növény, neve sincs, de a nyár életre kelti. Sugárzik rá a fény reggelente. Te voltál, vagy én? Délben árnyék kúszik a kék falikútra. Néha egy csöpp koppan, csempe piszkos lefolyójába. Te, vagy én? Jön az ősz tényleg majd? Kinéz az ablakon a táj, amiben boldogok voltunk? Wirth Imre (1964-)

ragyog tekinteted és oly meleg megfürödnek benne a fellegek körülötted ismerős a táj érckemény mégis felszikrázik benne a remény csillagtaréj rebben kukorékol a fény hallgatag csatakos utakon megugat a fagyos szél zsákból kiszórt pikkelyek zizzennek a levelek nyomukban a dér keze a tér falára égeti árnyukat ernyedten hullámzik karod a vágy rólad is lepereg kabátodról felpárlik az alamuszi hideg féltékeny forró ajkadba harap Böszörményi Zoltán (1951-)

És ha mondjuk nincs hazatalálás. Csak a bolyongás, mint vonatút, kivilágított vagonokkal. És átsuhanni minden pályaudvaron, kattogni éji síneken. Már leszállnál, de nem vár senki. Alagút, alagútba érkező távirat. Lecsavart életek, dohogó, utolsó pöfékelés, füstlombozatú távolodás. És ha mondjuk nincs hazatalálás, akkor az eltévedésben találok otthonomra. Tűz lobog az alagút torkában. Lángoló gyík él ott. Hüllővé válsz. Eleven hamuvá tornyosulsz, mielőtt levedlenéd előző hitedet. Hartay Csaba (1977-)

A gyárromok más építési forma az formaság ahogy a forma fogja és el nem ejt erkélyeket a porba az íveket hogy átívelve fogja a boltozatrom termeket befonva a belső tér így lesz a forma foglya az építmények légies plafonja az anyagot fenntartja a magasba a belső tér a külső tért bevonja a házromokba mindenféle romba bedől az ég a kékesszürke lomha és egyszer majd magáról is ledobja a térromot egy építési forma. Borbély Szilárd (1963-2014)

Olvadó jégen sétálsz, megtart. A vágy vitt oda, elönt a forróság. A víz hajladozó ösvényein lépdelsz, nem tudod, hány lépés még a tenger. Közeledsz valami felé, ami tenger is lehetne, de mégsem az. És közben észrevétlen elhagyod, ami még előtted van. Filip Tamás (1960-)

fehéret szeretem együtt a kéket a habos felhőssel és a hullámzó fodrozódó tó türkizével a tavaszi lombok dús zöldjét a kávészemek sötétjével a korall színét az áttetsző opállal a vörös rózsa egyetlen foltját a feketén és az ultramarinon a netöbbet a netovábbot

Ezért. Ezért az egyetlen éjszakáért minden fényességemet. Ahová leereszkedhet, ahol egymáshoz dörzsölheti áramos szárnyait az Est. Az elakadt lélegzetekért, mert virradatig tartják egy odalett nap melegét. A sűrű éj boráért, a falakon lecsurgó jázmin balzsamáért. A fel- s ellobbannó szentjánosokért a völgyszurdok feketefenyői felett . Eltévedt árnyakért, kiket összehoz a tűz. Arcaikért, hogy fölfénylenek. Mindazokért, akik jelen vannak, akik megosztanak. Akik életre keltenek egy magával ragadó, igaz történetet. Hát ezért. Ezért az éjszakáért. Ahol a csillagok fényénél olvasni lehet. Hegyi Botos Attila (1970-)

Fenyvesi Anna fényképére Halála előtt még felizzik az elhagyott ház, reneszánsz freskót játszik a romló vakolat. Hideg fény csillan a vak ablakszemeken, egy távoli égitesté, ahova az idegen lakók távoztak, még mielőtt egyenként leölték volna őket a templomtéren. Kihurcolták így is a tágas nappaliban hátrahagyott, rózsa illatú testeket, de a nevetést már nem bírták eltávolítani a márványfehér arcokról. Hány rétege kerül elő az egyre mélyebb hallgatásnak, amíg elcsitul a frízek boldog haláltánca? Vérvörös csatornabádog ontja a vizet a semmiből előbukkant kőkeretre, messze világít a rozsda diadém. Szélcsend, vadul pörög az orom rézkakasa. Mintha szomjazna, mintha azt rikoltaná, szomjazom, de nem jön ki hang a torkán. Valami homályos emlék az emlékeztetés parancsáról, nem emlékszik, nincs ki emlékeztesse. Ki tudná megkülönböztetni a lemenő napot a felkelőtől? Visky András (1957-)

