Benedek Leila: Alkalmi

Világosan látszik a sötésétség
a fejünk fölött.
Auránkban elvesző,
furcsa önmagunk ragyog át
a porcelánok fehérjén,
melyben minden kihűl,
melyben minden íz
keserűen elmerül
és emlékeztet valami régi örömre,
valami elveszett, elhagyott
meghitt pillanatra köztünk.
Elmosódik önmagában,
elkerül valami lényeget,
aztán tűleveleken taposunk májusig.
És én bólintok,
hogy legyen jövőre megint...
a megfakult szőnyegen hova térdepelnem.
Csak egyszer mertem
igazán belenézni-
a megtört üveggömbe a fa tetején.
Csak egyszer hagytam magamban
és egyszer mondtam ki,
mit is jelent nekem a hó.
És akkor egy pillanatra
megértettem magunkat,
ahogy próbálunk az időből
egy darabot kisajátítani,
körbeülni.

Benedek Leila (1973-)