amikor rám tör a sz. hosszasan egymáshoz ütögetem ujjaim szétszakadhat bőröm folyhat a vérem nem érzek fájdalmat akár a flagelláns szerzetesek olyankor selymed érintését kívánom bársonyos falatjaidon futna nyelvem beszippantanám harapdálnám míg el nem tolnád a fejem szeretném hogy fantáziám bútorai anyaggá váljanak óriástükör előtt vagy alatt vadul és végtelenül és felelőtlenül egymás kedvében lubickoljunk úgy mintha nem lenne holnap miközben tudjuk számtalan létezik melyeken majd mindig ránk tör a sz. ne érezz fájdalmat ütögesd egymáshoz ujjaid Király Farkas (1971-)

(Harmincnegyedik levél) Amikor közeledhettünk volna egymáshoz akkor nem közeledtünk hanem visszariadtunk ettől nem nekiindultunk hanem hirtelen megtorpantunk és hátat fordítottunk hogy ettől aztán megint visszariadjunk de szűkölve és vinnyogva meneküljünk tovább el egymástól minél messzebb csak minél távolabb mint akik igazából nem is egymáshoz eljutni hanem egymástól örökre eltávolodni akarnának mint akik nem is szeretnének soha szembetalálkozni akik már nem is szeretnének arra az útra lelni ha van ilyen út egyáltalán amely a másik felé a másikhoz vezet csak küszködnek előre a viharosan csapkodó szélben vánszorognak elgémberedettvaksi bogarakként imbolyogva és hunyorogva és nincs soha nincs megkönnyebbülés nincs föllélegzés sem révbe érkezés Fekete Vince (1965-)

Fázik a Duna-part, s a fák torokfájósan köszörülik a jó reggelt, a folyó megrepedt tükre a káromkodásokat nyeli el, a szél unott an ácsorog az utcán, egy autó keresztül szúrja a zebrát, a hajóból kihallatszik Gershwin. Lógatom lábam a hídról, tévedések vígjátékát rendezik itt, a halász hiába spekulál, nem gazdagszik meg a szemétt ől, mit kifog, egy sárga villamos óvatosan dudál, a koldus cseppenként nyalja az imát, a hajóból kihallatszik Gershwin. A hegyeket házfalak tartják, ma néma a nevetés, visszhang a nincsen, varnak az ingre gondot ügyes bolondok, s nyakba valónak kolompot árulnak, a hajóból kihallatszik Gershwin. Egy oszlopnál kurva-idó áll, beszélgessünk, mondja a papnak, egymást gyóntatva tovább állnak; szóváltások, nem értem a slukkot, szívnak, beszívnak, hurokkal fognak rókát, csukára rúgják a bőrt, mely szakad, a hajóból kihallatszik Gershwin. A vadlúd elszédül a tánctól, nehéz a szerelem, az oszlopok levegőben lógnak, sziklába fut minden arany óra, sok-arc k

a mássalhangzók szigorú gyűrűjében egy magas hangrendű magánhangz ó éles kiáltása „a mélységből kiáltok hozzád” valahogy így de latinul minden esetre ismeretlen nyelven vagy inkább rövid nyüszítés egy cikkanás hajnalhasadáskor álmodó jégmadár elszámított ébredése maga az üdvösség és ami belőle innen látható és hallható „a mélységből kiáltok hozzád” valahogy így de latinul minden esetre ismeretlen nyelven aztán egy mélyhangrendű jön szó végi válasz vagy csak visszhang kétes „vagy” „vagy-vagy” esetleg a „[megjbánod” utolsó szótagja valami a magas hang útjában állhatott beleütközött a hullám egy Isten formájú tárgyba amit kidobtak vagy elveszítettek majd törölték az állományból beleütközött és lassan visszatért „a mélységből kiáltok hozzád” valahogy így de latinul minden esetre ismeretlen nyelven Visky András (1957-)

Világosan látszik a sötésétség a fejünk fölött. Auránkban elvesző, furcsa önmagunk ragyog át a porcelánok fehérjén, melyben minden kihűl, melyben minden íz keserűen elmerül és emlékeztet valami régi örömre, valami elveszett, elhagyott meghitt pillanatra köztünk. Elmosódik önmagában, elkerül valami lényeget, aztán tűleveleken taposunk májusig. És én bólintok, hogy legyen jövőre megint... a megfakult szőnyegen hova térdepelnem. Csak egyszer mertem igazán belenézni- a megtört üveggömbe a fa tetején. Csak egyszer hagytam magamban és egyszer mondtam ki, mit is jelent nekem a hó. És akkor egy pillanatra megértettem magunkat, ahogy próbálunk az időből egy darabot kisajátítani, körbeülni. Benedek Leila (1973-)

Leveszed, levesszük, leveszitek a kabátokat, dzsekiket, zakókat, blúzokat, gyapjúból, pamutból, kevertszálas szövetből, a szoknyákat, nadrágokat, zoknikat, fehérneműket, letéve, felakasztva, átvetve a székek támláján, paravánok szárnyain; egyelőre, mondja az orvos, semmi komoly, öltözzön fel, kérem, pihenjen, utazzon el, vegye be szükség esetén, elalvás előtt, evés után, jöjjön vissza negyedév múlva, egy év múlva, másfél év múlva; látod, és te azt hitted, és mi féltünk, és ti sejtettétek, és ő gyanította; most ideje megkötni, még mindig remegő kezekkel rögzíteni a cipőfűzőket, kapcsokat, cipzárakat, csatokat, öveket, gombokat, nyakkendőket, gallérokat és kihúzni az ujjakból, táskákból, zsebekből a gyűrött, pettyes, csíkos, virágos, kockás sálat hirtelen meghosszabbított lejárati idővel. F ordította: Priszlinger Tamás   Wisława Szymborska (1923-2012)

dióbarna csörgés vonul végig a kipihent falak mentén tekintetemnek itt ér véget a toporgó tűnődés tárlata az átharapott sebek újra fájnak kiadósan korszerűen ilyen a kedvem hektárnyi elvontság lelkemben mellém ül nagyokat hazudik a reggel Böszörményi Zoltán (1951-)

Arcomra színes csíkokat mar a várakozás, sínre tapasztom fülem. Zavarukban eloldalognak a talpfákat tartó bazaltkövek, ma sem veszek hozzád szóló menetjegyet. Mire megfejtem a gőzmozdony füstjeleit, az esőben újra kinő az elpusztult állomás, majd rom lesz megint, széthordják a számozott téglákat. Az olajfoltos peron az egyetlen biztos pont, ahol a sín kattogása igazodik az elhasznált szívhez. Így ér véget egy el sem kezdődött utazás. Ádám Tamás (1954-)

Most egy kicsit elhalkult minden; fákon a lombok friss nesze, ablakon a zápor permete, madarak hangja fátyolos lett, elhallgatott a tücsök-ének. Most egy kicsit minden céltalan lett; a "valami szépre váró" reggeli ébredések, a felhőket figyelni, hisz te is ezeket nézed, szél tenyerébe temetni arcom, mert a hűvösét te is érzed. Most egy kicsit minden megfakult; fölöttem félig-nyílt szemmel közömbös csillagok, sápadt és gyorsan tünő a holdkaréj, s alig fényesebbek a nappalok, nincs kedvük tündökölni. Te nem vagy itt. Az idő fáradt bogárlábakon vánszorog. Gemma Moretti (1932-)

Ha elmémben sejlik fel a nagy Ő, halovány rejtelem az arca, kezem nyújtom, de eltűnő szépségét a távol elragadja. Nászágyon hever, hidegen Szerelmem hiába lángol, Csukott szememben megjelen`, kit elmém örökre tárol. Mint óriás, sötét katedrális, csupa boltív, és torony, villám szaggatja, és én máris örökké égek e tűzoszlopon. Lény Ede fordítása George Meredith (1828-1909)

A szerelemes versem, azt vette észre magán, hogy nem is szerelmes és nem is vers. A szerelemes versemnek ma nem ízlik a kávé, és a hangulata sem jó. A szerelmes versem most egy rég nem hallott zene, ami túl halk, a mellette ülő fiú fülében szól, aki keskeny borosta alól kedvetlenül bámul kifelé. A szerelemes versem ma lóg a villamoson, pedig nem szokott, és csak egy megállót, mert kell még a jegy, későbbre, a kórházból hazafelé. Akkor majd neki is ülni kell. A szerelmes versem lógatja az orrát szégyenében és ennek örül. A szégyenérzet miatt imádkozni kezd, ettől hamar elfelejti az ízetlen hamburgert. A szerelemes versemnek fáj, hogy az abortusz kapcsán nem említik őt, csak más felelősöket. A politikát, a válságot, a háborút meg az elégtelenségeket, de a szerelmeskedés felelősségét nem. A szerelmes versem dühös. Beér a kórházba és rájön, hogy meg kellett volna íródnia, valahogy, mégiscsak. Neki. Nekik. Talán még nem késő, de már azt sem tudja ki mit akar, és kitől, hisz nem ismer senkit

Vas lesz a menny, S a hullám lomha ólom - Majd bárka roppan Megmeredt morotván S a lélegzet Csak perzselt szárnyú sólyom: Verdes még Isten Ujjhegyén forogván. Kovács András Ferenc (1959-2023)

az ajkak időtlenséget hazudnak akár éhesek akár csak görcsben vannak egyszavas nyelvet beszélnek énekelnek akkor is amikor gyászolnak jóízű fájdalomtól táguló hangszálak a nyak ívelése szendergő pillangó szíve helyén elrepedt kő nem fázik nem öli meg a tél mi másnak csók mi másnak ölelés nászutazás neki csak kései mandulavirágzás Iancu Laura (1978-)

(Harmincharmadik levél) Úgy téblábolunk mindketten a záporok és szélviharok söpörte tereken mint akiket már teljesen levert fásulttá tett a tudat hogy itt már ez a végső pont a legeslegutolsó állomás megálló mert innen már együtt nincs tovább előttünk üres és óriási kopár vidék mintha elveszítettük volna az egyensúlyunkat tagjainkat ólmos fáradtság húzza le s a valamikori káprázatból mára mársemmi nem maradt s így ahogy lassan felszáll a köd és szertefoszlik kiderül asszonyom hogy nemcsak a keskeny átjáró tört darabokra ami közöttünk volt hanem már víz sincs amelyen ez egymáshozátvezetett és valami számunkra is teljesen ismeretlen tartományba került minden végképp Fekete Vince (1965-)

1 lehet hogy jön majd egy reggel s elhozza a keleti ég olvadt aranyát és beteljesíti a szél szőke üzenetét a várakozó orgonabokrok is megremegnek bordó fürtjeik kinyílnak illatozva lehet hogy jön majd egy reggel és az ébredés előtti emlékeket kitakarja fel-feltűnik a legnagyobb mélység benne határtalanná tágítva mind a megélteket felfedve a szívdobbanás belső hangsorát lehet hogy jön majd egy reggel s megnőnek benne a füvek árnyékai ide vetül elém a mozdulat pillanata egy-egészként bomlik ki teljessége a befelé mélyülő csend foglalatában lehet hogy jön majd egy reggel s elém sodorja a virágzó repcetábla illatát körülfog fényivel ékes koszorújával feldíszíti az élet új pilléreit s a folyók szívét a tavaszi áradásban 2 most a hallgatás hűvösében gyöngyre vált füveken a harmat égi tükörben madarak szállnak élő ékkövek szülöttei a napnak mintha a tegnap visszatérne hozzám suhogó kaszák a lucernát vágják lovak horkannak döccen a szekér s lilára váltnak az alvó mályvák hangok neszek e

Ha majd nem látsz, én akkor is itt leszek. Leszek tavaszodban arcodra hulló virágszirom, nyaradban az érve dúsuló gyümölcsök pírjában boldog bujdosó – S ha fogytán lesznek nyári napjaid, s az ősz rajtuk üt derével, a túlélés módjait súgom majd neked, s nevetni tanítlak a hulló falevéllel – Bágyi Bencze Jakab (1958-)

Színelhagyottan, egy tónusokkal játszó világban. Mert játszanak, élnek, nézd, tisztább a fény, tisztább az árnyék. Ami színes volt egykor. Színes árnyékokból horgolt postáskesztyűd elveszett rég, ott maradt az őszben, levelek alatt várja a feltámadást, kibújnak-e belőle ujjai, megtalálja-e valaki az elveszettet. A színek játszottak veled mindig is, legalább vedd észre most, ebben a kéretlen fényben. A redőnyrácsok közt átszűrődő hajnal sosem volt tisztább. Mindig belejátszott valami vajszín, opálosan, mintha búvópatakok titkát sugallná, a felszínre bukkanás áttetsző vágyát, nézz rajtam át, ne magadat lásd. Szerelem idején elönt a sok szín, árad, nem tud apályról, apadásról. Beszáradt festékeiden csak nevet, nem mesterség, élet az, ami belőlem árad, hagyd a csodába, fogadd be inkább a csodát. Színek fogannak, és feledd csak, teremtőjük a fény, egyszer majd észreveszed úgyis a tónusokkal játszó világban színektől független fényértékeid. Miklya Zsolt (1960-)